+ Interjú

Adam Biro: Éveken keresztül nem mertem franciául írni

Egy francia olvasónak nem kell megmagyarázni, hogy a párizsi Rue de Bellechasse egy arisztokratikus utca, vagy azt, hogy a Marais a régi zsidónegyed volt, vagy hogy mik a szferád zsidók tulajdonságai. A magyar olvasónak meg nem kell a Tiszát vagy a Dunát bemutatni.

A Vince Kiadó gondozásában másodszorra, bővített kiadásban jelent meg Adam Biro Két zsidó utazik a vonaton… című kötete. A könyvről itt írtunk; a Magyarországon született, de 1956-ban Franciaországba menekült szerzőt az új történetekről, a francia és a magyar közönség közti különbségekről és a magyar irodalomról kérdeztük.

Az előszóban azt írja, hogy a „zsidó egy utazó, egy úton levő lény”, amit különböző történetekkel és zsidóviccekkel alá is támaszt, és a Két zsidó utazik a vonaton… történetei az utazás köré szerveződnek. Ez a gondolat szülte meg az első történeteket, vagy esetleg más írói inspirációból dolgozott?

Mint azt a könyvben írom, a legtöbb kelet-európai zsidó történet ezzel a mondattal kezdődik: Két zsidó utazik a vonaton. (Kelet- és nem közép-európai; a közép-európai zsidóságnak más története van…) Tehát így születtek a történetek. Az utazás, az út később, főleg az új, bővített kiadásnál jelent meg, főleg azért, mert most fejeztem be a párizsi Plon kiadónak a Dictionnaire amoureux de l’humour juif-t, A zsidó humor szerelmes szótárát, aminek írása közben az állandó úton levés, mint egy evidencia szökött a szemembe.

Évtizedek óta Párizsban él és dolgozik. Jelentett-e sajátos élményt a könyv magyar nyelvű kiadása?

Igen. Bár 61 éve élek Magyarországtól távol, láthatatlan szálak továbbra is a magyar nyelvhez, történelemhez, irodalomhoz kötnek — és főleg elhalt szüleimhez és budapesti gyerekkoromhoz. Saját szövegemet olvasni magyar fordításban meglepetésekkel teli élmény volt.

A Két zsidó utazik a vonaton történeteiben gyakran szembekerül a fiatalok oktondisága és az öregek ravasz bölcsessége. Olyan könyv ez, amit csak egy bizonyos életkor és bölcsesség után lehetett megírni?

Ezt nem vettem észre, de biztosan igaza van — és ez egy rossz jel. Ez azt jelenti, hogy öregszem.

Miben különböztek a francia, az angol és a magyar olvasói reakciók?

Egy francia olvasónak nem kell megmagyarázni, hogy a párizsi Rue de Bellechasse egy arisztokratikus utca, vagy azt, hogy a Marais a régi zsidónegyed volt, vagy hogy mik a szefárd zsidók tulajdonságai. A magyar olvasónak meg nem kell a Tiszát vagy a Dunát bemutatni. Az amerikai olvasónak, ha már Amerikában született, szinte mindent meg kell magyarázni, de ha európai zsidó emigráns, akkor mindent tud. Az amerikai reakciók — és eladott példányszámok — igen pozitívak voltak; a könyv a University of Chicago kiadásában ma már paperback (puhafedeles utánnyomás – a szerk.), és meghaladta a 30 000 eladott példányt. A francia reakciók és ottani piaci sikere sokkal langyosabb volt.

A szövegekben több magyar szerző neve is előkerül, például Ady Endréé, vagy az egyik történet csattanóját kölcsönző Karinthy Frigyesé. Mennyire fontos és hogyan ápolható az az irodalmi örökség, amit Magyarországról vitt magával?

Nagyon fontos. Nem teoretikusan, hanem nekem egyénileg, a saját történetem miatt. Nagyon lelkes magyar hazafi családból jöttem, és ezt a lelkesedést se a Dunába lövött nagyapám és nagybátyám, se Apám munkaszolgálati ideje, se a rákosi (kisbetűvel!) idők nem hűtötték le. Én örököltem ezt a kötöttséget a magyar irodalomhoz és történelemhez, Adyhoz és Kossuth Lajoshoz. De ennek a kötöttségnek nincs köze a ma, vagy a múlt magyar politikájához.

A kötet 15 évvel ezelőtt jelent meg először, most pedig egy bővített kiadás készült belőle a Vince Kiadónál. Folyamatosan bővülő szöveggel van dolga az olvasónak? Mi volt a bővítés oka?

A már említett Dictionnaire amoureux de l’humour juif-n, A zsidó humor szerelmes szótárán (800 oldal, egy millió leütés) két évet dolgoztam, napi 6 – 7 órát, és megtanultam azt, amit a kommunista időkben kapott nevelésem kihagyott. Ezt az újonnan kapott „tudományt” (úgy mint az út, az igazság, az élet, a Talmud, stb.) bevittem az új, bővített kiadásba.

Azt írja, hogy amennyiben 1956-ban Magyarországon marad, magyar író szeretett volna lenni, így azonban ez a terv csak évtizedekkel később sikerült. Van emiatt szomorúság önben az elvesztegetett idő miatt?

Őszintén: van. Éveken keresztül nem mertem az idegen, betanult nyelven, franciául írni. Amikor megjött hozzá a bátorságom, már késő volt, akkor már kiadó voltam, el kellett tartanom a családomat, pénzt kellett keresni, és az írásból csak másodállás lett.

Van-e rálátása a kortárs magyar irodalomra, és ezzel együtt lát-e valamilyen alakulást, mozgásokat, trendeket az európai irodalomban?

Bár olvasok magyarul, de főleg klasszikusokat, ritkábban a kortárs írókat. Európai irodalomról mint egy egységes mozgalomról nem szólhatok, mert szerintem minden országnak a saját nyelve, a politikai légköre, a szociális háttere határozza meg a saját irodalmát. A menekültek kérdése sok európai regényben jelenik meg, de pl. a francia regényekben főleg az „én” a főhős, az önvizsgálat van előtérben, mintha a történelem és a minket körülvevő világ háttérbe szorulna.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top