Hernádi Miklós: A zsidó vicc világképe. Budapest, Gondolat, 2014, 282 oldal, 2450 oldal
A zsidó vicceket az antiszemitáknál csak a zsidók kedvelik jobban.
Szilveszter napja a közhely szerint az év legvidámabb napja, amikor mindent lehet: petárdát dugni mások valagába, lehányni a szomszédot, beszólni a készenléti rendőrnek, éjfél után pedig végképp elszabadul a pokol, szabad a csók.
Mi most kissé komolyabbak leszünk, Hernádi Miklós A zsidó vicc világképe c. könyvébe tekintünk be. De ne ijedjenek meg, a kötet egy bevezetőből és egy rövid utószóból áll, ám közte ott van 225 oldalnyi zsidó vicc, de nem ám olyanok, amelyeknek a java általában ismert és folyton megjelenik valamely újság viccrovatában (ha van még ilyesmi). Hernádi gyűjtése igazán különleges, két kis írása hozzáértő (nem véletlen, hogy a Magyar Tudományos Akadémia, s nem a kuruc.info támogatásával jelent meg). Hernádi amúgy szociológus, az MTA doktora, műfordító, művészeti író. 1944-ben született, és ha nem névazonosságról van szó, akkor ő Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni keresztfia, aki a Szombat c. folyóirat főszerkesztője is volt. Ez akár már egy zsidó vicc is lehetne, de ez így a pőre magyar valóság.
A (zsidó) viccről mint fenoménről már sokat írtak, ezért is nem ragozza túl a tudós professzor a témát. A lényeg, hogy az idők folyamán a szinte mindig tragikus sorsú zsidóság nem a szomorúság, a mélabú, a kesergés és az önsajnálat útját választotta kizárólagosan, hanem éppen ellenkezőleg: a szókimondó viccekkel, anekdotákkal ) éppenséggel az önvédelem egy másik útját választották. Hiszen e „viccek” java nem kitalált, hanem valós, sőt, számtalan variánsa van, azaz többször is megtörténtek az esetek, vándoroltak, szájhagyomány úton terjedtek és használták fel őket az emberek egy-egy alkalommal.
A humor, a nevetés részben ugyanis felszabadít, hiszen az önirónia, az öngúny, az önkritika egyben vetkőzés, önlemeztelenítés is, de ahogyan mások lealacsonyítják a zsidókat (szó szerint emberszámba sem veszik, untermenschek, mondták-mondják), épp ezek mintegy fel is emelik a „kiválasztott népet”. A zsidó vicc végül is úgy mutatja be a zsidót, hogy az korántsem tökéletes, folyton tanuló és mindentudó, szorgalmas és dolgos, ám csak úgy élhet túl, ha furfangos, ügyeskedő, új utakat, rafinált válaszokat keres. Márpedig a jó vicc pont ilyen: új, váratlan, fordulatos csattanóval menti meg a helyzetet, válaszol a kihívásra, üti ki az ellenfél/ellenség kezéből – gyakran a szó szoros értelmében – a fegyvert.
A zsidók folklórjának szerves része a zsidó vicc,
persze más népek is büszkélkednek e műfajjal (környékünkön például a boszniaiak vagy a székelyek), némely vicc (verziója) közös is, s mégis, ezek kivételesek. De ne okoskodjunk tovább ilyenkor, szilvesztertájt, inkább itt egy csokorra való Hernádi Miklós gyűjtéséből, melyek csattanós válaszai – sajnos vagy sem – való világunkban is felhasználhatók, illetve kiváló értelmezési keretet nyújtanak a mai gazdasági-politikai-társadalmi-kulturális helyzet elemzéséhez, emiatt megpróbáljuk kissé aktualizálni a régi zsidó vicceket:
Például az „urizáló” politikai elit esetében, mert mi mást is mondhatna a medencés külügyminiszter: „A pénz jobb a szegénységnél, már csak anyagi okokból is.” Avagy egyes magyar bankárok és kereskedők akár a cégérükre is felfesthetnék: „Nem elég sikeresnek lenni. Az is kell, hogy mások becsődöljenek.” Ha kell, persze állami segédlettel. (E kettő ugyan Woody Allen-aforizma, ami jelzi, a „zsidó vicc” tárháza igen tág.)
A vasárnapi üzletbezárások kapcsán azt a vélhetően mindenki által ismertet meg csak félig idézzük: a veszteséges boltos abból él meg, hogy vasárnap nem nyit ki. Nyilván erre gondolt a KDNP és Orbán, amikor e javaslat mögé álltak.
A közmunkássá „átképzett” munkanélküliek meg gondoljanak e tréfára:
Gurvics, hol dolgozol? – Sehol. – És mit csinálsz? – Semmit. – Hallgass ide, ez nem is rossz foglalkozás. – Csakugyan nem rossz, de rém nagy a konkurencia.
