+ Interjú

A legjobb zsidó viccek egy helyen

dés mihály

Ha a zsidó vicc fő attrakciója az önkritika, vagyis a zsidó lét különböző aspektusainak a kifigurázása (beleértve a vallást és a vallásgyakorlatot is), akkor ez a kritika egy hithű zsidót kimondottan irritálhat.

Dés Mihály szubjektív zsidó vicc gyűjteményt állított össze. A kötetnek nem volt célja az összes zsidó vicc összegyűjtése, csak a csapásirányt határozza meg az alapviccekkel kapcsolatban, így a legelemibb vicceket írja le. Igényes, szórakoztató válogatás. Dés Mihály Ha csak úgy nem… című új könyve 2014 őszén jelent meg a Corvina Kiadó gondozásában. A szerzővel Schranez Rebeka beszélgetett.

A Pesti barokktól, hogy jutottál el idáig? Minek inspirált arra, hogy egy ilyen gyűjteményt publikálj?

Nincs semmiféle esztétikai vagy eszmei kapcsolat a két könyv között, de a Hacsak úgy nem… mégiscsak a Pesti barokkban gyökerezik. Ott ugyanis a főszereplő megpróbálja összeszedni a világ 15-20 legjobb zsidó viccét. Ez a szeszélyük persze rettenetes terhet rótt a szerzőre, vagyis rám, mert mondanom se kell, hogy nem neki, hanem nekem kellett összekaparnom ezeket a vicceket. Ez a rész mindössze másfél oldalt tesz ki a regényben, de nekem ehhez legalább ezeroldalnyi, többnyire rossz viccet kellett elolvasnom. Ez még hagyján, mert amit végül kiválogattam bőven megérte a fáradozást: azok ugyanis nem egyszerűen jó viccek, hanem humoros életbölcsességek, abszurd filozófiai példázatok, vicces zen paradoxonok. Ezen a nyomvonalon indultam el. Annál is inkább, mert jóval több ilyen zseniális, önmagán túlmutató viccre találtam, mint amennyire nekem a Pesti barokkban szükségem volt.

Az előszóban említed, hogy valakinek az előszó érdekesebb, valakinek meg maguk a viccek. Te melyiket tartod fontosabbnak?

Hát, az elég szomorú lenne a viccekre nézve, ha valaki valóban érdekesebbnek találná az előszavamat. Az csak annak érdekes, aki kíváncsi arra, hogy az én válogatásom miben különbözik a hasonló gyűjteményektől, illetve meg akarja tudni, hogy hogyan magyarázom a zsidó-humor jelenséget.

Több olyan vicc is szerepel a kötetben, melyeknél kirajzolódik a történelem egy-egy részlete is pl.: „Két zsidó utazik a vonaton..”. Vajon az érzelmi megközelítés erősebb vagy pedig a konkrét történelmi utalás egy-egy vicc esetében?

A kötetben akad jónéhány olyan vicc, amelyik nyilvánvalóan a XIX. századi orosz birodalomban született, de van benne olyan is – például az, amelyikben a jiddise máme megtudja, hogy a fia gay lett –, amelyik már a XXI. század terméke. A történelmi, társadalmi kontextus természetesen érdekes kérdés, de semmi köze nincs ahhoz, hogy egy vicc működik-e ma vagy sem. Engem az érdekelt, hogy belőlem röhögőgörcsöt váltson ki az a vicc, akkor bekerülhetett a könyvembe. Viszont sok olyan kimaradt belőle, amelyik szinte minden ilyen válogatásban benne van. Ettől személyes ez az antológia, és lehet, hogy részben ezért lett olyan sikeres.

A viccgyűjtemények jegyzékét szándékosan nem tetted bele a könyvbe, vagy pedig azért, mert ennyire szerteágazó az anyag?

Mint minden zsidó tematikájú kérdésnél az anyag itt is feldolgozhatatlanul nagy és szerteágazó, de nem emiatt nem tettem bele bibliográfiát, hanem azért, mert az általam olvasott zsidóvicc antológiák többnyire egymást másolják. Minden kritérium és szerkesztés nélkül zúdítják ránk, amit találtak, köztük sok igen gyenge viccet, meg olyanokat is, amelyek a vallási vagy jiddis-héber referenciáik miatt teljesen érthetetlenek a maiak számára, vagy éppen olyat, amelyet a mi fülünk (az enyém mindenképpen) kimondottan antiszemitának talál.

Te is említetted az előszóban, hogy nagyon keskeny a határvonal az antiszemita-, és az igazi zsidó vicc között. Ezt hogyan tudnád pontosan definiálni?

