Sara Stridsberg: Álmok sivataga [Drömfakulteten] – Szépirodalmi Könyvkiadó/Metropolis Media Group – fordította Teplán Ágnes – 360 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-5510-55-9
Úgy tűnik, 2021 a különös együttállások éve. Például nem csak Sara Stridsberg regénye jelent meg Valerie Solanasról magyarul, de Valerie Solanas SCUM manifesztó című kiáltványa is a magyar olvasók kezébe kerülhet. (Előbbi 2005-ben, utóbbi 1967-ben jelent meg eredetileg.)
- Elégetett és elégedett asszonyok a középkorból
- Amiről nem beszélünk egy betegség kapcsán
- Amikor az állam a saját polgárai ellen fordul
- A szeretet nem erősebb a pszichés betegségnél…
- Az igazán nagy dolgok is apróságokból épülnek fel
- Milyen titkokat rejteget a legyilkolt állatok gazdája?
Aki ismeri Sara Stridsberg magyarul korábban megjelent regényét, az A szeretet gravitációja címűt (ITT írtunk róla), az tudja/tudhatja, hogy az írónő egészen különleges írói kvalitásokkal bír: képes arra, hogy az események/történések mögötti összetett érzelmeket – legyenek azok bármennyire is bonyolultak – megmutassa és megélhetővé tegye. A témaválasztás most is meghökkentő és bátor. Ahogy abban a regényben egy különleges – pszichiátriai vonatkozásokban bővelkedő – apa-lánya kapcsolat áll a középpontban, úgy ebben egy olyan nő a főszereplő, akit nem lehet hétköznapi fogalmainkkal kategóriák közé szorítani.
Valerie Solanas (1936-1988) feminista volt
és prostituált, meg író, majdnem pszichológiai doktor és majdnem gyilkos. A megismerhető életrajzi adatokból egy súlyosan sérült és mégis intelligens figura rajzolódik ki, egy olyan ember arcképe, akiről borzadva-borzongva lehet beszélni. De, éppen mert zavarba ejtő, még úgy sem. Életrajzi adatai hiányosak, s nem sokat – nem eleget – árulnak el róla?
Kiről szól Sara Stridsberg regénye?
Valerie Solanast már egészen kicsiny gyermekként rendszeresen megerőszakolta az apja, aki később lelépett, s az anya Dorothy egy másik fickóval állt össze. Valerie nem tudott, és nem is akart beilleszkedni az iskolában, anyai nagyszüleihez került, ahol egy erőszakos alkoholista „nagypapával” találta szemben magát. Tizenöt évesen lelépett otthonról, ettől kezdve főleg prostitúcióból tartotta fenn magát.
„Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy kis porfészek csupa faszfejekkel, banditákkal és csalókkal, meg kisvárosi kurvákkal és kurvapecérekkel. És volt egyszer egy kislány, akit Dorothynak hívtak. És volt egy másik kislány, akit Valerie-nek hívtak. A Nap egyre csak tűzött és ragyogott, ők meg nevettek és cigarettáztak. Dorothy rókaboákkal dolgozott. Valerie írta a könyveit. Ventorban a férfiak egy csapat szőrös majom volt, bárokba jártak, és vigyáztak az egójukra, az öklükre, meg a kicsi péniszükre. Icipici péniszállatokra. Volt egyszer egy sivatag és egy kis ház és egy kád. A sivatag tele volt lányokkal. Vagy azt kívánták, bárcsak tele volna lányokkal. Volt egyszer Dorothy és Valerie…”
Tizenhét évesen fia született, akit elvettek tőle, és örökbe adtak. Soha többé nem találkoztak. Solanas a körülmények ellenére kortársaival együtt leérettségizett, és a Marylandi Egyetemen pszichológiai diplomát szerzett, belekezdett a doktori képzésbe is, de ezt feladta. Egyetemi évei alatt nyíltan vállalta leszbikusságát, és ekkoriban kezdte el írni a SCUM-kiáltványt is.
New Yorkba települve
is a prostitúció jelentette megélhetése alapját, írt önéletrajzi novellát, ami megjelent és írt drámát Up Your Ass címmel, amit aztán Andy Warhol elvesztett/eltűntetett. Solanas 1967-ben szerepelt Warhol két filmjében (I, a Man; Bikeboy), és ekkor jelent meg először a kiáltványa, ami – a megengedő értelmezés szerint – a patriarkális társadalom ellen írott szatíra.
1968. június 3-án
dördültek el a lövések, melyek majdnem kioltották Andy Warhol életét, és végleg a társadalmon kívülre lökték Valerie Solanast.
„A férfi egy gép. Egy két lábon járó dildó. Egy érzelmi parazita. Egy biológiai baleset. A férfiasság egy hiánybetegség. A férfi biológiája az ő sorsa. Imádom a fekete ruhákat. Politikai cselekedetnek tekintem, ha a rúzs túlfut a szájvonalon.”
Valerie Solanas életének további húsz évét,
amikor éppen nem elmegyógyintézetben kezelték, hajléktalan, drogos prostituáltként és koldusként töltötte. 52 éves korában halt meg San Francisco Tenderloin kerületében. Arról, hogy mit írt ebben a húsz évben, nem lehet tudni, mert Valerie halála után az anyja, Dorothy minden iratot megsemmisített…
Sara Stridsberg ezt az élettörténetet
használja alapanyagként, de nem életrajzi regényt ír, hanem valami sokkal izgalmasabbat! Ha arra van szükség, Stridsberg szabadon kezeli az életrajzi tényeket, például nincs szó arról, hogy Valerie-nek volt testvére, sőt gyereke is. A történet ezek nélkül is feszes, hiszen nem életrajzi adatokról szól, hanem gondolatokról, érzésekről. Olyan fantáziajáték, melyben az írónő párbeszédet folytathat főszereplőjével.
„Elbeszélő: Elbasztad a doktoridat?
Valerie: Na és, ha elbasztam…
Elbeszélő: Így volt?
Valerie: Melyikünk fog meghalni?
Elbeszélő: Így volt?
Valerie: Melyikünk az elbeszélő?
Elbeszélő: Én vagyok az elbeszélő.
Valerie: Én meg ennek az elbaszott, bolond szövegnek a tárgya. Te nem vagy igazi elbeszélő, baby.
Elbeszélő: Tudom, hogy csak egy szentimentális hülyének tartasz, de mivel én vagyok itt az egyetlen jelen lévő elbeszélő, akit érdekel a történeted, talán válaszolhatnál a kérdéseimre.”
Sara Stridsberg „bolond szövege”
megkísérli visszaadni azt, amilyen Valerie Solanas volt/lehetett. (Nem azt, ami történt vele!) Ez a sokrétű és összetett szöveg egy élet zaklatottságának a krónikája. Irodalmi eszközökkel képes elérni, hogy még a távolságtartó olvasó is „felzaklatódjon”. Nem célja a térítés, nem akarja elérni, hogy az olvasó egyet értsen Valerie-vel, de törekszik arra, hogy átérezhetővé tegye, hogy miként működött. A szöveg által nem lesz elfogadhatóbb a SCUM-kiáltvány vagy Andy Warhol lelövése, de érthetőbbé válik a Valerie Solanast működtető erő.
