Rég leszoktam arról, hogy enervált, elcseszett könyvbemutatókról írjak. Nem hiányzik, hogy a szerző megfenyegessen a tudósítás után (volt ilyen is). Unom a nyafogó-szépelgő, önmaguktól megrészegült szerzőket, a magukat másnak/többnek mutató kiadókat, az illedelmes közönséget.
Kéne egy hely hol embernek lenni
Nem kiváltság de rendbéli állapot
Ahol a jövő hozhat még bármit
Tudja s kiváltképp nincsenek önök.
Muszka Sándor erdélyi költő Fonóban rendezett könyvbemutatója üdítő kivétel volt. Ahogy maga a nemrég megjelent kötet, úgy a szerző is őszinte, nyílt és – talán ez a legfontosabb – pózoktól és maníroktól mentes. A beszélgetőtárs, Csender Levente – akik legutóbb nem prózája miatt kapott szárnyára a média – jó partnernek bizonyult, s a zenészek is szíves alázattal vették nyakukba a versek igáját. (De hagyjuk a tömjénezést másoknak.)
Muszkát a Sanyi bá című prózakötet tette „országszerte világhírűvé”, még a Fábry Show-ban is szerepelt! Ehhez képest megnyugtató, ahogy a sikert értékeli:
– Sanyi bá kicsit túl van lihegve, nagyon szeretem-imádom, mert én írtam, s magam is kacagtam, amikor írtam, de akkor is… Azelőtt volt három verseskötetem nagyjából abban a hangvételben, mint a Magányos nőknek, bukott fiúknak, csak hát nem tudott kiemelkedni, mert sok verseskötet jelenik meg egy évben. Kellett valami, ami feltornázza.
A versekben megjelenő, líraisággal összefont társadalomkritika kapcsán sem kezdett nagyívű elméletek részletes ismertetésébe. Mégis – vagy éppen ezért? – hihető volt, amit mondott:
– Nagyjából három dolog foglalkoztatott. Az egyik, hogy miért nincs erdélyi közéleti líra. Ha meg van, akkor miért nem hallatszik? Márai szerint például az embernek egy rangja van, az pedig a jelleme. Ezt komolyan vettem. Lehet, hogy nem kellett volna?
A másik, amit Király László mondott egy Magyarországon megjelent interjúban: Ne féljetek! Persze, adódik a kérdés, hogy nekünk, erdélyi magyar költőknek ilyen elődökkel, szabad-e félnünk? S ha félünk, akkor kitől-mitől? Miért nem beszélünk arról, hogy mindenkinek van legalább öt barátja, aki külföldön kényszerül megélni? Jelen pillanatban csak annyian vagyunk magyarok, mint régen a szászok voltak. Ezekről a dolgokról tudjuk, hogy nem szabad beszélni, mert mélyen át van politizálva a közélet. Ha értelmiségi vagy, és ilyen dolgokkal foglalkozol, akkor szinte biztos lehetsz benne, hogy nem kapsz munkát. Látom ezt, és arra jöttem rá, hogy nem tudnak csinálni velem semmit. Nincs mitől félnem. Ne féljetek.
S hogy mi a harmadik? A költészet szerintem onnan ered, hogy a szavakkal gyógyítani lehet: életeket helyrehozni, vagy tönkretenni. Ehhez képest mi, mai költők csak nyávogunk. Van-e erő még a szavakban, most, amikor nincs divatja a rímes verselésnek? Ha úgy vesszük, a vers, pláne, ha rímel, lejárt lemez, mégis én úgy látom, hogy kell erő, dallam és lüktetés, és ez maga az élő költészet.
Muszka nincs kibékülve a posztmodernnel, úgy tartja nagyobb kárt csinált, mint amennyi hasznot hajtott, „rengeteg olvasótól megszabadította az irodalmat”.
– Én azt tartom, hogy a forma a mesterségbeli tudás része, de nem szabad hagyni, hogy a mondanivaló rovására menjen. Engem meg is szóltak néhányan, hogy a verset, ha nem akar úgy szólni, ahogy én akarom, akkor egyszerűen elengedem. Ha a rím nem hagyja, hogy elmond, amit akarsz, akkor el kell engedni, seggbe kell rúgni…
(– …szíven kell szúrni! – toldotta meg a képet Erdélyi Balázs, a sződi kántor, aki gitárkísérettel adott elő Muszka verseket.)
(Jelen írás címét Muszka Sándor egyik verséből köcsönöztük.)
A könyvet Nagy Koppány Zsolt szerkesztette. A borító és a tördelés Vincze Judit grafikus munkája. A könyvben található CD tizenhárom, a kötetben is szereplő megzenésített verset tartalmaz, Orbán Ferenc és az Evilági zenekar munkája. A könyv az Orpheusz kiadónál jelent meg.
Muszka Sándor előző kötetéről itt, interjú a szerzővel pedig itt olvasható.
(Csata Judit fotográfiái a Librarius és a Kontakt Fotóművészeti Kurzusok közötti együttműködés keretében készültek.)
