+ Irodalom

Aznap éjjel, amikor bevonultak a tankok Csehszlovákiába

juhász sándor

Meglepve néztük az úttesten lassan haladó, csörömpölő harckocsioszlopot, ami nem akart véget érni – Juhász Sándor írása.

Fotó: MTI archívum
Keresés a weben

Szüleim jóvoltából megkaptam a nyarat az érettségi után. Éppen a kosárlabda játékos jövőmet szerveztem, mert mint Bánkis /Bánki Donát Gépipari Technikum/, nem dúskáltunk az álláslehetőségekben. Ígértek szeptember 1-től a Ganz-Mávag Mozdonygyárában technikus gyakornoki állást, ami akkor nagyon sokat ért. Fogalmam sem volt, ez mit jelent, de ez biztos pontnak látszott. Tudtam edzésre járni egész nyáron, és bizakodva vártam a nagybetűs ÉLET megindulását. Az iskolából nagyon elegem volt, bármennyit is köszönhettem tanáraimnak. Az akkori poroszos rendszer sok keserűséget okozott, de nem ismeretünk más, jobb oktatási módszereket, így háborgásunk csak magánügy maradt. A pihenésre biztosított időt kitöltötte a gondosan megszervezett semmittevés, belefért egy tíz napos balatoni nagysátrazás, a Pest környéki strandokra járás, majd augusztusban az akkor Budapesten rendezett Universiádé minden kosárlabda eseményen való részvétel. Ez azt jelentette, hogy minden edzésen és mérkőzésen reggeltől estig ott ültem valahol a pálya szélén, néha megcsalva a kosárlabdát más sportággal is.

Eljött a nagy nap, beléptem az akkor 18 ezer dolgozót foglalkoztató gyáróriásba. Gyorsan ment minden, az orvosi vizsgálat után már kilenc óra körül hallgattam a balesetelhárítással kapcsolatos tudnivalókat, majd rövid időn belül megkezdtem a gyakornoksággal járó sorjázó lakatos tevékenységet. A feltételek is érdekesek voltak. Órabér: 5 forint 60 fillér, amit lehetett módosítani, ha belépett valaki a pártba, esetleg a Munkásőrségbe. Ezzel nem éltem, így a havi fizetés 1152 forintra jött ki, ha a normákat teljesítettem. A munkakör pedig a forgácsoló gépek által készített alkatrészek éleinek elfogadhatóbbá tételéből állt. Nagy barátságokat kötöttem a reszelőkkel, a köszörűgépekkel és társaikkal. A legérdekesebb feladat a mozdonyok fogaskoszorújának minden élét lekerekítő köszörülés és reszelés volt, aminek normaideje 480 percet, tehát 1 teljes munkanapot ért. A reggelire és egyebekre biztosított időt már magunknak kellett kigazdálkodni. Semmi bonyolultság, a normás előírta az időket, ezeket néha “karbantartotta”, a minőségellenőr elfogadta a munkadarabokat, mi pedig reggel hattól délután kettőig folyamatosan köszörültünk és reszeltünk. Emellett a mi csoportunk végezte a fékalkatrészek hidegsajtolását is, ami már komolyabb szakmai kihívást jelentett. Közben el kellett fogadni a fejünk felett le-fel mozgó darusokat, akik a nagy súlyú vasakat forgatták, igazgatták, hogy ideális testhelyzetben reszelhessünk. Hat hónap után, mivel semmiféle nagy kárt nem okoztam a műhelyben, áthelyeztek a mozdonyok átadás-átvételi osztályára, ami már nagy változást hozott. Először is emelték a fizetésem, havi 1400 forintra. A munkánk abból állt, hogy a mozdonyok átadásához szükséges papírokat, műbizonylatokat összeszedjük, majd ezt könyvként tegyük az átvevő asztalára, aláírásra. Már büszke is voltam magamra, mert a könyvünk nélkül nem lehetett számlázni, tehát ez nagy dolognak számított.

