Arvo Pärt: Válogatott beszélgetések és írások – Rózsavölgyi és Társa Kiadó, 2019 – összeállította és jegyzetekkel ellátta Fülöp József – 248 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-615-8131-40-7
A Rózsavölgyi és Társa Kiadó által elindított sorozat – a zenével szoros összefüggésben – a zeneszerzőket hozza közelebb a közönséghez. Ahogy az eddigi kötetekben (Mozart és Debussy) esetében, úgy most is a személyes szavakon, az első kézből vett gondolatokon van a hangsúly, de míg a megelőző két kötet halott szerzők szavait tolmácsolja, addig a mostani könyv Arvo Pärt-ról szól.
- Mi dolga a filozófiának a zenével? – Az Adorno-tanulmányok
- Ebbe a kottába Liszt Ferenc saját kezűleg írta be a Petőfi-verset
- Fapofával kell hallgatni a zongoristát?
- Szörnyeteg volt a XX. század leghíresebb múzsája?
Arvo Pärt (1935-) észt zeneszerző igazán különleges figurája korunk zenei életének, műveinek megértéséhez nagyban hozzájárulhat, ha nem csak halljuk, érezzük és átélni próbáljuk a zenéjét, de az értelmünket használva is megpróbálunk közelebb férkőzni hozzá.
„Teret kell szabadon hagynom magamban a zene számára, ám ha ezt a teret szavak foglalják el, nem lesz igényem zenével kifejezni magamat – és megfordítva: ha megírtam a zeneművet, többé nincs mit szavakkal elmondanom.”
A Válogatott beszélgetések és írások című kötet azért (is) szimpatikus, mert nem próbálja többnek mutatni magát, mint ami. Nincs blikkfangos cím, szemet vonzó borító, s talán jó is ez így – vagy legalábbis így közelebb állhat a zeneszerzőhöz, s talán pont egyszerűségével és visszafogottságával hívhatja fel magára a figyelmet a sok harsány kiadvány között. Nincs szüksége arra, hogy többet ígérjen, mint amit adni készül. Akinek „van füle a hallásra”, annak garanciát jelent Arvo Pärt neve.
A kötet így is több, mint amit a cím sugall,
hiszen az elején az „írások” már eleve két részre oszthatók. Vannak a „magánhasználatúnak tűnő” aforizmaszerűen megfogalmazott gondolatok. Ezt követően pedig a beszédek, melyek valamely díj van cím átvételekor hangzottak el. A beszédek szükségszerűen a közönséghez szólnak. A zeneszerző gondolatait – ez már a beszédek sajátja – összefogottan és tisztán, érthetően kell közölniük. Mindezt úgy, hogy egészen nyilvánvaló, a kötet sok pontján visszaköszön:
Arvo Pärt nem a szavak embere,
s éppen ezért, ha beszélni kényszerül, akkor szavai pontosabbak és visszafogottabbak, mint a sokbeszédűek verbális lavinái.
„…a szabályok nem lehetnek a zene legfontosabb elemei. Egyszerűnek kell lenniük – lecsupaszítva csak a zene vázát adják. Az élet máshol van. ha a dolgok egyszerűek és világosak, akkor tiszták is. Üresek, és ilyenkor mindennek van helye. Ez sokkal fontosabb, mint a szerkesztési elvek. Ha valaki egy vagy két hangot gyönyörűen megszólaltat egyszerű és tiszta kombinációban, akkor az jó, s máris két jó dolgot tett.”
Az időrendben összeállított interjúk is (részben) ettől különlegesek: Arvo Pärt elképesztően visszafogott, s ha valamiről nincs megalapozott véleménye, ha valami nem érinti, akkor képes és hajlandó hárítani a kérdést. Az időrendiség – az interjúk 1978 és 2003 között készültek – és a szükségszerűen vissza-visszatérő témák arra is lehetőséget adnak, hogy az olvasó elmerüljön a változás/fejlődés, az útkeresés és az állandóság kérdésében. Nem csak az derül ki, hogy éppen milyen kérdések foglalkoztatják a zeneszerzőt, de az is, hogy merre halad a maga választotta úton.
Érdemes hátulról kezdeni a könyv olvasását,
még akkor is, ha a kötetet részben fordítóként is jegyző Fülöp József szövege tudatos szerkesztői koncepció eredményeként került a kötet végére. Mégis, az „életút pályaképpel” segít eligazodni a megelőző szövegekben. Főleg azoknak – és nyilván ez a többség(!) –, akik felületes ismeretekkel, benyomásokkal, „hallomásokkal” rendelkeznek Arvo Pärt-ról. A Fülöp József által írt életrajz, mely a zeneművek mentén szervezőik, érzékletes képet fest arról, hogy milyen volt egy zeneszerző helyzete a Szovjetunióban, s mennyire jelentett ezen belül különlegességet az észt közeg. Kiderül, hogy mennyire nehézkes volt a „világ szerencsésebb felével” való szellemi kapcsolattartás. A rendszer egészének működésére lehet következtetni abból, ahogy a Párt a spiritualitás felé nyitott szerzőt – a valláshoz való közeledés miatt – kezelte. Fülöp József írásából az is pontosan kiderül, hogy mennyit változtatott Arvo Pärt (szakmai) életén az 1980-as disszidálás… és ez miként hatott mindarra, ami a koncerteken és a lemezfelvételeken a hallgatók elé kerül.
A kötet nagyszerűsége abból adódik,
hogy nem csak azoknak szól, akik elmélyedtek már a kortárs komolyzenében, de azoknak is, akik éppen éledező kíváncsisággal, vagy esetleg gyanakvással figyelik azt, ami az elmúlt évtizedekben a komolyzenében zajlik. Arvo Pärt hosszú utat tett meg, s éppen azon dolgok miatt, amiken túljutott, érdemes odafigyelni a szavaira is.
„…felismertem, hogy a feladatom nem abban áll, hogy megküzdjek a világgal, sem abban, hogy megítéljem a dolgokat, hanem elsősorban abban, hogy önmagamat megismerjem, mert minden konfliktus először önmagunkban kezdődik. Ez nem jelenti, hogy közömbös vagyok a világgal, de ha valaki szeretné megváltoztatni vagy jobbá tenni a világot, akkor önmagán kell kezdenie. Ez szilárd meggyőződésem. Ha nem így tesz, a világ felé tett minden lépése hazugsággá válik, egyúttal támadássá, és hajlamossá válik arra, hogy a benne lévő agresszivitást folyamatosan terjessze. Más lapra tartozik, milyen módon megvalósítható, amiről beszélek, de ha valaki ebből indul ki, minden más megvilágítást kap.”
