Itt egy jó partit találsz!

két zsidó utazik adam biro

1956-ban mentem el Magyarországról, mint annyian, tizenöt éves koromban. Azóta franciául írok, beszélek, gondolkodom, szeretek. De ezeknek a hosszú éveknek az ellenére emigráns, idegen, étranger maradtam az immár új hazámban, Franciaországban. Sokszor gondolkodtam rajta, vajon miért, és csak az utolsó években jöttem rá, amikor a francia Plon kiadó felkérésére nekiálltam egy nagy, A zsidó humor szerelmes (azaz szubjektív) szótárát írni – írja a Két zsidó utazik a vonaton című könyve előszavában Adam Biro.

Egy ismertetőt már írtunk a Két zsidó utazik a vonaton… című könyvről, most a Vince kiadónál megjelent és megrendelhető remek kötetből egy részletet olvashatsz:

 

Jó parti

Kohn házasságközvetítő volt egy lengyel falucskában. Egy sadhen. Persze azt mondani, hogy házasságközvetítő egy falucskában, teljes képtelenség. Egy házasságközvetítő nem ülhet helyben, foglalkozása egyik faluból a másikba vezérli, szüntelen utazgatásra kényszeríti, hogy fölszedje a híreket, mint kóró a port, hogy méhként szippantsa magába a csodálatos dolgokat éppúgy, mint az irtóztatókat, a gyilkosságokat és házasságtöréseket, a lottónyereményeket, a szégyenletes és szerencsétlen szüléseket , a szerencsés halálokat, a követendő és elkerülendő példákat, továbbá, hogy leltárt készítsen a házasságkötésekről, az összehozandó párokról, az ifjakról és kevésbé ifjakról, akik életre szólóan kötendők egybe.

Kohn fontos mesterséget űzött. Istené után a legfontosabbat. Elrendezte az életet.

Önök azt kérdik majd: de hát a szerelem? Hajlandóságokat emlegetnek, vonzást, választást, rokonszenvezést, az erek és erekciók döntését. Én meg csak vigyorgok. A házasságok az égben köttetnek. Egy római matróna azzal a kérdéssel fordult Yosse ben Halaftához, a Talmud egyik mesteréhez, hogy mit csinál Isten a világ megteremtése óta. „Házasságokat bonyolít.” – válaszolta a bölcs rabbi. Kétezer évvel később ez még mindig „igaz”: Gott sitzt ojben un paart unten. Ott fent ül Isten és a lenti házasságokat bonyolítja. Mármost a házasságközvetítő tudja, ott mi határoztatik el. Mert mindaz, ami e földi téreken lészen eldöntve, mert-én-szereteeeem-és-ő-is-szeret-engeeeem, eh, tíz év vagy akár öt év múltán… csak kérdezzék meg őket, őket, akik testileg-lelkileg egymásnak adták magukat, vajon a lelkük kívánja-e még a másik testével a szerelmi ütközeteket háromesztendőnyi, egyazon paplan alatti közös forgolódás-hortyogás után?

Kohn azt mondja: azok, akik nem választattak együvé, semmit nem bánhatnak, legföljebb elátkozhatnak engem. De hol leszek addigra én?

Kohn azt mondja: hadd döntsenek azok, akiknek van élettapasztalatuk, akik már megéltek ezt-azt, gyermeket nemzettek-szültek, neveltek. No meg azok, akiknek ilyen döntés a mesterségük.

Kohn azt mondja: ne higgyétek, hogy tizennyolc éves korotokban tudjátok, mit is akartok; hogy azt akarjátok, ami jó nektek. Később a párok összeformálódnak. A házasfelek hasonlítani kezdenek egymásra, egymás képét öltik magukra. Egyetlen szétválaszthatatlan lényeggé válnak.

Így a sadhen. S vajon miből él ez az Isten után első személyiség? Megkapja a hozomány egy részét. Ezért szereti egybekeletni a szegényt a gazdaggal. Ha csupán a gazdagokat boronálná össze, fele jövedelme bánná.