Még a munkakezdés előtti balatoni nyaraláskor megismerkedtünk egy katonatiszttel, aki az egyik kerületi Kiegészítő Parancsnokságot vezette. Barátkozásunk eredményeként segítséget ígért katonai szolgálatom megtervezéséhez. 10 éve kosárlabdáztam, így jó eséllyel bízhattam abban, hogy az ország második honvéd kosaras sportegyesületében beférek a keretbe. Az első számú csapat a Budapesti Honvéd volt, ekkoriban a huszadik magyar bajnoki címéért harcolt, és minden tagja egyben magyar válogatottban is szerepelt. Ennyire nem voltam jó játékos, még ha most szerénynek is látszom. Maradt tehát az NB.II-ben játszó Kaposvári Táncsics Sport Egyesület, ahol sorkatonaként is lehetett sportolni. Abban a rendszerben még nem léteztek profi csapatok, minden játékos a munkája, vagy tanulása mellett járt edzésekre, mérkőzésekre. Ezt ötvözte a honvédség sok városban, különösen a labdajátékok közül fociban, kosárlabdában és kézilabdában. Kosárlabdázásban a Kaposvári Honvéd csapata volt vágyaink netovábbja. Azt hittem, hogy elég, ha elintézzük a Kiegészítő Parancsnokságon a kaposvári bevonulást, akkor minden rendben lesz. Nem ilyen egyszerű. Katonatiszt barátunk jelezte, hogy elintézte Kaposvárra sorolásomat, szükség esetén.

A nagy meglepetés akkor ért, amikor a bevonulás után megtudtam, hogy Kaposvárott két laktanya van, és természetesen a kosarasok a másik laktanyában laknak. Minden kapcsolatom azonnali riasztásával próbáltam helyrehozni a tudatlanságomból eredő tévedést. A két laktanya csak kétszáz méterre volt egymástól, de kosárlabdázó pályafutásom szempontjából ez Föld-Hold távolságnak tűnt. Az én helyőrségem kiemelt egységnek számított, ahol nem nagyon foglalkoztak sportolással, erre nem tudtak se időt, se létszámot biztosítani. Mondták többször is, hogy a kosárlabdát felejtsem el, mert itt bizony maximum kiváló, a rakéták kilövő állásához szükséges gödör kiásásában jeleskedhetek, különös tekintettel gépésztechnikusi végzettségemre. Ígéreteket kaptam, segítünk, mindent megpróbálunk, még az is lehet, hogy sikerül, de nagyon nehéz a dolog. A kiképzés beindult, de azt a másfél hónapot nehéz elfelejteni. Az újoncok sajnálkoztak, az öregkatonák sokszor visszaéltek azzal, hogy csalódott lelki állapotom látszott a “pofámon”, de nem volt mit tenni, maradt a reménykedés. Az egyik reggelen lövészeti bemutatóra indult századunk, nyitott teherautón. A mínusz tíz fokban az első sorban ülve a menetszél hozzásegített, hogy a lelkem után a szervezetem is beteget jelentsen. Estére láz, majd reggelre az orvos szerint elég súlyos arcüreggyulladást kaptam. Mit lehet tenni? Két naponta kellett kimennem a kaposvári Rendelőintézetbe felszúratni az arcomat. Még a katonai eskü előtt voltunk, így egyedül nem járhattam ki a városba, ezért minden alkalommal egy vagy két öregkatona kísért ki a kezelésre. Jármű nem lévén, mindig gyalog mentünk, így két-három órát is igénybe vett az orvosi várakozással együtt a tortúra. Tizenötször szúrták fel az arcomat, így szépen eltelt egy hónap, de ennek is megvolt az előnye. Könnyebben tudtam telefonálni, beszélni edzővel, segítővel a Posta melletti orvosi rendelő miatt. Már a harmadik alkalomnál vetélkedés kezdődött a kísérők között, hogy ki jöjjön velem, mert a délelőtti séta nekik is külön kimenőnek számított. Tudtak inni egy-egy sört, ügyeket intéztek, és ezalatt senki nem piszkálta őket valamilyen katonai feladattal. Az orvosi kezelés annyiból állt, hogy amikor sorra kerültem, egy kokainba mártott vattát dugtak fel a soros orrjáratomba, majd 15-20 perc várakozás után egy vastag csővel átdöfték a melléküreg falát, és ezen a csövön át kiöblítették vízzel. Nem tudom, hogy ezt az eljárást ma hogyan csinálják, az biztos, hogy nem volt kellemes érzés. A doktor mondta is mindig: “az biztos, hogy hozzám nem a kokain miatt járnak a páciensek”. Közben lezajlott a katonai esküt megelőző lövészet, ahová a katonai mentőautóval vittek ki. Dicsekvésnek hat, de gyakorlás nélkül lőttem kiváló eredményt, ami magamat is meglepett. Ez azzal járt, hogy a jó lövők rendkívüli kimenőt kaptak. Ez természetesen a gyengélkedőn lakókra nem vonatkozott. Gyógyulásom után néhány nappal megjött a parancs az áthelyezésemről. Már csak azért imádkoztam, hogy semmi olyan ne történjen, ami ezt megakadályozná. Minden munkát örömmel elvállaltam és éreztem, mindenki csodabogárnak tart, mert elég szokatlan dolognak számított egy ilyen áthelyezés. Az utolsó napokban megtanultam, hogy hogyan kell sártalanítani az ötszáz lóerős BAT névre hallgató orosz erdei útépítő monstrumot, és ezzel lezárult a kosárlabdázás nélküli hányattatásom.

