Ugyanazok a Szálkák fúródnak a körmünk alá – interjú Ignacy Karpowicz lengyel íróval

ignacy karpowicz szálkák typotex

Szálkák címmel [Ości] jelent meg a lengyel szerző, Ignacy Karpowicz harmadik regénye magyarul a Typotex kiadó gondozásában. [Korábban volt az Égiek és földiek, valamint a Csoda, mindegyik Körner Gábor fordításában.]A lengyel irodalom fenegyereke még otthon, indulás előtt összetűzésbe került egy asztallal, ezért budapesti tartózkodása alatt végig a bordáját fájlalta. Ráadásul a repülőgépet is lekéste, így fél napos késéssel érkezett, s az ebből adódó csúszást mintha a Könyvfesztivál végéig sem sikerült volna behoznia. Az interjú is kapkodva készült, de legalább nem volt idő mellébeszélni és szépelegni.

Nekünk ez egy egészen új könyv, de Te évekkel ezelőtt írtad, és azóta sok víz lefolyt a Visztulán. Mennyire kerül messze egy könyv a szerzőtől?

– Azóta már több könyvet befejeztem, tehát, az én szemszögemből nézve egy „hárommal ezelőtti” regényről beszélünk. Ma úgy érzem, mintha egy másik ember írta volna, s ma már azon is el kell gondolkodnom, hogy jól értem-e a címet.

A könyv minden humorával együtt is közép-európaiasan nyomasztó…

– Én egy depresszióra hajlamos ember vagyok, ahogy a regényem hősei is azok. Persze, szó sincs arról, hogy én lennék a regényem hőse, sőt azzal együtt is, hogy ez a regény egy utópia, mely az emberek közötti viszonyokra helyezi a hangsúlyt. A lengyel olvasók közül sokakat sokkolt a könyvben „lejátszott” kapcsolatok illékonysága és változékonysága.

A szöveg vitathatatlan humora a maga fanyar módján a depressziót hivatott ellensúlyozni?

– A lengyelek úgy tudják, hogy – Európában, de lehet, hogy az egész világon – Magyarország a legdepressziósabb ország. Azt mondják, hogy itt van a legtöbb öngyilkosság, az emberek hihetetlenül sokat piálnak, itt írta Seress Rezső az öngyilkosok himnuszát, a Szomorú vasárnapot. A magyarokról ez jut először a lengyelek eszébe: depresszió. Ezzel, a kérdést megkerülve csak azt akarom mondani, hogy ez a könyv annyival inkább szól a magyaroknak, mint a lengyeleknek, amennyivel a magyarok depressziósabbak.

A Szálkák történetei Varsóban játszódnak. Fontos a helyszín?

– Ez a könyv, a lengyel viszonylatokat ismerve, csak Varsóban játszódhat. Nincs máshol olyan közeg, ahol az emberek a saját kis világukba ennyire bezáródhatnának. Az emberek, mintha olyan buborékokban élnének, amelyeknek a legtöbb esetben nincs közük egymáshoz, egyszerűen csak egymás mellett léteznek. Az én szülővárosomban nagyjából kétszázezren laknak, de ott például nem játszódhatna a regény cselekménye, mert az emberi kapcsolatok átláthatók, követhetők. Azokat a kapcsolatokat, amelyek valamiért különlegesek, nem lehetne eltitkolni.

A Magyarországon és Lengyelországban zajló politikai és társadalmi folyamatok párhuzamba állíthatók egymással. Milyen irányban változnak a dolgok nálatok?

– Soha nem gondoltam volna, hogy én tüntetésre fogok járni. Az elmúlt időben pedig számtalanszor megesett velem, hogy én is ott álltam a tömegben. Különösen akkor éreztem ezt fontosnak, amikor az Alkotmánybíróságot is kikezdte a hatalom. Ilyen helyzetben fordult elő velem, hogy életemben először fontosságot nyert, és megindított a Lengyel Himnusz eléneklése. Nem kívánom, hogy ilyen tapasztalatokat szerezz…

Ezzel kicsit elkéstél, nálunk is béke(menet) és feneketlen boldogság uralkodik.

– Lengyelországban az élet nagyon sok területén történnek rossz dolgok, és ez alól a kultúra sem kivétel. Inkompetens személyeket neveznek ki színházigazgatónak, és ezzel évtizedek óta jól működő műhelyeket tesznek tönkre…

Micsoda mázli, hogy mi ezt el sem tudjuk képzelni!

– Gyertek Lengyelországba, ha siettek, még nektek is marad valami rombolnivaló. De siessetek, márt nincs sok idő. A mai jobboldal a maga fura Krisztusával, meg a rózsafüzérrel megfojt mindent, ami különbözik tőle. Egy olyan országban élek, ahol Jézus Krisztust Lengyelország királyává koronázzák a huszonegyedik században. Ezeknek az embereknek a kulturális kompetenciája alig terjed túl az általuk is rosszul ismert Biblián, vagy boldog Fausztina nővéren. Ezeknek még II. János Pál pápa – akinek szinte minden utcában van már emlékműve – is túl modern. Nem is olvassák!

Miért?                                                         

– Talán azért, mert ő támogatta a párbeszédet. A mostani kormány – és ebben legalább őszinte – kinyilvánította, hogy szarik a párbeszédre. Kaczyński, ahogy Orbán is, átgázol mindenen.

Hagyjuk is Magyarországot. Az, ami nálatok történik, az csodálatos irodalmi alapanyagnak tűnik…

– Sajnos igen.

Használod is?

– Ha tárcát, esszét, vagy jegyzetet írok, akkor abból nem marad ki a mai lengyel valóság. A nagyobb irodalmi műveket – éppen a rálátás hiánya miatt – távol tartom napjainktól. Ma nem érdemes nagy energiát fektetni az aktuális és kusza történések irodalmivá tételébe. A történelemből kibányászható témákon keresztül sokkal jobban bemutatható a mai történések lényege. A legutóbbi regényem például egy belorusz nő és egy SS-tiszt szerelméről szól, és ennek kapcsán sokkal könnyebb megfogalmazni azt, hogy mivel jár bizonyos társadalmi csoportok kizárása.

Dolgozol valami nagyobb művön?

– Most éppen egy olyan regényt próbálok befejezni, ami egy anya és egy gyermek viszonyáról szól. Ebben sem lesznek aktuálpolitikai vonatkozások, de lesznek benne bálnák és léghajók. Ez a történet egy olyan disztópia ami egy olyan országban játszódik, amilyen Magyarország vagy Lengyelország lenne a nemzetszocializmus – senkit nem zavaró – győzelme után. Ebben a regényben nem emberek, hanem alattvalók fognak szerepelni.

Ebben a katyvaszban, amit körüljártunk, van, ami okot ad az optimizmusra?

– Nektek itt a Balaton, nekünk pedig a Balti-tenger.

***

[Az interjú elkészítéséhez nyújtott segítségért
köszönet Kellermann Viktóriának.]