Az idén lenne száztizenegy éves Czene Béla festőművész, akinek hatalmas, világban szétszóródott életműve eddig kívül esett a művészettörténészek figyelmén. A Kieselbach Galériában megrendezett kiállítás és a Molnos Péter által írt, Móra Könyvkiadó által kiadott kötet – A valóság szerelmese – nem csak a szakemberek véleményét árnyalhatja, de a szélesebb közönség figyelmét is felkeltheti.
– Meg tudnád határozni, hogy Czene Béla festményei hogyan helyezkednek el a magyar műtárgypiacon?
– 2018-ban, amikor az A csábítás fegyvere című kiállítást csináltam, az utolsó terem Czene festészetével foglakozott, és az volt a címe, hogy „Kánonon kívül”. Hiszen Czene életműve tényleg kívül esett azon a kánonon, amit a művészettörténészek és a műkritikusok eszkábálnak össze.
- Czene Béla a Varietéből csábított el gyönyörű aktmodelleket
- Brutálisan jó videó Molnos Péter Scheiber-könyvéhez
- Scheiber Hugó feltámadt – interjú Molnos Péterrel
- A történelem tönkretette, a művészettörténet lenézte – interjú Molnos Péterrel
- Kieselbach falura ment kiállítást nyitni – Weiler Péter-interjú
– Ehhez képest a festményeket kedvelő „civilek” körében nem volt ismeretlen, sőt…
– A műkereskedelemben már életében is jól szerepelt, de az utóbbi tíz-tizenöt évben egyre felkapottabb lett. Az elmúlt években rakétaszerűen emelkedtek a Czene-festmények árai, legutóbb, aukción már négymillió forint fölött kelt el festménye.
– Ez egy fura helyzet…
– Czene nehezményezte is, hogy a művészettörténészek kihagyták őt. Abban a teremben, ahol a kávéházi festmények vannak, van egy kép, amin szerepel Németh Lajos, aki az ötvenes évektől az egyik legfontosabb kánonképző volt. Czene azért haragudott rá, mert Németh nem csak őt, de az egész akkori látványelvű festészetet kihagyta, mintha nem is létezetek volna. A festményen Németh Herbert Read modern festészetről szóló könyvének angol kiadását szorongatja, utalva ezzel arra, hogy a magyar művészettörténész Read-től vette át azt, hogy mi az, amivel nem foglalkozik a ’45 utáni festészetből.
– Mi volt a gond Czenével?
– Témáiban nagyon emberközpontú, és nagyon pozitív, az élet napos oldalát festette. Ráadásul, művészettörténészi támogatás nélkül is nagyon népszerű volt a Képcsarnok által meghatározott képeladások korában.
– Ma már sokan nem tudják, hogyan működött a Képcsarnok…
– A kortárs művészek fontos bevételi forrását jelentette, hogy a Képcsarnok Vállalatnál heti rendszerességgel zsűrizték az új festményeket, amiket aztán, a zsűri döntését követően a Képcsarnok boltjaiban árulták országszerte. Czene sikeres volt ezen a vonalon, aztán rájött, hogy még jobb, ha csinál saját kiállításokat – Budapesten háromévente lehetett, vidéken meg akárhányszor –, és egy-egy ilyen „turné” során adta el a képeit. A hetvenes-nyolcvanas években ő lehetett az egyik legjobban kereső hazai festőművész, Mácsai István és Kurucz D. István mellett. Összességében azt gondolom, hogy ez a fajta népszerűség sem tett jót akkoriban a kritikai elfogadottságnak.
– Akkor ez azt is jelenti, hogy az ország tele lehet szórva lappangó Czene-festményekkel?
– Nem csak az ország. Egy idő után rákaptak a külföldi műkereskedők is, mert képei olyan látványosak és kellemesek voltak, amiket bárhol a világon el lehetett adni. Jöttek japán kereskedők, olaszok. Janikovszky János, akitől a mostani kiállítás gerince származik, vásárolt már Czene-festményeket Olaszországból, Japánból és az USA-ból is.
– A meglévő és a lappangó képek számossága arra utal, hogy Czene kimondottan termékeny művész volt. Becsülhető az életmű nagysága?
– Imádott festeni. Vannak olyan festők, akiket a gondolat foglakoztat, és maga a festés nem hozza őket lázba, és vannak olyanok, akik magát a festést imádják. Czene Béla az utóbbiak közé tartozik, kimondottan érzéki viszonyban volt a festékeivel, javarészt saját maga készítette ezeket.