Éreztem azonnal, hogy más körülmények közé keveredtem. Az első napon délelőtt már edzésre mentem, és mindenki barátságosan mosolygott ránk, ahogy vonultunk a városba, a Kaposvári Vasas Sporttelepre. Itt volt a csapat központi helyisége: A BUNGI. Nem tudom, hogyan kapta a csapat ezt a szobát, de ezen a 4×4 méteres területen éltük napjainkat. A berendezés egy vaslábakon álló fekpadból, három sima lócából, egy X-lábú asztalból, egy három oszlopos vasszekrényböl, amiben mindenkinek megvolt a saját rekesze, és egy mindent elégető kerek vaskályhából állt. A plafon közepén egy villanykörte biztosította a világítást, mivel ablak nem volt, csak egy bejárati ajtó, ami ráadásul befelé nyílott. A két oldalfal között még négy szárítókötél tartotta a kiteregetett felszerelést. A Munkácsy Gimnáziumba jártunk át a téli időszakban a délutáni edzésekre, és ott játszottuk a zordidős mérkőzéseinket. A laktanyában korábban együtt lakott a két csapat, a labdarúgó és a kosárlabda, egy nagy körletben.  Napokkal az érkezésem előtt osztották el a kosárlabdázókat más egységek között. Így kerültem az előző 120 fős körletből egy irodából kialakított parkettás szobába, ahol nyolcan laktunk négy emeletes ágyban. Micsoda különbség! Ezt kellett rendben tartanunk, és ezen kívül mást nem vártak el tőlünk. Miután az egész napot a laktanyától távol töltöttük, így az étkezésünket is magunk oldottuk meg. Gyakorló ruhánk nem volt, csak a kimenő ruhában jártunk. Milyen is volt a napirendünk? Általában kora reggel hagytuk el a laktanyát, ha sikerült, néha felkéredzkedtünk a tisztekért menő autóbuszra. A reggelit a városi park sarkán lévő Tejivóban fogyasztottuk el, ahol akár korsóban is kaphattuk a tejet vagy tejfölt. Két kiflivel már elég jól elvoltunk. Délelőtt atlétikai mozgások, súlyemelés, labdarúgás, dobóedzés, vagy uszoda szerepelt a programban. Délután már csak a kosárlabda maradt. Közben mindenki intézte saját dolgát. Nagy sláger volt a könyvtárba járás. Négy-öt kosarast mindig meg lehetett találni a folyóirat olvasóban, ahol óriási választék volt a magyar és idegennyelvű magazinokból. Este sokszor étkeztünk a tiszti klubban. A pacal nyolc, a rántott szelet tizenkét forintból jött ki. Mondhatjuk úgy, népszerűek voltunk. Meccseinket két-háromszáz néző látogatta, és nagyon ritkán szenvedtünk vereséget. Azt mindenki tudta, hogy hiába nyernénk meg a bajnokságot, az NB.I-et már nem vállalná vezetőség. A játékosok többsége NB.I-es csapatból érkezett, így hosszú éveken át szerepelt az egyesület az élcsoportban. Sokszor kaptunk eltávozást, és ilyenkor mindenki a saját klubjában edzett a hét elején. Rengeteg egyéni edzést végeztünk, sokszor neves szakemberektől kapott edzéstervek alapján. Nekem már volt segédedzői papírom, így már belefolytam az edzői munkába is. Emellett szerencsémre rám bízták a szervezési és menedzselési dolgokat, ami nagyon jó iskolát jelentett későbbi pályafutásomhoz.

