Székelyföldön született, ahol mindennapi csodákkal teli közösségben nőtt fel. Bár gyermekkora óta a zene meghatározó része az életének, egy ideig azt gondolta, ő bizony színésznő lesz. Egy-két kitérő után átköltözött Budapestre, és néhány év alatt az alternatív színtér egyik legkarakteresebb énekesnője lett. Bocskor Bíborkával zenekara, a Magashegyi Underground eddigi legnagyobb szimfonikus koncertje előtt beszélgettünk, ami augusztus 24-én lesz a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon.
Székelyföldön születtél, ahol a föld és az állatok közelségében éltél.
Az erdélyi Csíkszentmártonban születtem 34 évvel ezelőtt, ahol gyönyörű környezet és fantasztikus emberek vettek körül. Eszméletlenül erős közösségbe és fantáziadús, hiedelemvilágokkal és csodákkal telített életbe születtem bele. Nemrégiben a gyerekkorunkról beszélgettünk a fiúkkal a zenekari buszban, és nekik is mondtam, hogy én mennyire szépnek látom ezt a korszakot. Még talán a kommunizmus időszakát is, pedig azt akár tragikusan is felfoghatnám, hiszen a rendszer annyira lefoglalta a szüleimet, olyan sokat dolgoztak, hogy tulajdonképpen mi a nagyszülőkre voltunk bízva. De ahogy visszagondolok rá, nekem ez az időszak annyira színes volt, nem volt fájdalmakkal teli. Képek idéződnek fel bennem, hogy mennyire finom volt a vaníliás cukorral ízesített tea, és mennyire imádtam az állatokat, sokat lézengtem közöttük. De a legmeghatározóbb dolog az az erős közösség volt, aminek a része lehettem. Szüleim és nagyszüleim is nagyon vallásosak voltak, és mindig elvittek olyan imádkozásokra, ahol az idősek sokat énekeltek. Ezek az alkalmak erősen élnek bennem. Érdekes, most látom, hogy amikor mesélek róla, nekem az otthont tulajdonképpen a gyerekkort jelenti, a maga mesevilágával szomorkás-édességével. Szerettem és szeretnék újra gyerek lenni, az biztos.
És hogy fordultál a művészetek és a zene felé?
Azt érzem, hogy mindig egyfajta láthatatlanabb világra figyeltem és rezonáltam úgy, ahogy az nekem kényelmes és kedves volt. Amikor egészen pici voltam, anyukámnak mondtam, hogy szeretnék zeneiskolába menni. Ők pedig voltak olyan nyitottak és elvittek a csíkszeredai művészeti iskolába, majd később a Líceumba, így kedvemre tudtam zenével foglalkozni. A zeneiskolában szép és tapasztalatokkal teli időket töltöttem. Emlékszem, annyira maximalista voltam, hogy amikor 17 évesen a Händel Rinaldóját énekeltem, levágattam a hajam kopaszra. Szóval csábított, hogy a világot ne csak a hétköznapi formájába fogalmazzam meg. Van még egy élmény, ami meghatározó volt a gyerekkoromban. Rengeteg könyvet olvastam. A téli csempekályha mellett volt egy hosszú stóc könyvem. Az édesapám egyszer bejött, és azt mondta:
Bíborka! Ne ezeket olvasd, mert ezek mélyre fognak vinni téged. Tedd magad túl könnyen az olvasottakon, mert a gondolati szféra melankóliához vezet, a melankólia pedig leterheli az embert.
Persze nem figyeltem erre, és folytattam tovább, amihez kedvem volt.
És mindezek után miért a színművészetit választottad?
