Tetten ért Színek I.
Beszélgetés Kovács Lilian képzőművésszel, Női Harmóniák című kiállítása kapcsán
Lilian szobrászművészként végzett a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán. 2015 óta németországi műhelyében, a Lilians Atelierben szobrászkodik. Újabban pedig az ecsetet is magához ragadta. Így már nemcsak kerámiaszobraival, de akrilfestményeivel is találkozhatunk Európa városainak kiállítótereiben és a különböző nemzetközi rendezvényeken. Kiállított többek között Firenzében, a Florence Biennale del Arte-n, előtte Londonban, azt követően a Kapfenberg Keramikbiennale-n Ausztriában, pár hete pedig Barcelonában mutatta be műveit. Sőt, egyik kiváló alkotása a tengerentúlra is eljutott. Idén szeptemberben a Találkozás című szobra egy New York-i galériában került az Újvilág közönsége elé.
Takács Izolda: A Barcelonai Biennalé után közvetlenül, december 3-án nyílt meg legújabb kiállításod Női Harmóniák címmel az Aranytíz gyönyörű kiállítórében, melyet Csató Tamás festőművész nyitott meg. Ezen a kiállításon viszont nem is a szobraid, hanem a festményeid kaptak reflektorfényt. A vernisszázson elhangzott, hogy a szobraiddal az ősi erők rezgéseit szeretnéd közvetíteni, és elsősorban a tudatos éned formálja meg azokat. Ezzel szemben festményeid az ösztön-éned alkotásai, melyekkel a szemlélő érzelmeire szeretnél hatni. Ez sikerült. Amikor ránézek a vad színekben vibráló vásznaidra, azonnal a fauvizmus jut eszembe róluk. A modern francia festészet kolorista irányzata alkalmazta ilyen tisztán, önmagukban a színeket, felszabadítva a bennük rejlő erőt, energiát, érzelmeket. Csató Tamás viszont a pointilizmust említette, amelyet a festői technikád idézett fel benne. Miután leszögezted, hogy a festményeid az ösztön-éned kivetülései, ezért nem kérdem meg, hogy tudatos volt-e mindez. De azt igen, hogy vajon ez a vadság, ez a bevallott ösztönösség és erő, hogyan kapcsolódik a kiállítás címében jelzett harmóniához? Nekem ennek kapcsán egyébként Goethe Színtana jutott eszembe. Ugyanis ő a Totalitás és harmónia című részben foglalkozott hasonló kérdéssel. Goethe ott azt írta pontosan, hogy: ”midőn a szem megpillantja a színt, rögtön tevékenykedni kezd, és természetéhez híven, éppoly öntudatlanul, mint szükségszerűen annak helyébe létrehoz egy másik színt, mely az adottal együtt az egész színkör totalitását tartalmazza. Az egyedi szín specifikus érzet révén szemünkben felébreszti a törekvést az egyetemességre.„[1] Nem lehet, hogy ez az egyetemesség, a totalitás az a harmónia egyben, amiről a kiállításod címe is beszél? Mit gondolsz válaszolhatnak Goethe felvetései erre?
Kovács Lilian: Törekvés az egyetemességre. Szép gondolat. A nő a maga sokszínűségében kiteljesedett és harmonikus. Én képzőművészként azt gondolom, hogy csakis akkor lehetséges a kiteljesedés, ha meg merjük élni önmagunkat teljes egészében, korlátok nélkül, külső megítélések, sztereotípiák és elvárások nélkül. Csak ebben az euforikus állapotban tudja megtalálni az ember önnön belső harmóniáját is. Ellenben a depressziós, külvilág által megtépázott egyének gyakran számolnak be a világ elszürküléséről, elszíntelenedéséről. Lehetséges, hogy az ilyen ember zavarban lenne, vagy kényelmetlenül érezné magát festményeim élénk színeitől és egyáltalán nem a harmónia jutna róluk eszébe.
