+ Gondolat

Mi dolga a filozófiának a zenével? – Az Adorno-tanulmányok

Elsőre azt gondolhatnánk, hogy a zene szavakkal nehezen megragadható, s ha megpróbáljuk, akkor pont a lényeg enyészik el. Adorno másként gondolta.

Theodor W. Adorno: Az új zene filozófiája [Philosophie der neuen Music] – Rózsavölgyi és Társa, 2017 – fordította Csobó Péter György – 240 oldal, keménytáblás kötés – ISBN 978-615-80071-1-5

Theodor Ludwig Wiesengrund Adorno (1903-1969) német filozófusként a frankfurti iskola képviselője, akit mi, mint utókor, elsősorban filozófusként ismerhetünk. Talán – főleg társadalom és a művészet kapcsolatáról vallott nézetei – azokra is hat, akik soha egy sort sem olvastak tőle. Ha mást nem, azt a szállóigévé lett kijelentését mindenki ismeri, miszerint „Auschwitz után nem lehet verset írni”. Adorno művészetekkel való szoros kapcsolata elsősorban a zene területén érhető tetten: édesanyja Maria Calvelli-Adorno della Piana (1865-1952) korzikai származású énekes volt, és Adorno frankfurti filozófiai tanulmányai mellett és után zeneszerzést tanult, például Alban Bergnél, illetve kemény hangú zenekritikákat írt Rottweiler álnéven. De azt is érdemes megjegyezni, hogy a Thomas Mann nagyregényében (Doktor Faustus) szereplő zenetörténeti eszmefuttatások, illetve az elképzelt zeneművek leírásai szinte szó szerint Adornótól származnak.

A most megjelent kötet – Az új zene filozófiája – a magyar könyvkiadás régi adósságát hivatott pótolni, s talán azok, akik fogékonyak a XX. században bekövetkezett radikális zenei változásokra, haszonnal forgathatják.

A kötet két eltérő időben keletkezett tanulmány összevonásából állt össze, s éppen a tárgyalt két – markánsan különböző – zeneszerzőnek köszönhetően olyan meglátásokat tesz – általában a zenére és konkrét művekre vonatkozóan –, melyeket ma már talán könnyebb értékén kezelni. Adorno szerint – és itt nem nehéz felfedezni a Wittgensteinnel vitatkozó utalást – a zene kimondja azt, ami szavakba nem foglalható, tehát beszél arról, amiről nem lehet beszélni. S hogy mi lenne az?

A XX. század zenéje, s annak is az a része, mely látszólag a technikára helyezi a hangsúlyt, és a tanulmányok írása idején nem számíthat piaci sikerre, tehát ilyesmi a szerzőket sem motiválhatta, a társadalom szerkezetére és a társadalomban zajló folyamatokra világít rá. Ezek a leképeződések és tendenciák más művészeti ágakban – festészet és irodalom – is megjelentek, de Adorno szerint a zene az, ahol a legkönnyebben tetten érhetők.

A könyv Arnold Schönbergről (1874-1951) és Igor Sztravinszkijról (1882-1971) szóló fejezetei (utóbbi szerző esetében a könyv fordítójával szemben ragaszkodnék a bevett magyar írásmódhoz) olyan mélységig jutnak a filozófiai megközelítésben, és olyan fogalmi apparátust használnak, amely – a tárggyal szoros összhangban – erőfeszítést kíván az Olvasótól (befogadótól). Azt is megkockáztathatom, hogy – Adorno filozófiai alapállásán túl – a zeneművek bensőséges ismeretét is megköveteli. Az új zene filozófiája nem beavató mű, nem „népszerűsítő irodalom”, mégis érdemes megpróbálkozni a megértésével, mert a zenével történő intellektuális foglakozás olyasmi, amihez viszonylag kevés a muníciók itt, Bartók és Kodály országában.

Miközben a világban elfogadottá/bevetté lett az, ami Adorno számára az „új zene” volt, vitathatatlan, hogy Magyarországon még mindig a kevesek ügye, talán azért is, mert a tekintélyelvűség nem nyitott a művészeti modernség irányába, míg az autonóm típusú emberek esztétikailag is befogadónak számítanak. A zene az a terület, ahol a racionalitás és az irracionalitás több síkon összecsap, s talán ez lehet az oka annak is, hogy Adorno tanulmányának 2017-es megjelenése – a zenei és társadalmi összefüggések szem előtt tartása mellett – mégsem tekinthető elkésettnek. Sőt…

Olvasás közben érdemes szem előtt tartani, hogy a zene (és a társadalom) mennyit változott a mű első megjelenése óta, és azt is, hogy a kötet szövegét – bár a későbbiekben is változatlan formában jelent meg – Adorno sem tartotta a témában kimondott „végső szónak”, főleg, hiszen még számos műben foglakozott a zenével és az itt felvetett problémákkal.

Mi dolga a filozófiának a zenével? – Az Adorno-tanulmányok
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top