Katharina Neuschaefer érdekes színfoltja a német kultúrának. Zenetörténész és germanista végzettségével műsorvezetőként dolgozik, valamint folyamatosan gyártja a legváltozatosabb szórakoztató és ismeretterjesztő tartalmakat gyerekeknek: könyveket, rádiójátékokat, gyermekoperákat, podcasteket. Egyik könyve, A világ legszebb mondái nemrég jelent meg nálunk is a Móra kiadónál. Meggyőzött? Háááát… Igen is meg nem is.
Tény, hogy a legnagyobb bajom nem a szövegekkel van, hanem magának a könyvnek a címével. Rögtön kiderül, miért, ha elárulom, hogy az egyes részeknek a következő címeket adta a szerző: Észak isteneinek égi birodalma; A kelták istenei; A régi görögök istenei; A római istenek birodalma (összesen egy történettel); A germán istenek birodalma; Regék Európából; Az egyiptomi istenek birodalma; valamint A kis-ázsiai istenek birodalma (utóbbi kettő szintén egyetlen történetből áll).
Akárhonnan nézem, ez nem a világ. Ez Európa, sőt, annak is leginkább csak egy része. Dél-ázsiai, távol-keleti, afrikai, óceániai, közép-ázsiai, prekolumbiánus dél- és észak-amerikai mondák (satöbbi, satöbbi, satöbbi) sehol nincsenek a könyvben. Persze, “mutatóba” belekerült Kis-Ázsia címén Gilgames, Egyiptom címén pedig Ízisz és Ozirisz, és ezekre mondhatjuk, hogy földrajzi értelemben nem tartoznak Európához – kulturális értelemben azonban nagyon is, már csak azért is, mert a Biblia eseményei itt gyökereznek. Apropó Biblia: az ókori kereszténység teljesen kimarad a könyvből, viszont a kelta és a germán történetek, valamint a regék is tele vannak középkori keresztény világképpel, a muszlimok pedig kifejezetten akkor kerülnek elő, amikor a keresztények harcolnak velük. Pedig ha már világ, akkor az ő nézőpontjuk is fájóan hiányzik.
Tény, hogy Neuschaefer ugyanabból a kultúrtörténeti alapállásból dolgozik, mint a Grimm testvérek, akik jó XIX. századi módon először próbálták meg valamiképpen rendszerezni a mondákat (és, szintén koruk velejárójaként, a saját közegük volt számukra az etalon). Már sem nekik, sem az utánuk következőknek nem volt könnyű dolga, hiszen a monda rendkívül fluid műfaj: rokona a mesének, a mitológiának, a legendának, valahol ezek elegye, de közben azért mégis más.
Neuschaefer nem írt elő- vagy utószót (vagy legalábbis ezek az általam látott magyar kiadásba nem kerültek bele), így nem tudjuk, ő maga mit ért a monda műfaja alatt, milyen alapon minősít valamit mondának, és mivel indokolta a könyvbe való bekerülést vagy éppen kimaradást. Csak az egyes részek elé írt rövid bevezetőket, amelyekben röviden felsorolja az adott mondavilág legfontosabb alapjait: a teremtéstörténetet, a főbb isteneket, jellemzőiket.
Így arról, hogy mi lehetett a célja a könyvvel, csak feltételezéseink lehetnek. Talán az, hogy afféle kultúrtörténeti alapozót kínáljon az európai kultúrkörben felnövő gyerekeknek, hiszen ezen ismeretanyag nélkül nem igazán lehet sem értelmezni, sem élvezni az irodalmat, a színházat, az operákat, vagy akár a közbeszédben és hétköznapi helyzetekben is előkerülő fordulatokat, idézeteket, utalásokat. Ezen belül pedig leginkább az lehetett számára fontos, hogy a gyerekeket lekössék, elgondolkodtassák, megérintsék a mondák. Ennek az alapja pedig, értem én, nem az elbizonytalanítás, hogy tényleg mi vagyunk-e a világ közepe, vagy hogy mi is tulajdonképpen a monda, hanem pont a bizonyosság, a valahová tartozás érzése: ezek a mi mondáink, ezek a mi (szellemi) őseink. Ezzel pedig semmi gond nem lenne, még a szőrösszívű felnőtt antropológus perspektívájából sem, ha nem pont ezt a címet adta volna Neuschaefer a könyvnek.
Ám ha elengedjük a címadás és a diszharmonikus szerkesztés fentebb említett problematikáit, azt látjuk, hogy a fennen feltételezett célkitűzésnek abszolút megfelel a könyv. E szempontból A kelták istenei (azaz az Artúr király-mondakör) és A germán istenek birodalma (azaz a Nibelung-mondakör) sikerültek legjobban. Ezek afféle kisregényként olvashatók, az egyes történeteknek együtt is van íve, előre- és visszautalnak egymásra, tehát tényleg alkalmasak arra, hogy a gyerekeknek mélyebb tudása, érzelmi kapcsolódása alakuljon ki a mondákhoz és hőseikhez.
Szintén jól sikerültek a Regék Európából rész különálló történetei, főleg A Gólem, amely az egész könyv egyetlen olyan története, amelyben szláv terület és zsidó diaszpóra szerepel. Az északi istenekről kevesebb, de szintén jól megírt történeteket találunk, a görögök kapcsán pedig két Héraklész-történet, majd némi krétai és trójai mondakör került a könyvbe.
Az egyes szövegek minőségét pedig semmilyen kritika nem érheti. Neuschaefer remek érzékkel emeli ki a mai gyerekek számára befogadható, de azért a tudásukat, világlátásukat feszegető motívumokat. A cselekmény kellően izgalmas, a mondatok (Nádori Lilla remek fordításában) megfelelően egyensúlyoznak a költői szépség és a közérthetőség között. A szereplők szerethetőek: hol példakép-hősök, hol meg bukdácsolnak, morálisan megítélhető dolgokat tesznek, amelyek remek beszélgetések alapjai lehetnek a gyerek és felnőtt (együtt)olvasók között. Bölecz Lilla gyönyörű illusztrációi pedig még inkább hozzátesznek a mondaszövegek élményéhez.
Márpedig, ha innen nézzük, mindig is így volt ez a mondákkal. Valakik valamilyen alapon továbbmondták a számára legfontosabbakat, már egy generáción belül is mindig egy kicsit máshogy, sok száz, sok ezer év után meg pláne. Mindig az adott újramesélő döntötte el, mire helyezze a hangsúlyt, és ezt hogyan tegye. Ez pedig az írásbeliség és a maradandó változatok születésével sem változott meg drasztikusan.
Neuschaefer újramesélt mondáinak tehát abszolút van helye mind a könyvpiacon, mind a kulturális kincseink tárában, és mind a mondák választását, mind az újramesélést tekintve éppúgy megilleti a szabadság, mint bárki mást.
Szerintem a szövegek írása terén nagyságrendekkel jobb munkát végzett, mint a könyv szerkesztése és a címadás terén. De ez persze csak az én véleményem, aki pedig magam is csak afféle esendő, halandó ember vagyok…
Katharina Neuschaefer: A világ legszebb mondái, Móra kiadó, 2024, 208 oldal, kedvezményes ár itt
A Móra kiadó a könyveiről írtuk