Ugyanakkor, akiben tényleg van hajlandóság, hogy szabadon engedje az érzelmeit, annak az alkotásaim egy olyan biztonságos közeget adnak, ahol ezt meg is teheti. Mindezt pedig anélkül, hogy a tudatos énje korlátozná azokat. Tehát az alkotás, jelen esetben éppen a színek révén, egyfajta legális gumiszobája a ösztöni lényünknek. Itt, ebben a térben az érzelmeink kinyilatkoztatásával nem ütközünk megítélésbe, nem akadályoznak különböző társadalmi és egyéb elvárások. Következmények nélkül megtehetjük, megélhetjük azokat. Mi művészek meg tudjuk tanítani az embereknek, hogy a kiskoruktól kezdve elfojtott érzelmeiket megélhessék az alkotásainkon keresztül. Azt üzenjük, hogy: merjünk szabadon alkotni, hogy ezzel az érzelmeinket, önmagunkat is felszabadíthassuk! Merjünk szeretni, merjünk boldogok lenni, merjük élvezni a vibráló színeket, a mélységet és a magasságot. Merjünk sírni, merjünk mérgesek lenni, ha kell. Mert végül csak így érhetjük el azt a fajta harmóniát, amit a kiállításommal is üzenek.
Másrészt az is hozzátartozik ehhez, hogy egyéniségemtől születésem óta eleve nagyon távol állnak a komor színek. Így én ebbe a vibráló, színes térbe vonom be a nézőt. Ha a saját példámat nézem, természetesen én is tudom élvezni a régi nagy mesterek barnás tónussal festett, óriási szakértelemmel készített műveit. Meghajlok Caravaggio vagy Munkácsy tudása, tehetsége előtt. De, egy alkotás látványa okozta katarzist inkább a L’Orangerie- ben, Párizsban éreztem, vagy az Uffiziben, Firenzében, mikor egyszerre, egy termet betöltve láthattam Botticelli öt festményét. A világos, mesterien kevert tört színek, és tökéletesre csiszolt kompozíciók magukkal ragadnak. Vannak korszakaim, amikor egy-egy szín az aktuális kedvencem. Ezzel a színnel addig festek, míg a lelkem bele nem fárad a látványába. Alapvetően hagyom az aktuális hangulatomat kifesteni magamból.
T.I.: A festményeid is alátámasztják azon elgondolást, miszerint nemcsak szavakkal lehet egyben egy tettet, cselekedet végrehajtani a megfelelő kontextusban, de a színekkel is. John L. Austin Tetten ért szavak, How to do things with words című könyvét parafrazeálva, tetten ért színekről is beszélhetnék. Előbbinél pl. úgy értsük ezt, hogy ha deklarálunk valamit, ha a bíró közli a verdiktet, ha igent mondunk az anyakönyvvezető előtt, vagy ha kikiálltjuk a hajó nevét, amikor a pezsgő eltörik az oldalán, akkor minden esetben a szavak kimondásával egyben valamilyen tettet is végrehajtottunk. Egyéb aktivitás nélkül. A művész ugyanezt teszi a színekkel, hiszen a szín információ. Te a festményeiden piedesztálra emeled az erősen vibráló színeket. Azokkal vonod be a szemlélőt a saját teredbe. És ő elindul veled saját élményeivel és azon reminiszcenciákkal, amiket az alkotásaid váltottak ki belőle.
Sőt, az előző válaszodban azt is részletezted, hogy te mindig az adott hangulatodat fested ki magadból. Így tulajdonképpen magad is a vásznon éled meg az érzelmeidet. Ha már szóba hoztad Caravaggiot, meg kel említeni, hogy egyik követője, a barokk festőművésznő Artemisia sok esetben kifejezetten a vele szemben elkövetett igazságtalanságokat festette ki magából – nem csak a színekkel, de a témáival is. Pár éve Rómában, a Palazzo Braschi-ban volt egy kiállítás Artemisia Gentileschinek dedikálva (Artemisia Gentileschi e il suo Tempo.) Emlékszem, ennek keretében az egyik teremben célzatosan azokat a képeit helyezték el, melyeken Artemisia erős nők küzdelmét ábrázolta. Ezek mindegyikén érezhető volt alkotójuk azon vágya, hogy legyőzze sérelmeit és kiűzze magából az őt ért bántalmak traumáit. Akkor ezek szerint a művészet egy terápia is?