Kohn egy napon Straussba, a szegény foltozóvargába botlik az utcán. Mintegy mellesleg veti oda neki:

– Te Strauss, óriási partim van a számodra. (Amikor az ember azt mondja: „a számodra”, ezen az értendő, hogy „a lányod, a fiad számára”.)

Strauss csupa fül. Lánya, az egyetlen gyermeke micsoda kolonc a nyakán! Elmúlt harminc, és még pártában van.

– Mondd, az égre, mondd!

Kohn egy darabig hallgat. Ajzza a másikat.

– Menjünk be hozzád, nem jó, ha az egész falu előtt beszéljük meg a dolgainkat.

Amikor aztán kényelmesen elhelyezkedtek a kicsiny ház tisztaszobájában (Strauss, mint mondám, nem éppen gazdag), Kohn megkínáltatja magát egy pohár vodkával és latkesszel. Majd nem akarván tovább is tűkön ülni hagyni a szegény Strausst, előjön a farbával.

– A fiú huszonhárom éves, egy méter nyolcvanöt magas, szőke, kékszemű, három nyelven beszél, és magas rangja van a tengerészetnél.

Strauss nem kap levegőt. Két pohár vodkát hajt föl egymás után, mielőtt szólni bírna.

– Kohn, ez szebb, mint egy álom. És miféle hibája van? Hogy lehet az, hogy ez az admirális nem vőlegény már évek óta?

Kohn, mint aki nem hallotta a kérdést, folytatja:

– Ja, és elfelejtettem mondani: a szülei dúsgazdagok, ő pedig az egyetlen fiúgyermekük. Nem admirális, de náluk családi hagyomány magas rangot viselni a tengerészetnél.

Strauss a legszívesebben Kohn térdei elé borulna, de megfékezi magát.

– Kohn, az égre kérlek, hozz össze mielőbb a szüleivel!

Kohn megígéri, és elbúcsúzik. A küszöbön egy pillanatra megáll, s miközben már nyitja az ajtót, még visszaszól Straussnak:

– Egy picike hibája van, semmiség. Nem zsidó.

Strauss úgy roskad a szék karfájára, hogy az szét is nyekken.

– Azt mondod, semmiség? De hát, Kohn, meg vagy te őrülve? Ez teljesen lehetetlen! Hogy egy gójhoz adjam a lányomat? Előbb a halál, Kohn. Ez még az én halálomnál is rosszabb. Te itt a lányom halálát javasolod nekem, mint valami tréfát. Nem szégyelled magad?

Kohn nagyon nyugodtan válaszol:

– Inkább neked kéne szégyellned magad. Meg van írva a Talmudban, hogy legfontosabb feladatod megházasítani ivadékaidat. Egy zsidó leánynak férjhez kell mennie, és gyerekeket kell szülnie. Ez le van írva, svárc auf vájsz. Én hozom itt neked az elképzelhető legeslegjobb partit, te pedig megmaradsz a bűnben, amikor nem akarod kiházasítani szegény leányodat, aki egyébre se vágyik?

Strauss nemigen járatos a pilpulban. Nem talál érveket.

– De hát tán mégse egy gójhoz!

– Strauss, jól megnézted a te Rebekka lányodat? Engedd meg, hogy egyenesen szóljak; magunk közt vagyunk. Bőven túl van a harmincon; beteges, kancsalít, és biceg a jobb lábára, se feneke, se melle… Nem, maradj csak ülve, ne orrolj meg rám, én házasságközvetítő vagyok, csupán a dolgom teszem, te meg az apja vagy, atyai feladatokkal. Akkor hát ne kekeckedjél. Ismétlem, a lányodnak semmi olyanja nincs, ami telitöltene egy férfimarkot, de még zsebet sem, hiszen olyan szegény vagy, mint Jób, és képtelen akár a legcsekélyebb hozományt is adni a lányoddal. Látod, én mindezt az irántad való barátságból teszem, tekintve, hogy nem lennél képes fizetni a szolgálataimért.

– Na de azok, mivel gazdagok, fizetnek majd neked…

– Egy vasat se, minthogy neked nem kell a fiuk!

Strauss a tenyerébe temeti a fejét.

– Kohn, te megkínzol engem.

