Októbertől Székesfehérváron látható a híres-hírhedt római kori Seuso-kincsek hét darabja. Vitatott tulajdonjogú ezüst dísztárgyakról van szó, történetük a hetvenes évekig nyúlik vissza és beleillene bármelyik kémregénybe. Szerepel benne egy Sümegh József nevű férfi, akit gyerekkora óta vonzott a kincskeresés, az ő halála (amelyet akkoriban öngyilkosságnak könyveltek el, a sok ellentétes bizonyíték ellenére,) egy angol lord, akitől Magyarország peres úton sem tudta visszakapni a kincseket korábban, katonák, szovjetek, titkosszolgálat, a műkincs-maffia és egy látó, aki a nyomozóknak minden szereplőt beazonosított eddig. És még csak pénzt sem kért érte.
A szövevényes történet részletei olvashatók Tiboru Konteó 2 című könyvében, ahol egy sor más rejtélyes ügy lehetséges megfejtéseit is részletesen tárja elénk. Megkérdeztük, mit gondol erről a fordulatról, hogy Magyarország, ahogy a miniszterelnök fogalmazott, „visszaszerezte” a kincsek egy részét. Pedig korábban „kétes jogi hátterük” miatt nem akarták őket felvenni az Értéktár-projektbe. (A projekt keretében Magyarországhoz kötődő műkincsekre várnak javaslatokat, öt év alatt 30 milliárd forintot költenek a hazahozatalukra.)
Elég nagy jelentőséget tulajdonít nekik a kormány, még bélyeg is készült a hazatérésükről. Ön szerint mennyire fontosak ezek a kincsek?
A Seuso-lelettel kapcsolatban nehezen tudok objektíven nyilatkozni, mert úgy huszonegynéhány évvel ezelőtt jómagam is részt vettem a Sümegh-féle halálesettel összefüggő felderítésben, s a nyomozás kudarcát a mai napig a magaménak is érzem. Tudom, nagyon szubjektív leszek, de az ismert kincsek mintegy felének a „hazatérését” részsikerként éltem meg. Tudom, hogy önáltatásnak hangzik, de úgy érzem, ez jó ómen a felelősök megnevezése felé vezető úton.
Ha mégis megpróbálok tárgyszerű lenni, akkor viszont el kell ismernem, hogy a fanyalgóknak is van némi igazuk, amikor egy kicsit soknak tartották a 4,5 milliárd forintot, amibe a „visszaszerzésük” került (figyeljük a hivatalos kommunikációban használt szót: nem visszavásároltuk, nem megvettük, hanem visszaszereztük!). Ha egy ősmagyar, vagy akár hun, jász, besenyő, esetleg kun leletről lenne szó, egy hangnyi fenntartást se fogalmaznék meg, de egy (vélelmezhetően germán származású) római nemesember hátrahagyott tárgyairól beszélünk, amelynek annyi köze van a magyarokhoz, hogy a későbbi Polgárdi mellett rejtette el a tulajdonosa, valamikor 1700 évvel ezelőtt. Ki kell mondanunk: a Seuso-ezüst annyira magyar, mint amennyire – mondjuk – egy Bázel melletti, a kalandozó magyarok valamelyikének földi maradványait tartalmazó sírból előkerülő nyílhegyek svájciaknak minősülnek. Az idén tavasszal (nem kevés közpénzért) Magyarországra visszahozott ezüst nemzeti szempontból nem hordoz semmiféle spirituális üzenetet.
Gerhardt Ferenc, az Értéktár-projektért felelős testület vezetője az év elején még elzárkózott a kincsek visszaszerzésének ötletétől, majd egy hónappal később „visszaszereztük” a gyűjtemény 7 darabját. Ön szerint hogyan lehetséges ez?
A „visszaszerzés” körülményeivel kapcsolatos hivatalos kommunikáció talán nem véletlenül olyan homályos, amilyen. A konteósok tudni vélik, hogy Lord Northampton két gyermeke volt a magyar kormány üzleti partnere, akik rájöttek, hogy az ezüstlelet (az ezt övező rengeteg kérdőjel és gyanú miatt) piacképtelen, s nagyon ügyesen kihozták belőle a maximumot azzal, hogy gyakorlatilag megőrzésre átadták a kincset Magyarországnak. Az MNB alelnökének 2014 februárjában tett kijelentést Gerhardt Ferenc írói munkásságának tartom (esetleg az alelnök úr tájékozatlanságának tudom be), elvégre egy ilyen magas beosztású szakemberről nem tételezhető fel, hogy már akkor tudott a visszaszerzési manőverekről, de belefüllentett 10 millió honfitársa arcába – akiknek az adójából mellesleg az egész visszaszerzést finanszírozták.
A kincseket most Székesfehérváron állítják ki. Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója szerint a kincseket Fejér megyében, Polgárdi-Szabadbattyán térségében találták, ezért indokolt a kincsek fehérvári kiállítása, ezen az elven viszont a Múzeum többi műtárgya is maradhatott volna eredeti helyéhez közel.
Lehet, hogy tévedek, de privát meggyőződésem, hogy Székesfehérvár csak egy közbülső állomás az Országház és a Szépművészeti Múzeum között. Komoly összegben mernék fogadni, hogy a Seuso-ezüst végső tárolási és bemutatási helyszíne a majdan megépülő budapesti Múzeumi Negyed lesz, a Városliget szélén. Azt sem tartom kizártnak, hogy külön épületet kap, már csak azért is, mert valami azt súgja, hogy a még hiányzó hét darab is záros határidőn belül Magyarországra érkezik – további pár milliárd forintnyi euróért cserébe. (Kiderült, 2015-ben a Nemzeti Múzeumban kapnak helyet, januárig lesznek Székesfehérváron.)
Könyvében több elmélet is helyet kapott a kincsek külföldre jutásáról. Ön személy szerint melyik konteószálat tartja legvalószínűbbnek?
Személyes véleményem szerint a pártállami titkosszolgálat (s azon belül a katonai elhárítás, a BM III/IV-es Csoportfőnöksége) keze nyomát nem lehet figyelmen kívül hagyni. A szóban forgó korszak politikai összefüggéseit ismerve (hetvenes évek végét, nyolcvanas évek elejét írjuk) mindezt elég nehéz lett volna a Nagy Testvér (Szovjetunió, KGB, GRU) vigyázó tekintete nélkül lebonyolítani. Hogy végül a biznisz nyereségéből ki milyen arányban részesült, s hogy csak a saját, maszek pecsenyék sütögetése folyt, vagy a kommunista titkosszolgálatok intézményesen is bezsebelhettek pár tíz- vagy százezer dollárnyi bevételt, részletkérdés. A büntetőjog intézményi felelősséget nem ismer, csak személyit, vagyis Sümegh József haláláért végső soron emberek és nem hivatalok a felelősek. Ezek (akár posztumusz) néven nevezése még 34 évvel később is sokkal fontosabb, mint akár több mázsa ezüst, legyen az bármilyen szépen is megmunkálva.
Ceterum censeo: Sümegh József gyilkosainak bűnhődniük kell!