A zsidó viccek nagy újdonsága az volt, hogy elsősorban nem másokon élcelődtek, hanem saját magukon. A zsidókkal szemben kialakult masszív előítéletek miatt nagyon nem mindegy, hogy ez a gyakran kíméletlen önkritika egy baráti vagy egy gyűlölködő közegben hangzik el. Másfelől pedig természetesen a zsidóviccek között is akadnak dicsekvő jellegűek, tehát olyanok, amelyik a ménkű nagy eszüket, fene nagy élelmességüket dicsérik. Na, most ha ez az – akár ironikus – öndicséret éppenséggel egy antiszemita sztereotípiának felel meg – pl. hogy a zsidók olyan fineszesek, hogy mindenkit átvernek, kihasználnak –, akkor az egy antiszemita vicc, még ha zsidó környezetben ezt nem is veszik észre, vagy egyenesen hízeleg nekik. Ez a fajta túllihegés, kompenzálás egyáltalában nem ritka az erősen beilleszkedni kívánó, befogadás váró kisebbségeknél.

Különösen érdekesnek találtam az 1945 utáni vicceket, a sztálini-korszakból, a Kádár-rendszerből valókat. Tervezel esetleg egy külön ezekből összeállított gyűjteményt?

Nem, nem tervezek. Ilyen antológiák készültek már, többek között a Pesti barokkban is szerepel egy kis válogatás politikai viccekből, meg aztán nem is olyan nagy a merítés, mint a zsidóviccek esetében, legfeljebb 30-40 igazán frenetikusat lehetne összeszedni. Az viszont egy érdekes kérdés – de nem egy antológia, hanem egy esszé tárgya –, hogy a politikai viccek egy részének is miért éppen Kohn és Grün a főhőse.

Mit gondolsz, az idők előre haladtával a zsidó viccek eszenciája változott-e a Holokauszt óta?

Az eszenciája talán nem, de a közege feltétlenül. Hatmillió ember hiányát és a hozzájuk kapcsolódó tevékenységeket, kultúrát, mentalitást nem lehet pótolni. Ráadásul a szocialista országokban a maradvány zsidóságnak nem volt lehetősége arra, hogy zsidóként – akárcsak asszimilált zsidó kis – vagy nagypolgárként – létezzen, és ezt persze a humor is megsínylette. És mégis, a zsidó humor továbbélt. Nálunk is. Gondoljunk csak a Ludas Matyi-jelenségre, a Kádár-kori legendás rádiókabaréra, a még legendásabb pesti viccre, a Királyhegyi Pálra, a Tabira, az Alfonzóra, a Kellér Dezsőre és a többiekre. De világviszonylatban is így van ez, legfőképpen az amerikai humoristáknak köszönhetően.

Magáról a Soában szerzett tragikus élethelyzetekről, és tapasztalatokról is születtek viccek, ezeket tervezed-e feldolgozni?

Ez egy hihetetlenül izgalmas téma, de inkább csak egy esszében lehetne földolgozni. Részben mert nincs egy antológiára való Holokauszt-inspirálta vicc, részben pedig azért, mert ez olyan komplex kérdés, amit alaposan meg kéne vizsgálni.

Vajon mit hall ki egy zsidó és egy nem zsidó egy zsidó viccből? Ugyanazon a lényegen nevetünk?

Egyáltalában nem ugyanazon nevetnek, nyilvánvalóan más a hozzáállásuk, de ez nem azt jelenti, hogy egy zsidó feltétlenül jobban ért vagy értékel egy zseniális zsidó viccet. Ha a zsidó vicc fő attrakciója az önkritika, vagyis a zsidó lét különböző aspektusainak a kifigurázása (beleértve a vallást és a vallásgyakorlatot is), akkor ez a kritika egy hithű zsidót kimondottan irritálhat.

Szerinted a poént ugyanúgy értik az egész világon az emberek, függetlenül a területi hova tartozástól?

A humor a legkontextus-függőbb jelenség. A tragédia univerzális és az érzelmi-mimikai lereagálása is az. Ha valakinek meghal a gyereke, nagyjából mindenütt ugyanúgy fog reagálni, és az arckifejezését, a zokogását, üvöltését vagy éppen némaságát nagyjából mindenütt meg fogják érteni. De a humor cinkosságra épül: ezt a szójátékot te is érted, ezt a baromarcú politikust te is ismered, ezt a rossz szokást, simlisséget te is megszenveded. Annál nagyobb annak a viccnek az érdeme, amelyik univerzális lesz, mert azért ilyen is akad. Például a zsidó alapviccek.

Dés Mihály: 77 pesti recept

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top