Itt végeztem el a középfokú edzői tanfolyamot, jó nevű szakemberek vezetésével, akik a Tanárképző Főiskolán tanítottak.

Néhány érdekesség még most is eszembe jut ennyi év után. Új székház épült a pálya környékén, mindenhol építési anyagok, szerszámok és gépek között mászkáltunk. A napfényes vasárnap délelőtti meccs közben eltört a kosárgyűrű, ami nélkül nehéz játszani. Lecsavaroztuk, odavittem a közelben álló géphez, meghegesztettem, lesalakoztam, visszacsavaroztuk és a rövid kényszerszünet után ritka nagy tapsot kapva folytattuk a játékot.

A focipályán állították fel a Kertmozi vetítővásznát. Nem tudjuk hogyan, de a vászon túloldalán ugyanúgy látszott a film, csak a felírat volt fordított irányú. A fordítva olvasást hamar megtanultuk, így mi a fedett lelátóval szemközti üres oldalról, természetesen jegy nélkül láttuk a filmeket. Napközben a környező házakban lakó gyerekek szívesen jártak be focizni, de nem volt labdájuk. Ezt nagyon kihasználtuk, mert azt mondtuk, odaadjuk a labdát, de ezért kérünk 100 visszapasszolást a dobásgyakorlásunk közben.

Így esett, hogy a későbbi válogatott labdarúgó, Burcsa Győző többször segítette dobóformám javítását. Talán ezekre már nem is emlékszik, de még csak tizenkét éves lehetett. Már akkor is láttuk, azt csinál a labdával, amit akar.

Beálltunk az NB.I-es röplabdás lányok edzésére sáncolni, vagy amit éppen kellett, indultunk a Városi-bajnokságban kispályás fociban. Bíráskodtunk az összes középiskolás kosárlabda mérkőzésen, most már merem mondani, megelégedésre.

Személyes emlékem, leszerelésem előtt szakosztályvezetőnk, Györke Pista bácsi /alezredes/ kérdezte, hogy mit csinálok az edzői iskola tankönyveivel. Mondtam, hogy semmit, már nincs rá szükség. Akkor ezeket elviszi, mert úgy döntött, ezt elvégzi. Így is történt, pár év múlva már Ő vezette a csapat edzéseit.

A legérdekesebb eset a leszerelésünkkel kapcsolatos.

Mindenki mondogatta, új szelek jönnek, nem kell már olyan hosszú ideig katonának lenni, hamarabb fogunk leszerelni, mint két év. Júliusban elküldtek bennünket szabadságra, hogy hozzuk magunkkal a civil ruhát a leszereléshez. Az állomásról sétálva a laktanya felé többen megállítottak, hogy még nem jött el a nagy nap, még katonák maradunk egy darabig, mert megváltozott a program. Reggel aztán megtudtuk, hogy mi vár ránk. Felszereltek bennünket málhazsákkal, gyakorlóruhával, sátorlappal és a fegyver kivételével mindennel. A nagy titkolózás ellenére kiszivárgott, hogy keresik a jövő filmsztárjait, és erre a válogatásra lettünk kijelölve. A laktanyából tíz embert érintett a dolog, öt kosarast és öt labdarúgót. Mi legalább nem hiányoztunk a szorosan vett katonaéletből. Ha azt mondom, nem örültünk, az elég enyhe megállapítás.