K.L.: Igen, a művészet terápia. Minden formában az! A kérdés azonban, hogy csupán önterápia, vagy csoportos. Én egyre inkább afelé hajlok, hogy elhagyjam az öncélú kinyilatkoztatásokat az alkotásaim által, mert bennem már békesség és életöröm van. Ezért inkább a nőtársaim felé szeretnék fordulni, és megmutatni nekik, hogy a művészetterápia, és egyáltalán az alkotás folyamata miként tudja megválaszolni az élet nehéz kérdéseit. Amik szétforgácsolnak minket nap, mint nap. Vagy az igazságtalanságokra hogyan lehet ennek segítségével reagálni, ahogy említettem, következmények nélkül. Nagyon jó példa Artemisia, pontosan úgy, ahogy ezt ő tette. Lelke bánatát festette ki magából, bosszút állt, kidühöngte magát a művészetében, Jáhel és Sisera, Zsuzsanna és a vének, vagy akár Judit lefejezi Holofernészt című festményén.
Másrészt egy mű eleve kijelöli azt a teret is, azt a hangulatot, amibe azután bevonzza a nézőt. Ezzel valamennyire determinálja őt, ugyanakkor paradox módon, e térben mégis szabad lehet. Ahogy ezt sokszor említem, tényleg szabadon megélhet minden benne lévő érzést, felszínre hozhatja saját élményeit is. Hiszen a néző csak azokból tud dolgozni. Az érzéseiből, saját gondolataiból, emlékeiből, olvasmányaiból. Ehhez a műveim adnak keretet és legalitást. De ugyanilyen módon egy-egy mű akár még gátolhatja is szemlélőjét. Pontosan ezért van nagy felelőssége minden művésznek. Mert ez egy párbeszéd, a művész és a mindenkori szemlélő között, amihez mindkettő aktivitására egyaránt szükség van.
Én elsősorban azt szeretném eléri egy-egy kiállításomon, hogy műveim először a néző ösztön-énjére hassanak. Hogy megmozduljon benne egy érzés, ami ott tartja a munkám előtt. Hogy képes legyen magából előhívni valamilyen emóciót. Ha ez sikerül és az elfojtott érzületek is felszakadnak ezektől a színektől, az már egy nagyon nagy előrelépés mindkettőnknek. Neki azért, mert talán így tett egy lépést a felszabadulásához, nekem pedig azért, mert sikerült olyat alkotnom, olyan színeket kikevernem, amivel erre képes volt.
T.I.: A Színtan bevezetőjében olvasható, hogy Heisenberg elméleti fizikus a második világháború idején előadást tartott Budapesten, ahol Goethe és Newton színelméletéről beszélt (Goethe és Newton színelmélete a modern fizika megvilágításában). Többek között azt is kiemelte, hogy Goethe Színtana tulajdonképpen nem más, mint a német költőnek a fizikai színelmélet elleni harca.[2] Goethe szavaival, a newtoni teória leleplezése, mely mindezidáig hatalmával és tekintélyével szembeszegült a színjelenségek szabad szemléletének.[3] Ám ez a polémia még ma is döntésre vár. Annak ellenére, hogy az egész világ átalakulóban van a természettudományi ismereteink kiszélesedése és a technikai lehetőségek gazdagsága következtében. De a kérdés ugyanaz maradt: miféle realitás, miféle minőség a szín? Vajon a szín csak érzékcsalódás, és nem is valóság? Vagy valahol az érzékeinkkel már nem érzékelhető anyagi részecske-folyamatok mélyében keressük?[4] Egy művésznek, Neked, mit jelent a szín? Mit jelent az, hogy az ösztön-én színekben fejezi ki magát? És a szobraidnál, ahol ez nem jelenik meg explicite, ott milyen szerepe van a színeknek? Milyen formában van egyáltalán jelen?
K.L.: Mint ismeretes, természettudományos kutatásokkal bizonyították, hogy a különböző állatok tőlünk teljesen eltérő módon érzékelik a színeket. Sőt, az ember színérzékelése is relatív. Így még ember és ember között is lehet lényeges eltérés. Abban például, hogy valaki hány színárnyalatot képes érzékelni, meglátni. Egy festőművész nyilván sokkal szélesebb színskálát érzékel, mint egy szobrász, vagy bármely más foglalkozást űző ember, akinél a színharmóniákra való érzékenység fejlesztése nem lényeges eleme a munkavégzésének. Mindettől függetlenül, a lelkünk, az érzékeink a tudatalattink, az ösztön-énünk felé információkat közvetít. Tehát mindannyian színesen érzünk és gondolkodunk, legfeljebb ez nem tudatosul bennünk.