Fölkel, imbolyog, körbejárja a szobát, majd hirtelen kihúzza magát, és kijelenti:

– Hát nem! Annyi baj legyen. Inkább maradjon vénlány, semmint hogy megtagadja ősei hitét!

– Ahogy akarod – rándít vállat Kohn látszólag flegmán, bensejében azonban gejzír fortyog. – A te életed, a te leányod. Salom.

Azzal kimegy.

A sadhen még alig ért ki az utcára, amikor Strauss utoléri.

– Ne szaladj már annyira. Nem sürget semmi. Gyere vissza. Vacsorázz nálunk, majd szép nyugodtan megbeszélünk mindent.

– Mit akarsz itt még megbeszélni? Döntöttél. Jó zsidó vagy, s mint ilyen, megtartod a lányodat az atyák vallásában. Csak épp egy icurka-picurkát hozzájárulsz ahhoz, hogy borzasztóan szerencsétlen legyen: soha nem ismer férfit, soha nem lesznek gyermekei, te nem lovagoltatsz imádnivaló unokákat a térdeden, Rebekka leányodból akaratos, zsörtölődő, szomorú vénlány lesz, megmarad betegesnek, sőt csakugyan megbetegszik, te pedig, aki jó zsidónak tartod magad, rájössz, hogy rossz zsidó vagy, mert nem tiszteled az isteni törvényt. Nem szólnék egyetlen rossz szót sem, amiért mindenáron zsidóhoz akarnád adni a lányod, ha emez tizennyolc éves volna, szép, mint a Nap, akárcsak a Perlmutter lánya, akinek a múlt hónapban remek partit találtam, továbbá, ha téged úgy hívnának, hogy Rothschild. No de mindennek semmi jelentősége, eriggy, az a fő, hogy elégedett légy magaddal.

Strauss kezd megbolondulni. Nem tud mit mondani, mit válaszolni, milyen elhatározásra jutni. Igen, hozzáadná ő a lányát ehhez a gójhoz – jóllehet egyébként én még e szégyenletes házasság előestéjén eltakarodnék innen, elhagynám a falut. Az utakat járnám, vándor foltozóvargaként. Ez mind szép, de ki viselné gondját szegény, beteg feleségemnek aki évek óta ágyban fekszik? Mindegy, legföljebb ő is velem tartana a vándorlásban. Na nem, mindez agyrém, nem megyek én sehova. Ez itt az én falum, az én házam, az én munkám, minden ismerős ide köt, nekem ez az életem, itt.

Asztalhoz ülnek. Kohn jól telipakolja a bendőjét, eszik-iszik, poharát egyre gyakrabban emeli a Strauss család egészségére. Rebekka tálal; Kohn jelentőségteljes pillantásokat lövell az apára. Emez, szegény kénytelen belátni, lánya mily kevés keccsel áldatott meg. Ő eddig sosem nézett rá úgy, mint nőre; hogyan is merte volna? Hisz a lánya. Hanem most súlyos a helyzet. Titokban les oda: Kohnnak minden szava igaz. Ráadásul a szerencsétlen túl van a harmincon. Sosem megy férjhez. És egyszer csak, mint valami csoda folytán, egy lehetséges férj tűnik föl a láthatáron. Először – és nyilván utoljára is. Muszáj igent mondani. Végtére is, ki tudja, hátha az a fiú beleegyeznék, hogy zsidóvá legyen?

– Mondd, Kohn, szerinted ez a fiatal gój hajlandó lenne áttérni zsidónak?

– Őszintén szólva ezt nem hiszem, Strauss. Meg lehet próbálni megkérdezni a szüleitől, de a dolog nehéznek, mi több, valószínűtlennek látszik.

– De hát kik a szülei? – érdeklődik Strauss.

– A fiatalember Anglia királynőjének a fia. A walesi herceg.

Döbbent csönd.

Strauss föl van kavarva, mint akit főbe kólintottak. A világ legnagyobb vagyonainak egyike. Hát persze. A walesi herceg. Az angol tengerészet tisztje. A világ legnagyobb tengerészete. Anglia a legnagyobb tengeri hatalom. Na persze, ha egyszer így áll a dolog…

– Tudod-e, Strauss – jegyzi meg Kohn –, hogy az angol királyi család Dávidtól eredezteti magát? Tudtad ezt? Dávid királytól. Tehát zsidók.