Megismertük a vonattal való katonai utazást, megértettük, hogy miért volt a vagonokra kiírva, hogy nyolc ló, vagy negyvennyolc ember. Két és fél napba telt, míg eljutottunk új állomáshelyünkre a Pilisborosjenő környéki erdőbe. Ekkor már tudtuk, miért jövünk? Mi leszünk az Egri csillagok című monumentális alkotás mindenes statisztái.

Felvertük a sátrainkat, kialakítottuk a körleteket, WC-ket, zuhanyozókat, ebédlőket építettünk, majd neki láttunk a filmcsinálásnak, mind az ötezren. Voltunk törökök, magyarok, pincérek, sebesülthordozók, lóápolók, és úgy együtt egy vidám csapat. Nem kellett borotválkozni, előny volt az ápolatlanság, mert hogy nézett volna ki ezer kilométer gyaloglás után az igazi török katona frissen, ápoltan. Az ellátásra nem lehetett panaszunk. Az élelmiszer kiszabat a normál katonákhoz képest majdnem háromszoros, tehát semmiben nem szenvedtünk hiányt.

A rendező a világhírű Várkonyi Zoltán volt, aki nagyon jól eligazgatta a színészek mellett a katonákat is. Naponta találkoztunk az akkori celebekkel, remélem senkit nem sértve, aki kimarad, de 20 éves fiatalként éltünk együtt Major Tamással, Latinovits Zoltánnal, Bárdy Györggyel, Mensáros Lászlóval, Pécsi Ildikóval és a rendező asszisztens jóvoltából néha beszélhettünk is Velük a forgatási szünetekben. Az asszisztens Órdódy Gyuri volt, aki kis csapatunkat – nem tudjuk miért – kedvenceiként kezelte. Azóta híres rendezőként már biztos, hogy nem emlékszik ilyen apróságokra, de sokszor segített szebbé tenni napjainkat. Közülünk az egyik labdarúgó kiemelt feladatot kapott, vihette a sebesült Venczel Verát – alias Cecei Évát – a hordágyon. A várbeli nagy tűz után, ahogy az üszökben mentek, belelépett egy deszkából kiálló százas szögbe. Rezzenéstelen arccal csinálta végig a jelenetet többször is, hogy eldicsekedhessen azzal, hogy vérrel félig telt csizmája ellenére sem kért cserét ebben a meccsben. Hiába, a vászonra kerülés még ilyeneket is megért. Megismertük a tűzoltók szakértelmével felszerelt égő kaszkadőrök ruházatának titkait, meg azt is, hogyan működik az a trükk, amikor a csatában lövést kapva a száguldó ló összerogy és lovasa több méter repülés után ér földet. Az áramütést okozó akkukat azóta sem kedvelem a módszerrel együtt. Átéltük a délelőtt még a kánikula miatt a gabonát oltó, majd a várégésnél a tűzoltó autókból elfogyó víz miatti veszekedést, majd rendezői ötlet után a spontán égő várról készített újabb felvételeket. A sok kaland után ez is véget ért, tábort bontottunk, majd mindenki visszaindult állomáshelyére, bízva a leszerelés komolyságában. Ez most valóban megtörtént, befejeztük a sorkatonai szolgálatunkat.

Hazaérve az estét menyasszonyommal és szüleinkkel töltöttük, egy kellemes halvendéglőben. Az ünnepi vacsora után még egy kicsit sétáltunk Ildikóval a Könyves Kálmán körúton a Népligetnél, amikor nagyon furcsa hangokat hallottunk. Meglepve néztük az úttesten lassan haladó, csörömpölő harckocsioszlopot, ami nem akart véget érni. Otthagytuk a díszszemléknél félelmetesebbnek tűnő látványt, majd reggel megtudtuk, hadseregünk éjjel bevonult Csehszlovákiába. Hála az égnek, a kényszerű katonai szolgálathosszabbításunk befejeződött az Egri csillagokkal, és nem kerültünk be a miénknél sokkal nagyobb visszhangot és feltűnést hozó újabb katonai akcióba. Egy nap elég volt, hogy megérezzük, mekkora szerencsénk volt, hogy nekünk a filmezés jutott.

Írta: Juhász Sándor, a kosaras golfos

Juhász Sándor korábbi írásai

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top