Cennino Cennini reneszánsz festő, ötvös és traktátus-szerző festészetről szóló írását – amiben például a festékkészítésről is szó esik – Czene Béla lefordította magyarra, és ez a fordítás máig a hagyatékban lapult gépiratban. Czene számára a reneszánsz volt az eszmény, valószínűleg innen származik az is, hogy egy időben maga készítette a műhelyében a festékeket.
Mai tudásunk szerint Czene Béla nagyjából hetente megfestett egy képet, s ha azt vesszük, hogy aktív alkotó volt hat évtizeden keresztül, akkor nagyságrendileg háromezer festménye lehet szerte a világban.
– Végignézve a kiállítást, átlapozva az albumot, feltűnt, hogy nem nagyon festett vászonra. Eleinte fatáblára, aztán meg farost lemezre dolgozott.
– Ez a képcsarnokos festőknél teljesen általános volt a hatvanas években, ahogy az akkor újdonságnak számító akrilfesték használata is. Az, hogy a korábbi időszakban is fatáblát használt, szerintem egy újabb kapcsolódási pont a reneszánsz felé, hiszen a korai reneszánsz ikonikus művészei – Botticelli, Perugino és a többiek –, amikor nem falra festettek, akkor javarészt kréta alapozású falemezt használtak. Persze, a reneszánsz hagyomány mellett az sem utolsó, hogy a farost lemez könnyen beszerezhető, és jól megmunkálható alapanyag.
– Czene Bélának volt egy erős szocreál korszaka, ennek a darabjairól mit tudunk, elvesztek a rendszerváltás forgatagában?
– Én – szemben Janikovszky Jánossal – kisiklásként érzékelem ezt a korszakot. Az gondolom, hogy ezeknek a festményeknek nagyjából a kétharmada az, ami lappang vagy megsemmisült. A Magyar Nemzeti Galériában is van két nagyméretű szocreál Czene-festmény. Ezek a képek általában fotók alapján készültek. Szerintem elég merev cuccok, és jellegtelenek, visszaesést jelentenek a korai negyvenes évek képeihez képest.
– Többször említettük már, hogy a mostani kiállítás gerincét Janikovszky János gyűjteménye adja. Tudsz valamit arról, hogy ő mikor és hogyan „kattant rá” Czene festészetére?
– Úgy tudom, hogy egy strandolós festménnyel kezdődött a Czene-gyűjtés, azóta már nagyjából százhetven-száznyolcvan Czene Béla képet gyűjtött össze, s nagyon ragaszkodik hozzájuk. Ráadásul, ő is végigszámolta, hogy mennyi Czene-festmény lehet világszerte, így erősen motivált az ügyben, hogy minél több képet megszerezzen. Lelkes minden kapcsán, ami Czenéhez köthető. Vibrálóan boldog volt, amikor elkészült a kötet…
– Nagy gyakorlattal rendelkezel az ilyen jellegű és méretű kötetek elkészítésében, az A VALÓSÁG SZERELMESE című kötet több mint három és fél kilogramm. Mennyi munka volt, milyen forrásaid voltak?
– Ez most kicsit jobban elhúzódott, mint a korábbi munkáim. Ahogy szoktam, végigjártam a kutatóintézeteket, a könyvtárakat, a közgyűjteményeket, sokat segített az egyre bővülő Arcanum is. Ami különleges volt, hogy Czene Béla hagyatéka egyben van. Czene Béla fia, Czene Gábor is festőművész, és az ő lánya, Czene Márta is festőművész, ennek köszönhető, hogy a hagyaték kitűnő állapotban megőrződött máig. Nem csak a képek és vázlatok maradtak, meg, de az írásos dokumentumok sem kerültek szemétbe. Gyakorlatilag egyben van az egész műterem, annak köszönhetően, hogy egy komoly festő-dinasztiával van dolgunk. Hiszen az előbb említettek mellett Czene Béla apja, bátyja és felesége is festő volt.
– Innen nézve még érdekesebb az a történet, hogy a padlásra nem ment fel senki körülnézni.
– Czene Gábor mesélte, hogy a festmények negyven évvel ezelőtt egy kerti fészerben voltak. Be is áztak, s emiatt kerültek fel a padlásra. Czene Gábor fejében ez valamiért úgy maradt meg, hogy a padlásra édesapja a selejtes, másodrangú képei kerültek. Aztán, amikor felmentünk, kiderült, hogy ez nem igaz: nagyon fontos munkák lapultak a por alatt!