A szobroknál én személy szerint az anyagra helyezem a hangsúlyt, ami a színeket illeti. Minden anyagnak van jellemző rezgése, textúrája, fénye, színhatása. Egy szobor esetében a szín tulajdonképpen egy tapintható formává válik. Mivel a szobraim témái mindig egyetemes, több évszázadon át értékelhető és fennmaradó tartalmakat közvetítenek, ezért a szobraim anyagát és színvilágát is ehhez méltón igazítom. A kerámia, vagyis az agyag, maga a föld. A szerves és szervetlen anyag keveréke. Vagyis egyidős a Földdel, a bolygónkkal. Ezért fontosnak tartom megtartani a föld színeit.
T.I.: A színeket körbejártuk, de a kiállítást még nem teljesen. A témája a nő. A kiállítás címe Női Harmóniák. Mit jelent számodra a nőiség? Merthogy magam úgy vélem a legnagyobb nehézség a nő konceptualizálásának a kérdése. Fogalmazhatok úgy is, hogy a női kérdés Szent Grálja éppen a női identitás jellemzőinek beazonosítása. Nemrég egyik írásomban – objektív tudományos kontextusban – ezt a témát feszegettem én is. Sőt a nőkérdést felölelő művek általában a női identitást igyekeznek feltérképezni. Így nemcsak a tudományban, az irodalomban, de a művészetben, a filmekben stb. megjelenő/megjelenített női képeken keresztül szeretnék beazonosítani a nőiség jellemzőit. Mégis megfoghatatlannak bizonyul. Ami viszont a téma bőséges vizsgálati és megjelenési formái alapján mégiscsak megállapítható az az, hogy a női identitás egyáltalán nem rögzített és monolitikus, hanem időben-térben képlékeny. Tehát állandóan változónak és többfélének tekinthetjük. Főleg, miután az identitástartalom szociológiailag is megoszlik, és az egyének különbözhetnek abban, hogy elfogadják és/vagy azonosulnak-e pl. a társadalom nőkről alkotott véleményével. Sőt, nagy eltérések lehetnek az azonosulás fokában is.[5] Te a priori elmondtad, hogy a fent nevezett kiállításod elsődleges célja felhívni a figyelmet arra, hogy a nők önmagukra találása megszínesíti, megédesíti a világot, és elsősorban erre törekednek lelki békéjük folyamatos keresésével is. Mit jelent ez pontosan? Érdekelne, hogy te művészként miért tartod fontosnak magát a nőkérdést?
K.L.: Nőnek lenni valóban úgy tűnhet, hogy századonként, vagy akár félszázadonként változó fogalom, a társadalmi elvárások szerint. Ahogy egyik művészetterápiával foglalkozó ismerősöm fogalmazott – Simone de Beauvoir híres maximáját idézve –, nem nőnek születünk, hanem nővé válunk.
Ezzel tökéletesen egyetértek. Mert egy gyermek, akármilyen nemű is, elsősorban embernek, léleknek tartja magát, és valódi traumát él át, amikor női vagy férfi mivoltával tudatosabban szembesülnie kell, mondjuk a testi érettsége révén. Aztán később az ehhez párosított társadalmi szerepeket illetően van korlátok közé szorítva. Én úgy látom, hogy éppen ezért nekünk, felnőtt nőknek részben az a feladatunk, hogy a fiatalabb női generációnak példát mutassunk. Segítséget nyújtsunk abban, hogy a sokféle külső hatás, ami szétcincálja az identitásunkat, letisztuljon bennünk. Ezzel eliminálhatjuk a diszharmóniát a tapasztalatlanabb lelkekben. A kiállításomnak többek között ez az egyik üzenete is, hogy a nőiség összetett. Egyrészt a nő biológiailag meghatározott, másrészt, és ezzel egyidőben mégis különböző, rendkívül sokszínű. Ezzel együtt lehetséges harmóniát kialakítani.
