+ Irodalom

Fapofával kell hallgatni a zongoristát?

A zongorista nem félisten, a közönség nem passzív massza. Az aranykorban a koncertnek nagyobb volt a tétje is, Az aranykor után…

Kenneth Hamilton: Az aranykor után / Romantikus zongorajáték és modern előadás [After the Golden Age: Romantic Pianism and Modern Performance] – Rózsavölgyi és Társa, 2018 – fordította Hamburger Klára – 440 oldal, keménytáblás kötés – ISBN 978-615-5062-38-4

Volt olyan időszak, amikor a szalonokban koncertet adó zongoristát azért dicsérték meg, mert halkabban játszott, mint kollégája, s így nem zavarta zenélésével a társasági hölgyek társalgását. Ma a koncerteken pisszenni sem szabad, bizonyos helyzetekben illetlenség a tetszésnyilvánítás, és összességében a zongorahangversenyek zömére jellemző valami álságos, kenneth-teljes karótnyeltség.

„Bárhogy is határozzuk meg a »nagy hagyományt«, és a hozzá tartozó előadói gyakorlatot, időbeli kezdőpontként emlékezetes, bár némiképp önkényes választás lehet Liszt és Thalberg 1837-ben lezajlott, úgynevezett zongorapárbaja. Időbeli végpontként pedig Paderewski 1941-ben bekövetkezett halála kínálkozik.”

Ma a kotta szentírásnak számít, míg a tizenkilencedik század zongoristái – a közönség igényének megfelelően – sokkal lazábban vették a leírt hangjegyeket. A zeneművek előadásának fontos, várt és éppen természetessége miatt nem elvárt része volt az improvizáció. Az, amit ma a koncertlátogatás szabályaiként tartunk számon közelről sem kőbe vésett, öröktől fogva létező törvény. A zongoristának, a darabnak és a koncertnek ma kijáró életidegen, merev tisztelet jól jelzi, hogy az előadás és a közönség távol került egymástól.

Jó ez így? Vagy lehetne másként?

Kenneth Hamilton – elejétől végéig élvezetes, közvetlen hangnemben megírt – könyvéből nem csak azt tudhatjuk meg, hogy létezett-e a zongorajáték aranykora, de azt is, hogy az milyen volt, s miként alakult azzá a száraz és kimért szertartássá, amit ma ismerünk.

„Hiba lenne alábecsülni ezeknek a rendkívül szórakoztató rajfilmeknek a hatását – »ugyan már, csak rajzfilmek« – hiszen a nagyközönség tudatában, illetve a jövő muzsikusgenerációját alkotó gyerekek képzeletében részben nekik köszönhetően rögzült, hogy mit is »csinál« valójában egy zongorista.”

Gondolta a fene, hogy ez a téma ennyire érdekes és izgalmas, s hogy van olyan szerző, aki képes erről olvasmányos könyvet írni. Ráadásul egy olyan könyvet, melyben a legfontosabb szerep Liszt Ferencnek jut. Jó, mi magyarok tudjuk, hogy Franzi világsztár volt, de sztárságának mértéke akkor értelmezhető és felfogható igazán, ha egy Kenneth Hamilton kaliberű zenész és muzikológus veszi górcső alá (magyaros elfogultság nélkül).

A meglepetésekben bővelkedő és sok esetben szórakoztató könyv – jelentős részben – azt a feladatot végzi, amit a zenének kellene: közel hozza a koncertek világát a (lehetséges) közönséghez. Az aranykor után című kötet olvasásához nincs szükség túlzottan mély zenei képzettségre, bőven elég a zene világa iránti természetes nyitottság és kíváncsiság. Kenneth Hamilton képes arra, hogy az olvasni tudó ember érdeklődését felkeltse/felfokozza a hangszer, az előadók, a zeneművek, a felvételek és a mai koncertek iránt.

Az aranykor után ugyanakkor a szakma számára sem érdektelen, hiszen a mai előadóművészek nem feltétlenül részesültek annyira áthatható muzikológiai képzésben, hogy tudják, mennyire másként működött egy-egy koncert egy-másfél évszázaddal ezelőtt. Ez az ismeret pedig nem csak a közönségre – furcsa is lenne! – de az előadókra is hatást gyakorolhat(na). Az aranykor nem hozható vissza, nem megfelelők hozzá a körülmények, s szemléletünk is annyit változott, hogy nem lenne értelme visszafelé elindulni az eddig megtett úton, de…!

De számos-számtalan olyan eleme van a múltnak, ami gazdagabbá és színesebbé teheti a mai koncerteket, anélkül, hogy szentségtörésről kellene beszélni. Van, amit vissza lehetne tanulni a múltból, s van, amit örömmel tanulna meg a közönség is. Főleg úgy, hogy a mai koncertek repertoárjának zöme abból a korból származik, amire ma – sok szempontból – joggal mondjuk: aranykor.

„Egészen biztos, hogy nagy nyereséggel járna, ha szabadabb szellemben közelítenénk az előadói hagyományainkhoz, ha komolyan vennénk azt, hogy az előadók repertoárjuk és célkitűzéseik alapján mit részesítettek előnyben. Azon is csak nyerhetünk, ha lazítunk a hangversenyetiketten, ugyanakkora teret hagyva a szórakozásnak, mint a művelődésnek. A hagyományok, legyenek nagyszerűek, vagy egyszerűen csak különbözők a mai stílusunktól, nemcsak a zenében rejlő lehetőségekről árulnak el sokat, de saját ízlésünk határairól is. Ne bánjunk velük úgy, mint valami kínosan szószátyár idős rokonnal, akit a zenetudomány előrehaladása miatt az idejétmúlt nézeteket őrző öregek otthonába zárunk.”

Fapofával kell hallgatni a zongoristát?
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top