A sír körül románok, szászok és magyarok álltak – meséli Claudiu M. Florian

claudiu m florian játszadozások kora vince kiadó

Claudiu M. Florian: Játszadozások kora. Erdélyi gyerekkorom regénye – Vince Kiadó, 2017.

Az erdélyi szász-román vegyes családba született, tizenegy éves koráig, a Brassó megyei Kőhalomban, nagyszüleinél cseperedő kisfiú felnővén történelmet és germanisztikát tanul, német és angol irodalmat fordít, kultúrdiplomataként Svájcban és Németországban dolgozik. Lánya megszületése után nekilát, hogy elmesélje, továbbadja, amit kisfiúként látott és hallott, hogy emléket állítson gyerekkora többnyelvű és összetett kultúrájú világának, a tájnak, a tárgyaknak, a mítoszoknak, a kornak és az embereknek.
A hetvenes-nyolcvanas években járunk, a háttérben a rádióból, hol Ceauşescu és a kommunista Románia propagandája harsog, hol a Szabad Európa hangja recseg. A felnőttek beszélgetéseiben az NSZK az ígéret földjeként jelenik meg, néha rokonok érkeznek a távoli Nyugat-Németországból is, a szomszédok, ismerősök, barátok többnyelvű diskurzusain, lehalkított szavain átüt a történelem. C. M. Florian aprólékos, alapos és ihletett mesélő, regénye
2016-ban elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját, magyarul a Vince Kiadó gondozásában jelent meg. A frissen kiadott könyvet Csordás Gábor és Koszta Gabriella, a regény fordítója mutatta be a 24. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál román standján.

A szerző nevében az „M.” Mihályt jelent, és ez az első regénye, amit az Európai Unió rögtön rangos irodalmi díjjal ismert el – kezdte a regény bemutatását a beszélgetés moderátora Csordás Gábor, aki nagy élvezettel olvasta a könyvet azért is, mert elég jól ismeri és nagyon szereti Erdélynek ezt a szászok, románok és magyarok lakta vidékét.

Én nem vagyok a nemzeti homogenitás megszállottja, nagyon izgalmasnak tartom, amikor a kultúrák együtt élnek, versengenek és tanulnak egymástól

– és, mielőtt Koszta Gabriellát a fordítás során felmerülő különösen összetett és érdekes nyelvi és kulturális kihívásokról kérdezte volna, az írónak szegezte az alapkérdést: hogy is került sor arra, hogy életének ezt a legkorábbi korszakát regényben komponálja meg.

Van egy érdekes mondás, már-már elcsépelt szállóige, mindenki gyakran hangoztatja, de Napóleonnak tulajdonítják, mondta Florian: „Micsoda regény is volt az én életem!” – Persze az érem másik oldala, hogy minden félkegyelmű szereti Napóleonnak képzelni magát. De az biztos, hogy minden emberi élet és korszak elmesélésre érdemes, akár a saját kis élettörténetünk is lehet érdekes egy szűk kör, a család számára, vagy egy egész korszakunk a kortársaknak és az utódoknak.

A 20. század vége történelemtől roskadozó korszak a mi régiónkban, amit azért is el kell mesélni, hogy a fiatal generáció megértse a motivációinkat. A regénynek még csírája sem volt meg, amikor elkezdtem valamit írni, és ez tulajdonképpen a kislányom születésével kezdődött. Az alapötlet csak annyi volt, hogy elmesélem az apja történetét, »ki volt az Apu?« De az írás egyszer csak lendületet vett, elkezdett áradni, és akkor döntöttem el, hogy nemcsak családtörténetet írok. Kiszélesítem a történetünk kereteit és távlatait, hogy az én történetem egy szélesebb körhöz is eljuthasson.

A könyvben különféle nyelvi regiszterek jelennek meg: másképp beszélnek az olténiai rokonok, másképp beszélnek románul a szász faluban lakó szászok, és azok, akik már Németországból látogatnak haza és megpróbálnak a kor román nyelvén megszólalni, másképp a magyarok.