A kiállításmegnyitón kifejezett kérésem volt, hogy olyan tehetséges művésznők legyenek az előadók (Komáromi Alexandra táncművész, Illés Katalin zongoraművész), akik ezt a sokszínűséget tökéletesen meg is tudják mutatni. Ahogy azt is, hogy mindez nem vezet a család elhanyagolásához, széthúzásához, vagy a nőiesség felbomlásához, hanem éppen ellenkezőleg! A boldog nő boldog családot teremt. Persze ehhez kell egy intelligens férfi partner is, aki egyenrangú társ. Azonban a nők csak akkor tudnak magukhoz illő társat választani, ha hagyják őket felnőtt koruk kezdetén kibontakozni, ha felszabadultak lehetnek, és nem valamiféle determinált kódoknak kell megfelelniük. Tehát, ha megismerik magukat, ha önazonosak tudnak maradni, és eszerint hoznak döntéseket saját életükkel kapcsolatban.
T.I.: Tamara de Lempicka például hozzád hasonlóan ugyancsak leginkább női portrékat festett. Egyik műve pedig kifejezetten a Die Dame című német nőmagazin címlapjára készült, Önarckép zöld Bugattival. Vagy, ha a korábban említett olasz festőnőt, Artemisiát nézzük, ő is elsősorban a nőket állította a középpontba festményein. Főleg bibliai, vagy ókori történetek alakjait festette meg, az ótestamentumból ismert Juditot, Jáhelt, vagy Zsuzsannát. És még sok példát sorolhatnánk. Szerinted miért fontos, hogy a nők nőkről írjanak, nőket fessenek meg? Miben más? Miben lehet több?
K.L.: Itt elmondanám, hogy a festményeimen szereplő nők teljes mértékben a képzeletem szülöttei. Nincs konkrét modellje egyiknek sem. Ez azért fontos adat, mert én ezzel szeretnék utalni arra, hogy minden nő ott van a képeimen. Az általam megfestett nők köztünk járnak. Akármelyikünk lehet, és éppen amiatt, mert nincs mögöttük egy-egy kimondott, létező személy.
Elengedhetetlennek tartom, hogy mi nők újra és újra megmutatkozzunk a sokszínűségünkben. Mert csak így van esélyünk arra, hogy tőlünk tudják meg, kik vagyunk valójában, és ne a sztereotípiák vagy a férfitekintet mentén határozzanak meg minket. Azaz ne csak a nőkről alkotott képek alapján legyen a nő és a nőiség definiálva, hanem mi magunk mutassuk meg, mit is jelent nőnek lenni. Másrészt, mely ugyanúgy lényeges, az ember maga, ahogy érzelmei is, folyamatosan változnak. Ezért az én nőalakjaim is változnak, nem születik két teljesen egyforma soha.
T.I.: Mostanában, de főleg a művészetterápia során, nagyon sokat foglalkoztál filozófiával. Az elmúlt időszakban több bejegyzésben a hitvallásodról, a világ szellemi folyamatairól és a szeretetről, mint univerzális nyelvről beszéltél. Ez egyrészt vissza is kapcsolható a már említett Goethéhez. Miután az ő világnézete szerint is „minden anyagi folyamat voltaképpen a világmindenség szellemi alapjainak a tükröződése. És a jelenségekben fölfedezhető, hogy egy ideális tetőpont felé törekednek, hogy ezen a ponton a szellemi mintegy áttűnjön, kirajzolódjon a fizikai létben.”[6] Te ugyancsak valami olyasmit fogalmaztál meg, hogy nemcsak a vallás, de a filozófia és a művészet is pontosan ugyanazt az szellemi alapot akarja megjeleníteni. Ezek alapján valami fizikán túlival szeretnéd megragadni az egész művészeted értelmét?
Sok alkotó pl. egészen konkrétan ki is fejezete, hogy mit akarnak az emberektől. A legismertebbek közül, Rothko. Őt azért említem, mert ahogy te, ő is határozottan visszautasította a festés alkotófolyamatába való tudatos beavatkozást. Bár őt nem elsősorban a színek érdekelték, hanem a tragédia, az extázis, a végzet, az ösztön. Kimondottan azt szerette volna, ha a nézői ugyanazon a vallásos tapasztaláson mennének keresztük amelyen ő, miközben a műveit festette. Mit gondolsz, mi a közös dolog a vallási, művészi, filozófiai, pszichológiai, szellemi etc. megközelítésekben?
