Slobodan Šnajder: Rézkorszak [Doba Mjedi] – Vince Kiadó, 2022 – fordította Csordás Gábor – 528 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-3031-09-4
A mai Magyarország furcsa, különös – gyakran torz és előítéletekre épülő – véleményekkel él a szomszédos területek/országok kapcsán. Különösen markáns ez a Balkán felé tekintve, hiszen minden, ami „balkáni”, az lenézhető, elmaradott, torz, hiányos… Pedig a Balkán közelebb van hozzánk, mint hinni szeretnénk, s ha az előítéletekből bármi is igaz, arra felmentést ad(hat) a miénknél is súlyosabb történelmi múlt. Ráadásul az, amit tudunk – vagy tudni vélünk – jelentős részben az őszintébb megnyilatkozások és az önirónia termékei.
- Pedofil volt-e a magyar származású filantróp?
- A Lehetőségek Földjének kapuját is esendő ember őrizte
- Kinek adja egy ukrán lány a szüzességét?
- Adam Biro: Éveken keresztül nem mertem franciául írni
- A sír körül románok, szászok és magyarok álltak – meséli Claudiu M. Florian
A Balkánra pillantani majdnem olyan, mintha tükörbe bámulnánk,
ami miatt lenéznénk az ott kevergő népeket, vagy amitől mulatságosnak esendőnek és esetlennek tűnhetnek, az mind-mind olyasmi, ami egy nagyon éles képet rajzoló tükörből ránk köszönhetne. Miközben a balkán (talán) európaizálódik, azonközben mi – a szó klasszikus értelmében, bizonyosan – balkanizálódunk. S mindez könnyen (könnyebben) felfoghatóvá válik akkor, ha/amikor a balkáni kultúrát vesszük górcső alá. Nem szoktuk. Pedig van miről beszélni.
Slobodan Šnajder magyarországi felfedezése,
mostanáig váratott magára. Nem szokatlan módon sokkal inkább köszönhető annak, hogy Šnajder felkeltette a „nyugatiak” kíváncsiságát, mint annak, hogy egy szomszédos ország írója, aki számunkra is fontos gondolatokkal/történetekkel bíbelődik. A most megjelent Rézkorszak előtt csak „nyomokban fordult elő” életművének egy-egy apró eleme magyarul. Pedig a most hetvennégy éves szerző 1966 óta publikál, drámáit a ’90-es évek Horvátországában nem mutatták be (ebben az időben figyelt fel rá Európa boldogabbik felének értelmiségi közönsége).
A Rézkorszak, bár egészen más korban
játszódik, s egészen más írói eszközöket használ, jelentőség és lépték szempontjából Olga Tokarczuk Jakub-regényéhez hasonlítható. [Jakub könyveiről ITT írtunk.] A rézkorszak egy olyan családregény, mely – részben a szerző saját családtörténetéből építkezve – mutatja be és teremti újjá az elmúlt évszázad történéseit. A különböző népek és etnikumok egymásra hatása és egymásba olvadása – ha tetszik „transzmutációja” – s az ebből létrejövő, néha egymást is kizáró új minőségek által megteremtett történelmi környezet – részben magyarázata lehet a történelmi eseményeknek. Bár – és azt hiszem ez nagyon fontos – Slobodan Šnajder nem tanítani akar, vagy ha igen, akkor nem szájbarágós módon, tételeket megfogalmazva és illusztrálva. Módszere sokkal inkább nevezhető a történelem újrateremtésének, amiből aztán az olvasó előtt kibontakozó panoráma teremt(het) levonható tanulságot.
A Rézkorszak egy visszafordíthatatlanul szétesett világ krónikája,
katasztrófatörténet, melyben a történelem nagy áramlati és folyamatai új hányják-vetik a regény szereplőit, mint a tenger Odüsszeusz hajóját. Vándorlástörténet a Rézkorszak is, de a „hajót” itt a történelem viharai rángatják (fasizmus, kommunizmus, posztkommunizmus, stb.). A történelem által kikényszerített utazás, Šnajder esetében már migráció, s akarva-akaratlanul is az identitásról szól. De, míg Odüsszeusz még hazatérhetett, addig Šnajder szereplői számára ez a hazatérés – ha topográfiailag meg is valósulhat – nem lehet át- és megélhető valóság.
Šnajder regénye, a Rézkorszak félelmetes, titokzatos és lebilincselő,
az európai irodalom remekei között van a helye, de nekünk, magyaroknak nem csak az „európai lépték” miatt fontos. Hanem azért is, mert – tetszik vagy sem – tükröt tart nekünk. Olyan tükröt, melyben inkább magunkra kellene ismernünk, ahelyett, hogy vélelmezett nagyságunk tudatában gúnyoljuk és fitymáljuk a foncsoron kirajzolódó képet.
