Renate Möhrmann:Martha anyja [Marthas Mutter] – Typotex Kiadó és Schenk Verlag, 2022 – fordította Fekete Lilla Sára és Miklódy Dóra – 282 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-4931-71-3
Az 1934-ben, Hamburgban született Renate Möhrmann neve valószínűleg nem cseng ismerősen a magyar olvasók számára, pedig a kölni egyetem nyugalmazott professzorasszonya, Észak-Rajna-Vesztfália egykori parlamenti képviselője, a német feminista irodalom- és médiatudomány kulcsfigurája 2006-ban jelentkezett először szépirodalmi alkotással…
- A lét elviselhetetlen! De, ha ez jutott…
- Egérmaki-ürüléket gyűjt, így szolgája az emberiséget
- Hogyan selejtezd szüleid hagyatékát?
- Az író nem paradicsomleves… – interjú Szczepan Twardoch lengyel íróval
- Ugyanazt a nacionalista szekeret toljuk… – interjú Ziemowit Szczerek lengyel íróval
- Mintha potencianövelőtől betépve szaladgálnánk Erdélyben
- Ugyanazok a Szálkák fúródnak a körmünk alá – interjú Ignacy Karpowicz lengyel íróval
Renate Möhrmann már tudományos karrierje során is a női sorsokkal, azok bemutatásával és feltárásával foglakozott, s nincs ez másként most sem. Magyarul megjelent regénye, a Martha anyja tulajdonképpen egy XX. századi női sors vizsgálata:
a történelem és a személyes történet
ütközéseinek és kapcsolódási pontjainak feltárása úgy, hogy a személyes sors – lévén szó regényről! – jelentős részben fikció, míg a történelem hangsúlyosan a valóságos történelem próbál lenni. A Martha anyja olyan regény, mely – rafinált módon, egyáltalán nem tolakodva – a valóság és az emlékezet közötti kapcsolatra és feszültségre mutat rá.
„Tudom jól, hogy az emlékeinkben nem bízhatunk meg. Hogy sok eseményt utólag derűsebbre vagy komorabbra színeznek. Az emlékeinket életünk során többször is átcsoportosítjuk, új történeteket szövünk, ahogy saját életrajzunkban is egyfolytában új helyekre kerülnek a hangsúlyok, és változik a narratíva.”
Rafinált regény, melyben értelmet nyer az is,
ha a szerző – mármint Renate Möhrmann – megengedi a regény regénybeli szerzőjének, Martha-nak, hogy anyjáról szóló emlékei kapcsán naiv legyen. Hallatlanul izgalmas, ahogy ez a – cseppet sem látszólagos – naivsággal megformált anyakép, miként kezd összetetté alakulni. Miként lesz a szerethető, sematikus anyából – évtizedek távolából – hús-vér érző ember, akinek vágyai, tervei és reményei voltak.
„Lenára gondolok, az édesanyámra. Arra, hogy mennyi megpróbáltatás érte, és én milyen keveset tudok erről. Furcsa, hogy mindez párhuzamosan zajlott. Az én boldog gyermekkorom és az ő kétségbeesett időszaka. Megalázták, megzsarolták és elhagyták. Az egyik, akit a háború elvett tőle, és a másik, akit a háború meghagyott neki. Csakhogy az a másik nem ilyesfajta izgalmakra született, ahogy azt ő maga is beismerte Lenának. Nem emlékszem semmire. A vérrel teli fürdőkádra sem. Alex hirtelen visszavonulására sem. Lillivel vidáman telt az idő. Később, amikor Lena hazajött a kórházból, csak annyit mondott: »Hát igen, mint látjátok, a kórházi koszt nem kifejezetten hízókúra. Kicsit lesoványodtam. De majd helyre fogok jönni, meglátjátok.«”
Az emlékekben élő anya
egészen mást jelent Martha, és egészen mást a testvére számára. Kettejük emlékeinek összeütközése akkor kerül felszínre, amikor már mindketten idősek, s látszólag egy teljes életút után már nem kellene, hogy jelentősége legyen régi emlékeknek. Mégis, az emlékek különbözősége konfliktust szül, és az a konfliktus nem maradhat feloldatlan.
A különbségek nem csak abból erednek,
hogy Martha fiatalabb, mint Allmuth, a nővére (bár ez sem elhanyagolható), hanem inkább abból, hogy az általuk bejárt életút során velük magukkal mi történt. A testvérek különbözőségének és egymással szembeni értetlenségének megtapasztalása olyasmi, ami a mai magyar olvasó számára fokozott jelentőséggel bír(hat). Míg az idősebb lány a szülőhelyén maradt, önkiteljesítés helyett klasszikus feleséggé alakult, s ha kellett, haldokló anyját is ápolta, addig Martha New York-ban kezdett új életet, s az „újvilági” szabályok szerint rendezte be életét… és gondolkodását.
„Ez úgy hangzott, […] mint egy nekem címzett, burkolt szemrehányás. Én egyszerűen kivontam magam ebből a küzdelmes, a társadalom fennmaradását biztosító családi munkából. Elúsztam az Atlanti-óceán túlsó partjára, és új ruhákkal tértem vissza. És a nővérem látta, hogy ezek a ruhák jól állnak rajtam. Miközben én meg azt láttam, hogy ő mennyire rosszul érzi magát a bőrében. Pocsékul öltözött, és búskomor lett. Az volt a benyomásom, hogy már régóta nem vesz tudomást arról, hogy teste is van.”
A két lány – igazából már két matróna – konfliktusa
olyan jelensége a világnak, amit az egykor zárt Magyarországon csak keveseknek kellett megtapasztalnia, de most, a XXI. században húsbavágón aktuális: miként érthetnek szót egymással azok az emberek, akik egymástól távol – egészen más tapasztalatok mentén – élik/rendezik az életüket? Miként lehet az így létrejövő különbségeket sértettség és sérülés nélkül kezelni? S miként lehet az emlékeken úgy osztozni, hogy azzal ne sértsük meg egymást?
Ma Magyarországon ezek a regény által sugallt legfontosabb kérdések, pedig Renate Möhrmann regénye nem is elsősorban erről szól. A Martha anyja az emlékek és az emlékezet vizsgálata, a női sorsok és a történelem ütközésének – szokatlan és mégis fontos szempontok szerinti – feltárása. Erős irodalmi alkotás, mely alkalmat teremt arra is, hogy az olvasó szembesítse magát a saját történetével. Esetleg a saját anyjával/testvérével is.