K.L.: Igen ez így van, jómagam az évtizedek alatt vizsgáltam már sokféle vallást, hitvilágot, népi hagyományt, filozófiát. És ennek alapján művészként úgy érzem, hogy nincs egyetlen olyan tanítás, filozófia, népi bölcsesség, vagy vallási tan sem, mely ne ugyanazokat az irányelveket próbálta volna, vagy próbálná meg ma is különböző „köntösbe öltöztetve” elmondani, továbbadni nekünk. Ezek az alapelvek pedig az életben maradás ösztönén felül, a béke és a szeretet élménye. A világon mindenből ezek a princípiumok ütnek át. És igen, ahogy ezt gyakorta elismétlem, a művészet is pontosan erre törekszik sajátos eszközeivel. Méghozzá paradox módon a művészetben megtapasztalható extázisban, az ösztönös, euforikus állapotban, de nevezhetjük akár vallásos élménynek is. Ezek segíthetnek megtalálni az embereknek a saját harmóniájukat, hitüket.
Sőt, ami nagyon érdekes számomra, hogy amióta művészetterapeutaként is gyűjtöm a tapasztalatokat, azt is el tudom mondani, hogy a kurzusaimon résztvevők egytől egyig és minden esetben egyetlen igényüket fejezik ki: szeretni és szeretve lenni.
T.I.: Az Interstellar, Csillagok között, című film nagyon érdekes felvetést tartalmazott ezzel kapcsolatban. Egyrészt főbb elemei sok tekintetben megmagyarázhatók a fizika törvényei alapján, másrészt viszont előkerült benne egyfajta fizikán túli, absztrakt entitás, éppen a szeretet kérdése is. A filmben ez így hangzott: ”Lehet, a szeretet a lenyomata vagy az átszűrődése egy magasabb dimenziónak, amit tudatosan nem érzékelünk. (…) A szeretet tehát az egyetlen számunkra is érzékelhető dolog, ami átlép időn és téren. Talán érdemes lenne megbíznunk benne, ha nem is értjük még a működését.” Te is valami hasonlót fogalmaztál meg e tekintetben.
K.L.: A szeretet ma már elcsépelt fogalomnak tűnhet. Mert mi az a szeretet egyáltalán? Az bizonyos, hogy a szeretni vágyás az egyik legerősebb életigényünk. Anélkül akár el is veszíthetjük az élni akarásunkat. A fiatal szerelmes, amikor először utasítják el szerelmét, az öngyilkosság érzéséig is süllyedhet. Az a kisgyermek, amelyiket nem szeretik, vagy egy elutasító közegben nő fel, kivétel nélkül komoly beilleszkedési és egyéb pszichés zavarokkal fog küzdeni. A szeretet tehát egy olyan alaprezgés, ami nélkülözhetetlen az életben maradáshoz. Másrészt talán azért sem értjük meg pontosan – ahogy az idézett filmben is elhangzott –, mert csak intuitív fogalmaink vannak arról, mit is jelent.
Természetesen számos formában létezik. Ám egy dolog közös mindegyik alakjában. A valódi szeretet önzetlen és elfogadó. Nincs ennél a fajta szeretnél erősebb, motiválóbb energia számomra! Ám ez a szeretet nekem már nem is filozófiai-, hanem hit kérdés. Hit az ilyenfajta szeretet létezésében, majd egy döntés az ilyen szeretet mellett.
Jómagam már régóta eszerint élem az életemet, mint művész és mint magánember egyaránt. Hálát adok azokért, akik mellettem állnak, és minden nap meghoznak egy döntést velem kapcsolatban. Azt, hogy így akarják, hogy szeretni akarnak. Mindig megköszönöm nekik, hogy ma is így döntöttek.