17 éves korom után el kellett döntenem, hogy egy zártabb világba veszek-e részt, ami a klasszikus éneket jelenti, vagy valami másban. A klasszikus zene úgy éreztem, behatárolja az embert, és folyamatosan vigyázni kell a hangra. Bár ha belegondolok, most is ebben vagyok, de valahogy mégis lazábban, mint amit a klasszikus pálya kívánna. Emlékszem, azt is mondták, hogy van egy olyan fátyol a hangomon, amit ki kellene küszöböljek, mert a klasszikus énekben az nem biztos, hogy annyira jó. Úgy éreztem, kicsit tágítani szeretném a határokat, inkább a színpadi jelenlétre fókuszálnék, ahol minden és mindenki lehetek, ezért felvételiztem a színire. Nem is volt más alternatívám. Számomra meghatározó emberek kérdezték is tőlem: mi a B opció Bíborka? Mondtam, hogy nincs B opció. De ezt inkább naívan állítottam, s nem azért, mert annyira magabiztos voltam. Az szinte bizonyos, hogy azért sikerült a felvételim, mert totálisan arra fókuszáltam és koncentráltam. Ezután három, tapasztalatokkal, gondolatokkal és gondolatisággal teli évet töltöttem a színművészetin, majd mégis úgy döntöttem, fagyasztom ezt is…
Ekkor költöztél át Budapestre?
A színművészetin azt éreztem, hogy nem fogom tudni megtanulni, amit valóban csinálni szeretnék. Másrészt hatalmas lázadás volt bennem, úgy éreztem, nem akarok művészettel foglalkozni. Sokkal fontosabbak lettek a hétköznapi dolgok és a lelki figyelem. Gyerekekkel és öregekkel szerettem volna foglalkozni, próbáltam egyfajta karitatívabb, szociálisabb dimenzióra figyelni. Hazaköltöztem Székelyföldre, és egy mély, meditatív időszakot töltöttem el otthon. Viszont folyamatos elégedetlenség volt bennem azzal kapcsolatban, hogy nem kötődnek le az energiáim. Ekkor döntöttem úgy, ismét váltanom kell, és meg kell pendítsem az életerőmet és a kíváncsiságomat, azt az énemet kell éljem, amit elfed a sok kitalált dolog. Így érkeztem Budapestre, ahol ismét az történt, ami az életemben olyan sokszor: próbáltam ráhagyni magamat azokra a láthatatlan erőkre, amikben bízom. Tulajdonképpen úgy érzem, a színművészetin elindult bennem valami zavartabb önkeresés, amit a tehetségkutató után tudtam csak végleg letenni. Azóta sokkal állandóbb a kitartásom. Ezzel párhuzamosan egyfajta türelem is kialakult önmagammal szemben, amiben bizonyosan a saját érettségem is közrejátszik.
Ha valakinek bemutatnád magad, aki nem ismer, mit mesélnél, mik a legmeghatározóbb dolgok az életedben?
Ez érdekes, mert én két pólust – a világit és a szakrálist – próbálom körüljárni. Van egy elég szigorú rendszerem a lelki, testi, világi és szakrális dimenziók között. Ebben próbálok úgy járkálni, hogy az életem is teljes legyen, de ugyanakkor a saját magammal hozott szabályrendszernek is meg tudjak felelni, a saját erkölcsi, szellemi követelményeimnek. Azt is mondhatnám, úgy élek világi életet, hogy az egészet mindig visszahúzom. Sokszor gondolkodom azon, hogy talán egoista dolog az, ha az ember foglalkozik önmagával, de mindig arra jutok, hogy mindenkinek az egyik legfőbb dolga az lenne, hogy komoly önreflexióval mederben tartsa magát, ehhez pedig elengedhetetlen az önmagunk megismerése, ami azzal érhető el, ha mélyen és őszintén foglalkozunk önmagunkkal.
Mik segítenek neked ebben? Azt tudom, hogy elég tudatosan táplálkozol, odafigyelsz a mozgásra is. Van ennek egy vallási vonatkozása is?
Sokáig az gondoltam, hogy a tudatosság fölösleges dolog, az embereknek egyfajta modoros manifesztációja. Aztán rájöttem, hogy nem. Teljes mértékben szabályoznom kell a dolgaimat. Olvastam Hamvasnak a sorait, ahol lényegében azt mondja, az embernek a teste a szolgája és egyben a legjobb barátja is. Önmagamra találtam ebben a kijelentésében. Nagyon szeretem a testemet és mindent, ami hozzá fűződik, de a lélek mindig fölötte van. Az, hogy tartozom-e valamilyen valláshoz, azt nagyon nehéz megfogalmazni. Olyan sokat változott minden. Most 34 évesen azt élem meg, hogy minden kinyílik. Ma már sokkal inkább azt gondolom, hogy saját utat járok be. Ami egyfajta fúziója az összes vallásnak. Az egyetemes jóság és a másokra való figyelem, ami meghatároz és amivel igyekszem én és a világ, benne meg az én és az Isten kapcsolatát is meghatároznom.