Azoknak viszont, akik kétségbeesésükben a fejlett nyugati világban keresnének munkát, reményt adhat a következő:
Kohn, az ügynökök gyöngye, jegyet kér a vasútállomáson. – Hová? – kérdi a pénztáros. – Mindegy. Ahová maga nekem jegyet ad, ott én üzletet csinálok.
Persze egy berlini építkezésen is megtörténhet az (itt most kissé magyarosítva), ami egy izraeli építkezésen, ahol a segédek láncban adogatják egymásnak a téglákat, s rendre ezt mondják egymásnak: „Tessék, doktor úr! – Köszönöm, doktor úr!”
És persze mindegyik zsidó vicc átírható a mai Magyarországra, például így: Odalép a luxusautójából kilépő Habony Árpádhoz régi osztálytársa, aki összeszedi bátorságát, s megkérdi:
Látom, milyen jól megy neked, Árpikám, nincs legalább egy rossz zakód? – Miért – mondja megvetően –, nem elég rossz az, ami rajtad van?
Vagy mintha a felcsúti polgármester mesélné:
És akkor odajött hozzám az adóellenőr, és úgy nézett rám, mint aki nem vallotta be a vagyonát rendesen. – És akkor te mit csináltál? – Hogy mit? Jó erősen a szemébe néztem, mint aki rendesen bevallotta a vagyonát.
Az unortodox gazdasági felfogásra kiváló példa a chelmi öregasszony zsörtölődésre a tyúkok kapcsán:
Milyen buták is ezek! Olyankor tojnak sokat, amikor egy kopek a tojás, és olyankor keveset, amikor négy kopek.
S hogy miért nem hal éhen az a több millió létminimum alatt élő szegény, vagy a gyerekek, akik az iskolaszünet alatt most nem kapnak ebédet sem? – Íme a vicc:
Az unokatestvéremnek valóban rosszul megy. Ha nem lenne az a szokása, hogy hetenként két napon át böjtöl, már bizony régen éhezne.
Hmm, ez azért nem is olyan vicces.
De a vicceket átírhatjuk a jövőbe is, vagy épp a közelmúltba:
Vallatják a rendőrök Orbánt (Gyurcsányt). – Ismeri a Lázárt (a Hagyót)? – Nem, nem ismerem. – Hát a Rogánt (a Zuschlagot)? – Akkor inkább a Lázárt (a Hagyót).
2015 kapcsán meg már bejelentették, az ukrajnai háborús helyzet miatt rendkívüli kormányzás lesz, különben is, már a fél világgal hadilábon állunk, még a szövetségeseinkkel is:
Az ütközet előtt a tiszt szemlét tart a csapat előtt, és bejelenti: Katonák, ember ember ellen fog folyni a harc! – Rubin gyalogos: Meg tetszene mutatni, melyik lesz az én emberem? Lehet, hogy barátian is el tudjuk simítani a dolgot.
A Fideszen belüli forrongásokat látván pedig ez lehetne aktuális átirat:
Zoli, mi az, hogy eljöttél az elnökségi ülésre? Hiszen azt mondtad, már egyáltalán nem hiszel a pártban? – Stimmel, már nem hiszek. De tudom én, hogy igazam van-e?
S ahogy jaj de csúnyán, közhelyesen mondják, a jövő záloga a tanulás. Bár az új magyar oktatásrendszer nem afelé halad, hogy mindenféle haszontalan dolgot tudni kéne, elég lesz a reszelő meg a lapát. Egy párbeszéd két év múlva az egyik általános iskolából:
Tanár: Mikor élt Julius Caesar? – A diák hallgat. – Hallod, te nem ismered a történelmi évszámokat? – Mire a diák: Az évszámokat ismerem valamennyit, csak azt nem tudom, hogy mi történt bennük.
És végül egy politológuselemzés-féleség. Egyikük – legyen ez a mindig óvatos, egyrészt/másrészt-ező Török Gábor – kijelenti, hogy a parlamenti képviselők fele idióta. Hatalmas a felzúdulás a parlamenterek közt, Kövér is közbelép az Országház tekintélyét védve, s követelik a politológustól, módosítsa a véleményét, mert különben… Ez meg is történik, az elemző legközelebb hát elmondja: a képviselők fele nem idióta.
Emlékeznek még a mai/régi kormányfő másfél évtizedes szokására, amikor orrba-szájba dakota közmondásokat idézett? Sajnos effélékkel nemigen találkoztunk (a sok idézett Woody Allen-idézet mégsem ilyen), ám bizton ajánljuk e könyvet, a több száz viccet azoknak, akik szilveszterkor nem valami bárgyú tévéműsor ún. kabaréját akarják nézni, vagy éppenséggel újév első napján semmi sem segít a másnaposság ellen.
De azért csak óvatosan szilveszterkor is, nehogy iszákosságunk miatt állás nélkül maradjunk, mint az a tanító, akit azzal bocsátanak el, hogy ha felhagy az ivással, újra alkalmazzák:
Nesze neked logika – füstölög az elbocsátott tanító. – Azért adok órákat, hogy ihassak, de ha nem kell ivásra a pénz, minek tanítsak?