T.I.: De akkor a szeretet mégiscsak egy szabad döntés, választás eredménye. A kartéziánus megközelítés nagyon közel áll a te általad felvázolt jelenséghez. Descartes azt írta, hogy: „a szeretet a léleknek a szellemek azon mozgása által előidézett megmozdulása, amely a lelket akaratlagos kapcsolódásra ösztönzi azokhoz a tárgyakhoz, melyek megfelelőnek tűnnek a számára. […]” Később megmagyarázta, hogy az akaratlagos alatt egy olyan beleegyezést ért, ami által összekapcsoljuk magunkat egy pillanat alatt a szeretet tárgyával. És onnantól magunkra, mint az egésznek az egyik részére tekintünk, amiben benne van saját személyünk önértéke, vagyis az önszeretet. Míg az egész másik fele a szeretetünk tárgya lesz. Ezt a kérdést Boros Gábor filozófus kimerítően körbe is járta egyik kiváló könyvében.[7] Eszerint a szeretetválasztás tényleg egy implicit szabad választás, mely a szerető ember rejtett „munkája”. És amivel egy, vagy több létezőt tüntet ki a saját értékelése, személyes módszere, háttere etc. alapján. Így alapvetően az értékorientációink határozzák meg és szervesen hozzátartozik az önismeret és az önszeretet is.[8]
K.L.: Igen. Művészként és művészetterapeutaként is azt szeretném megmutatni, hogy a szeretet egy választás. Mindig kapunk választási lehetőséget, de gyakran sajnos nincs elég önismeretünk, hitünk, bizalmunk saját magunkban ahhoz, hogy a valódi szeretet mellett döntsünk. Pontosabban előbbiek hiánya miatt eleve nincs is lehetőségük, hogy egyáltalán jól dönthessünk a szeretetünk tágyát illetően. Ez a hit, ahogy én nevezem, egy hit abban, hogy lehet jól dönteni. És ami a legfontosabb, ezek tanulható dolgok. Többek között erre jó a művészetterápia.
Másrészt, mert utóbbi felhívja a figyelmet arra, hogy még a közvetlen környezetünkben, a családban is nagyon fontos, hogy nap, mint nap kifejezzük és megmutassuk ezt a fajta szeretetet egymásnak. Még ott sincs alanyi jogunk a másik odaadó szeretetéhez enélkül. Tehát velük kapcsolatban is mindennap meg kell hozni és megköszönni egymásnak ezt a döntést.
Ezért elengedhetetlennek tartom, hogy művészként, terapeutaként megtanítsam az embereknek, hogy soha nem lehet egész, vagy teljes a kapcsolódás ott, ahol a szeretetünket a másik fél képtelen elfogadni. Én nem hiszek a küzdelmekben, a harcban és a tolakodásban ebben a tekintetben, mert akkor csak elfolyik az életenergiánk. A mérgező kapcsolatokat is elsősorban önismerettel, tanulással lehet elkerülni.
T.I. Pár rövidebb kérdést még zárásként feltennék. Te alapvetően szobrász vagy, szobrászművészként végeztél a Pécsi Tudományegyetemen. Nemrég meg is jelent egy hosszabb cikk a szobraiddal kapcsolatban az artnews.hu-n.[9] Abból kiderült, hogy szobraid az úgynevezett samottos kerámiával készülnek. És ami nagyon érdekes, hogy az alkotásaidat először mindig üregesen, belső váz nélkül, kézzel építed fel, vékony falakat emelve. A módszered pedig nem bevett gyakorlat még a kerámiaszobrászok körében sem. A különleges metódussal készült műveidből a budapesti kiállításon is láthattunk hármat. Rendkívül elkötelezett, profi szobrászként, mikor érezted azt, hogy elkezdesz festeni?
K.L.: A különböző művészeti ágak közötti átjárás nem szokatlan. Nekem a festés körülbelül 2015-ben jött az életembe. Egyszer csak nagy indulat kapott el, nagy alkotási vágy. És úgy éreztem, a szobrok túl lassan készülnek el ahhoz, hogy követni tudják az aktuális lendületemet. Ezért kezdtem el festeni, hogy új módját találjam meg a kreativitásom és a belső feszítő energiák kifejezésére. Sok évnyi kísérletezés eredménye a mostani stílusom. Valahogy mindig tudtam, hogy ide tartok, de most érzem a legközelebb a festményeimet ahhoz, ahogy magamban látom azokat.
Hogy fogok-e a jövőben még festeni, azt nehéz megmondani. A festés túl intuitív elfoglaltság számomra. Van, hogy van kedvem hozzá, van, hogy hónapokig nincs. A szobrászat ezzel szemben sokkal nyugodtabb, állandóbb. Az egészen biztosan végig fogja kísérni az életemet.