Na persze, ha így áll a dolog… De mégis… Dávid, az túl régen volt. És azóta… Vajon kósert esznek-e? És megülik-e a szombatot?

Kohn érzi, hogy a hal ráharapott a horogra. Folytatni kell. Most már nem szabad elereszteni. Egy kevés teret hagyni neki, visszarántani, újra elengedni, megrészegíteni, szavak és érvek tengerébe fojtani, akár igazak, akár hamisak az érvek, egykutya, fő, hogy sok legyen belőlük… A házasságközvetítő minden tudománya és művészete kiderül az ilyen pillanatokban. Olyan ő, mint egy horgász. Vagy mint egy torero. Sajnos, ezekben az években mind ritkábbak Lengyelországban a corridák. Kohn minden erejét összeszedi. Izzad. Most dolgozik csak igazán. Sem lélegzethez jutni, sem gondolkodni nem hagyja Strausst. Majd amikor úgy érzi, hogy elérkezett a lélektani töréspontig, ahol már fölösleges volna bármit is hozzátenni az elhangzottakhoz, hirtelen elhallgat.

Az étkezés csöndben ér véget. Kohn kimerült. Ami pedig Strausst illeti… Az angol királyi család… hát erre aztán nem számított. Egyéjszakányi haladékot kér, mérlegelni, s Kohn ennyibe örömest bele is egyezik – de csakis ennyibe, többe nem.

Nem mesélem el Strauss éjszakáját. Ehhez az éjhez képest a Pokol csónakkirándulás egy napsütötte tavon, szomorúfüzek árnyékában. Nem írom le ezt az éjszakát, hiszen hasonlókat már önök is megéltek, önök, akik mélyen hívő lények, és jobban kötődnek az ősi értékekhez, mint az értelemhez vagy – horribile dictu – az érzelmekhez. Mindössze az egyenlet két állandóját ismétlem meg: egyfelől a walesi herceg, másfelől a zsidók törvénye. A döntés kegyetlen, nem is kívánnám önöknek, hogy ilyen döntést kelljen hozniuk, az álmatlan éjszakák ellenére, melyeket már valamennyien eltöltöttek ilyesféle határozatok előtt.

De minthogy magunk közt vagyunk, s amíg Strauss tépelődik, van egy kis időnk, megkérdezhetik, miként vélekedik minderről a szegény Straussné asszonyság. Strauss amolyan házi zsarnok; kedves és nyomorult feleségének még igent vagy nemet mondani sincs joga. S ne higgyék, hogy ez csupán a látszat, s hogy valójában ő intéz mindent a háttérből, mint annyi sorstársnője. Hát nem! Ő egész egyszerűen nem létezik. Hanem ez már egy másik történet…

Strauss másnap reggel, dehogyis reggel, még hajnalban ellohol a fogadóba, ahol Kohn meg szokott szállni, valahányszor ebben a faluban jár. Rohan, hogy jelentse a házasságközvetítőnek, miként döntött. A válasz: igen! Beleegyezés! A lánya boldogsága előbbre valónak bizonyult a hithez való kötődésnél. Azonnal látni akarja a szülőket, nyélbe ütni velük a dolgot. Hol vannak? Kinél szálltak meg? Még a végén valaki elhappolja előle a walesi herceget!

Kohn megjelenik a fogadó kapujában, mintha már várta volna.

– Kohn, igen! El nem mondhatom, mekkora lelki árat fizetek érte, de a lányom boldogsága mindennél többet ér, még ha keserű boldogság lesz is az. Hát rendben van, ha már ehhez az angol királyi családon át vezet az út.

Kohn leül a fogadókapuhoz vezető lépcső egyik fokára. Zsebéből roppant méretű, piszkos-piros zsebkendőt húz elő, mint aki a nehéz munka után le akarja törölni homlokáról a verejtéket, s maga elé meredve motyogja, csakúgy a semmibe:

– Phü… A nehezén túl vagyunk. Most már csak az angol királyi családot kell meggyőznöm.