Ez a fajta tudatosság, hogy fér meg az alternatív frontember szereppel, olykor dívasággal?
Sosem gondokodtam önmagamról dívaként, vagy sztárként, egyszerű színpadi embernek tartom magam. Persze tudom, hogy léteznek ezek a kategóriák, s bizonyos embereket így határoz meg a világ, és ez nem zavar. De magamról teljesen egyszerűen gondolkodom. Van egy csomó kép a fejemben, amit szeretnék megvalósítani a színpadon, persze önmagamon és a szabályrendszeremen keresztül. Hajdan, talán tíz évvel ezelőtt valaki azt mondta: Bíborka, színpadon nem lehet templomot csinálni! Talán igaza van, de mégis azt gondolom, hogy templom kell legyen a színpad, bármit is jelentsen ez az adott személynek. Soha nem akarok olyan képet mutatni a színpadon, ami nincs bennem. Az elmúlt időkben például volt egy Jeanne d‘Arc-i harcos női karakter, amit szerettem volna megmutatni. És vannak bizonyos ikonok is, akiket elő akarok hozni magamból. Egy jógi mondata jut eszembe ezzel kapcsolatban: nem az a fontos, hogy milyen helyesen hajtod végre a jógagyakorlatokat, hanem az, hogy te ki vagy közben. Így én sem arra törekszem, hogy makulátlanul énekeljek a színpadon, hanem arra figyelek, hogy ki vagyok közben. Szeretem azt, ha ilyenkor egy jó tulajdonságokat felmutató szereplő vagy akár médium tudok lenni.
A Magashegyi életében volt egy szünet, amikor te is kiszálltál a csapatból. Később újra összeálltatok. Ekkor találtatok igazán egymásra?
Volt egyfajta összekovácsoló ereje annak, amikor kiszálltam. Egyébként nem volt más választásom. A fiúk a Kaukázusra koncentráltak, én meg nem szerettem volna félerővel csinálni. Nekem, amit csinálok, mindig egyfajta szentséget jelent. Az energiáim vagy 100 százalékosan működnek, vagy inkább hagyom a dolgot. Ezért szálltam ki. Utána nem csak én, hanem a fiúk is azt érezték, hogy sokkal koncentráltabban, barátibban tudunk együtt dolgozni. Az életünk is picit összébb fonódott ezután.
Először 2011-ben adtatok szimfonikus koncertet. Miért hoztátok be ezt a hangzásvilágot a zenekar életébe?
A szimfonikus vonal a zenekar egyik legkedvesebb gyermeke. 2011-ben, amikor az Ezer Erdő című lemezünk megjelent, akkor éreztük azt, hogy mennyire jó lenne kibontani az album anyagát szimfonikus hangszerekkel. A zenekarban az összes fiú eszméletlenül jó esztétikai érzékkel és ízléssel van megáldva, és emellett produceri szemmel is gondolkodik. Viszont az egész környezetünk megpróbált minket lebeszélni róla, azt mondták, pár éves zenekar vagytok, nem lenne szerencsés. A zenekar elképzelése, akarata, energiája és eltökéltsége kellett ahhoz, hogy a szimfonikus próbálkozás szárba szökjön. Még abban az évben, 2011-ben a Müpa Fesztivál Színházában volt az első telt házas koncert. Utána pedig mertünk tovább álmodni, és a következő lemezbe, a Tegnaputánba is átvinni ezeket az ízeket. Később még négy szimfonikus koncertet adtunk, amit mind nagyon kedvesen fogadott a közönség. Ez azért is érdekes próbálkozás, mert ennek hatására a popzenére nyitott közönség nyitott lett a komolyzenére, a komolyzenei pedig nyitott lett a popra. Izgalmas fúzió. Augusztusban a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon egy új, dramatizált koncepciót állítunk színpadra. Az előadás gerince a négy évszak, a négy őselem és az ember kapcsolatát fogja körüljárni.