T.I.: Jelenleg Németországban, Ambergben élsz. Milyen élete van ott egy művésznek, mondjuk Magyarországhoz képest? Benne vagy a művészeti élet fősodrásában? Hiszen gyakorta hallani külföldi művészektől, hogy Magyarország kiesik a mainstreamből, főleg az elhelyezkedése miatt.
K.L.: Azt hiszem, hogy Németország tényleg jó alapot ad az alkotásra, minden szempontból. Ellenben én nem tudom, milyen a „fősodrásban” élni a mindennapokat. De nem is kerestem soha az alkalmat, hogy olyan nagyvárosokban éljek, mint Berlin, vagy München. Kiállítás miatt odautazni jó, de szeretem a kisvárosi hangulatot, a madárcsicsergést, azt erdőt, és a nyugalmat a hétköznapokban. Mindezt megkapom Ambergben. Van egy nagy műhelyem a belvárosban, és egy kedves lakás az erdő mellett, így a családomnak és a munkának is jut hely. Harmóniában élek itt, mint művész, mint nő, mint feleség és a mint családanya.
T.I.: Mik a további terveid?
K.L.: Jövőre tervben van egy San Diegoi kiállítás, és visszahívtak, hogy harmadszor is vegyek részt a Florence Biennale-n. Egy életnagyságú szoborpárral fogok megjelenni mindkét helyen, de erről egyelőre többet nem árulhatok el. Ezen felül megbeszélés alatt áll egy párizsi kiállítás is. Továbbá szeretném, ha a szobrászat mellett az emberek lelki fejlődésével is tudnék foglalkozni, nemcsak mint művész, de mint terapeuta is. Februárban fejezem be a művészetterápia tanulmányaimat, és már gyakorlom is néhány önkéntesen, hogy szakmai tapasztalatot gyűjtsek. Egyelőre pozitívak a visszajelzések. Óhatatlanul az alkotásaimban is egyre nagyobb szerepet kap a terápia, a gyógyítás.
T.I. Egyelőre köszönöm szépen. A következő beszélgetésünk első kérdése – amely majd februárban jelenik meg –, hogy művészként mit gondolsz a Mesterséges Intelligencia által létrehozott művészeti alkotásokról, amelyeket már egyre több helyen láthatunk kiállítva. Pl. legutóbb a Velencei Biennálén Ai-Da-t tekinthette meg a közönség alkotás közben, a Leaping into the Metaverse című projektben.
[1]Johann Wolfgang, Goethe: Színtan, fordította: Hegedűs Miklós, Genius Kiadó, 2010, Budapest. 93.o.
[2]Hegedűs Miklós: Bevezető, In.: Johann Wolfgang, Goethe: Színtan, fordította: Hegedűs Miklós, Genius Kiadó, 2010, Budapest.
[3] Johann Wolfgang, Goethe: Színtan, fordította: Hegedűs Miklós, Genius Kiadó, 2010, Budapest.V.o.
[4]Hegedűs Miklós: Bevezető, In.: Johann Wolfgang, Goethe: Színtan, fordította: Hegedűs Miklós, Genius Kiadó, 2010, Budapest. 2-3.o.
[5]Takács Izolda: Nők a tudományos elitben. A nemi identitás tartalma és a nemi sztereotípiák kölcsönhatása az akadémikus nők karrierjében Magyarországon., 2020, Replika. 117–118. sz., 151–176.o.
[6]Hegedűs Miklós: Bevezető, In.: Johann Wolfgang, Goethe: Színtan, fordította: Hegedűs Miklós, Genius Kiadó, 2010, Budapest. 3.o.
[7]Boros Gábor filozófus szisztematikus történeti tanulmányokon keresztül vizsgálta meg a szeretetfilozófiát. Abban írt többek között Descartes szeretetfilozófiájáról is.
[8]Boros Gábor: A szeretet, szerelem filozófiája : szisztematikus-történeti tanulmányok, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2014. 158.o.
[9] Takács Izolda: Ekvilibrium– Széljegyzetek Kovács Lilian szobraihoz, In.: http://artnews.hu/2022/09/24/ekvilibrium-szeljegyzetek-kovacs-lilian-szobraihoz/