A fordító számára a legnehezebb feladatok a legemlékezetesebbek, válaszolta Koszta Gabriella, a fordító dolga, hogy ezeket a nyelvi regisztereket megtalálja, és a munkának része a keresés is. „Én is erdélyi vagyok, közel lakom Kőhalomhoz, ahol a regény nagy része játszódik. Munka közben többször odabuszoztam, hogy ellenőrizzem a dolgokat, a helyeket.

Valóban felkereshető és minden helyszín létezik, épp úgy, ahogyan Florian leírja őket, erősítette meg Csordás, ebben az értelemben ez egy igazi életrajzi regény. Ugyanakkor az olvasó többet tud, mint az elbeszélő, hiszen ő egy kisgyerek. Mi viszont az ismereteinkből össze tudjuk rakni a hátteret. Értjük és tudjuk a történeteket, ismerjük a korszakot és azt a bonyolult szociális közeget, amit a gyerek érzékel, elmesél ugyan, de nem láthat egészen rá. Ilyen értelemben viszont a regény inkább fikció. Kérdés, hogy a szerző hol helyezi el a könyvét a fikciós regény és az életrajzi közötti skálán.

Vallomással tartozom: a szereplők és a dialógusok az események nagyrészt valódiak, ha arányt kellene meghatároznom, azt mondanám 80%-ban megtörtént dolgok, élő emberek vannak a könyvben

– folytatja Florian, –

De nem volna szerencsés arányszámokra redukálni a kérdést. A regény önéletrajz és helytörténet is egyben, de minden reprezentatív benne. Olyan történeteket kerestem, amik sajátosak és individuálisak, ugyanakkor a térség és a közösség számára reprezentatívak. Az érdekelt, hogy a magántörténetek, az egymásnak elmesélt történetek, akár a háborúk borzalmairól szólók, hogyan hatnak ránk. Hogy élték meg ezeket a szüleink és a nagyszüleink, és milyen hatással voltak, vannak a családjainkra és a közösségre. Eljutva a narratív jelenkorunkig meg akartam nézni, hogy hogyan vannak jelen ezek ma és miképpen hatnak az életünkre.

A történelmi korszak, amiben Florian regénye játszódik a szisztematizált falurombolás korszaka is a Ceauşescu rezsimben. Ezek a történetek nemcsak a románok, hanem a szászok és a magyarok szempontjából egyszerre léteznek, „Ezeket megismerni olyan, mintha az ember a saját tarkóját látná, teljesen váratlan nézőpontok és szempontok merülnek fel, máshogyan, más szögből ismerősek. Hogy tudja megfordítani ezeket a nézőpontokat a fordító?” – kérdezi a moderátor.

Ez volt a az egyik legérdekesebb dolog, amiért szerettem ezt a munkát, válaszolja Koszta Gabriella. Épp azért mert ugyan azt a történelmet éltük és írtuk át, engem kimondottan lelkesített és kifejezetten dicséretesnek tartottam, hogy itt a román és szász szempontok is megjelennek. Nagyon jelentősnek tartom a kulturális keveredésről szóló regényeket, és nagyon sok ilyen van. Miközben úgy tűnik, hogy ezek az etnikumok különböző társadalmakban, egymásnak háttal és minden átjárás nélkül élik meg ezeket az eseményeket, kiderül, hogy ez nem így van. Örvendetes amikor a regényekben megjelenik az, amit az életünkben tapasztalunk, túl a sztereotípiákon, hogy együtt élünk, látjuk egymást, tudunk egymásról és meg is értjük egymást. Ez nem azt jelenti, hogy mindenben egyetértünk, de azt igen, hogy minden véleménynek helye van.

Csordás ezen a ponton titkot árul el: valójában két fordítóval beszélget, mert a regény eredetileg német nyelven íródott, Florian készített el a román fordítást, és adódik a kérdés, hogyan viszonyul egymáshoz a két szöveg.