Én még soha életemben nem láttam ilyet, a képek némelyikén – szó szerint, túlzás nélkül – ujjnyi vastag por volt. Életem egyik legnagyobb élménye volt ez a padlástúra, olyan kvalitásos képek közé kerültem, amiket negyven éve nem látott senki.
– Czene festészete, mint azt már szóba hoztuk, korábban is foglalkoztatott. De mi az, ami téged, mint művészettörténészt igazán megragadott?
– Az „A csábítás fegyvere” kapcsán olyan festőket kerestem, akik rezonáltak a divatra és a korra. Akkor fedeztem fel, hogy a ’45 utáni festészetben rajta kívül szinte senki nem foglakozott a divattal. Miközben ez nem kellene, hogy egy alantas dolognak számítson. Az impresszionisták még kifejezetten vadásztak a saját koruk divatjára. Ők még úgy gondolták, hogy a pillanat varázsának megragadásához hozzá tartozik ez is. Őket nem az időtlenség érdekelte, hanem az „akkor és ott”, aminek a divat fontos eleme. Az akkori kiállításban már benne voltak Janikovszky János képei, és ennek kapcsán Kieselbach Tamás kezdte el bíztatni Janikovszkyt, hogy csináljuk meg a kiállítást és a mostani kötetet. Janikovszky János vitt el engem a Czene családhoz, s tényleg hatalmas élmény volt, hogy családi alapon érintett festőművészekkel lehetett megbeszélni az életműhöz kötődő legapróbb részleteket is. Így került szóba például, hogy Czene reggeltől estig megállás nélkül cigizett, és ettől van az, hogy az életmű műteremben található részét egy masszív barna nikotinréteg borította. Amikor Czene Gábor először látta a festményekről készült fotókat, akkor ijedten hívta fel a könyvet tervező Fákó Árpádot, hogy „valami nem stimmel a színekkel!”… pedig nem a fotók színeivel volt gond, csak éppen fotózás előtt a restaurátor letisztította a képeket, és előjöttek az eredeti színek a nikotin alól.
– Az idősebbeknek ez a kiállítás „jóféle” nosztalgia, de nyilván azért ennél többről szól az egész.
– Már az „A csábítás fegyverénél” is feltűnő volt, hogy Czene képei lenyűgözték a fiatalabbakat, azokat, akik a húszas-harmincas éveiket élik. Beszippantja őket ez a retró világ. Itthon is, ahogy nyugaton is, a műkereskedelem egyik legkapósabb hívószava a „retro”. Czenében napjainkban pont az a jó, hogy nem az időtlenségről és az örökkévalóságról akart képeket készíteni, hanem arról, ami akkor és ott körülvette őt. Czene kifejezetten vadászott, a hely szellemére és a pillanat varázsára, érdekelte a divat… és elképesztően jó szeme volt a női szépségre is.
– Az egyébként dicséretes „retróság” mintha nem fogna Czene nőábrázolásain, legyen szó aktokról vagy felöltözött nőkről, a saját feleségéről, táncosnőkről, vagy presszós kisasszonyokról!
– Nagyon kevés olyan művész van, aki a saját korának szépségideálját úgy tudta volna megragadni, hogy azok időtlenné változzanak. Czenének ehhez is volt szeme, az őáltala megfestett női szépség ma is élő és érvényes. Czene a feleségével közösen „vadászott” modellekre, ha Hikádi Erzsébet az ablakban könyökölve meglátott egy ígéretes modellt, akkor azt behívták… Valahogy így ismerkedtek meg Nagy Erikával is, aki eredetileg tanárnő volt, de mert a tanárokat már akkor sem fizették túl, elment a Maxim Varietébe táncolni. Ő volt az első Maximos, és ő mondta a többieknek, például Háfra Marinak, hogy Béla bácsi kedves és aranyos, ha fekvő aktot fest, akkor még aludni is lehet közben.
– Az aktok számossága alapján azt gondolná az ember, hogy Czene Béla biztos valamiféle nőcsábász volt…
– Akik modellt álltak neki, azok cáfolják ezt. Azt mondják, elképesztően kedves ember volt, aki megnyugtató légkört teremtett. Háfra Mari például azt mondja, fesztelenebb dolog volt Béla bácsi előtt levetkőzni, mint bármelyik családtagja előtt. Azok a modellek, akik többször is megfordultak a műteremben, szinte családtagként voltak jelen Czenéék életében.
A képek a Kieselbach Galéria Facebook-oldaláról.
A borítóképen Molnos Péter művészettörténész
és Janikovszky János műgyűjtő, könyvkiadó,
valamint a négyféle védőborítóval megjelent kötet két borítója.