A németnek a címe is más „Másfél gólya”. A szerzőnek mindkét nyelv anyanyelve és tanult nyelve is egyben, de mert a regény első impulzusai németül születtek, németül írta meg. Amikor eldöntötte, hogy regény lesz belőle, házalni kezdett a részletekkel különböző könyvkiadóknál a Lipcsei könyvvásáron. Ez még 2008-ban történt. A Tranzit kiadó érdeklődött először, és két hét múlva írtak is, hogy várják a kész kéziratot. 2009-ben jelent meg a regény németül, akkor kezdte románra fordítani. „Mindazokat a dolgokat, amik a sürgetettség és a rövid határidő miatt kimaradtak belőle, szerettem volna beletenni a román változatba. Kiegészítettem bizonyos történetekkel, hozzáírtam még dolgokat, kb. 30 százalékkal egészült ki. Így az ebből készült magyar kiadásról elmondható, hogy ez tartalmazza a német és a román után a teljes változatot. Fordítóként felvállaltam a fordítás és a ferdítés ódiumát, a saját szöveg fordítása minden esetben fordításelméleti kérdéseket is felvet. Az eredeti címről lemondtam. A román cím a „játszadozások kora” sokatmondóbb, noha a gólyának a generációkra utaló jelentésárnyalatai vannak. A román cím a korszakra utal, de nem a gyerekkorra és nem is a játszó gyerekre, hanem a történelemre, az emberrel, az egyénnel packázó hatalomra.”

„A regénynek hihetetlen archeológiai jelentősége van, mert a szász világ, aminek emléket állít mára szinte eltűnt, a szászok száma radikálisan csökkent a kitelepítések, deportálások nyomán a speciális a némettől eltérő külön nyelvükkel együtt.”. Erre az eltűnt szász világra kérdezett még rá Csordás Gábor.

K.G: „Az én generációm számára a szászság története, tragédiája inkább tabu volt, ennek nyomán a szász vidék szinte kiürült. Azért is örültem a regénynek, mert amit elbeszélünk az megmarad. (Kicsit olyan ez, mint Oravecz Imre az Ondrok gödrével. Azzal, hogy megírta a Halászóembert, az Ondrok gödrét Szajla megmaradt.) Ráadásul van egy nagyon szép szerelmi szál a regényben az oltyán nagyapa és a szász nagymama között.”

CMF: „Nagyon nehéz nekem beszélni erről a közös gyökerek miatt, és csak szubjektíven tudok. Fontos aspektus a szászsággal kapcsolatban mindaz, amit a szászok kulturálisan hozzáadtak, amivel gazdagították a régió történetét. Mert nemcsak történelemmel, de kultúrával is terhelt, telített zónáról beszélünk itt. A szászság különböző szinteken és összeolvadásokon keresztül termékenyítette meg a román kultúrát. Az első román írások a szász nyomdákban Nagyszebenben jelentek meg. Nagyon érdekes végigkövetni, hogy a szász nyomdakultúra hogyan indította el a román irodalmi kultúrát. Vagy érdekes látni például az emigrált szászok találkozóját háromévente, ahol egymás között románul beszélgetnek és anekdotáznak.” Florian végezetül egy személyes, szuggesztív és jelképes történettel koronázta meg a könyvbemutatót, és kitért arra a bizonyos szerelmi szálra, ami a nagyszülők találkozásával indul. „Most a történetük végéről mesélek. A nagyanyám végakaratában úgy rendelkezett, hogy a nagyapa mellett szeretne nyugodni az ortodox temetőben, ha eljön az idő. Van is egy fénykép erről az eseményről…” Ezen a ponton a kiváló tolmácsnak elcsuklott a hangja és megkérte Koszta Gabriellát, hogy fejezze be helyette a mondatot. „A képen az ortodox pópa és a szász evangélikus lelkész együtt celebrálják a szertartást az ortodox temetőben. A sír mellett középen áll a nagyapa román viseletben, mellette a szászok, a románok. A képet a nagyapa egy nagyon közeli barátja készítette, egy Fekete nevű kőhalmi magyar ember. Ez a kép mindent elmond Románia történetéről.”