Fekete ruhás férfiak próbálnak meg lebontani egy kabuli bombázás során megsérült épületet. Húzzák-vonják, erőlködnek. Szélmalomharcot vívnak, pláne, hogy rossz irányba próbálkoznak.
Legalábbis a videót néző látogatók szerint azért nem sikerül a lebontás, mert nem abba az irányba kellene húzni az épületet. Hogy ezt a videót készítő Lida Abdul kérésére teszik-e vagy sem, nem derül ki. Ahogy az sem, sikerült-e végül a bontás. Ha egyáltalán ez valóban cél volt. Mindenesetre megkapó, ahogy próbálkoznak, úgy tűnik, mindhiába.
A videó része a Trafó Galériában látható Hegymozgatás hat lépésben című kiállításnak, amelyen hat művész mutatja be munkáit: videókat, installációt és néhány vegyes technikával készült kis képet. A kiállítás meditatív utazásra hívja a nézőt: a videók mindegyikében ismétlődő cselekvéssorozatokat látunk, amely a terápiás folyamat katalizátora is.
Lida Abdul Afganisztánban született videó- és performanszművész. Az Amit ébredés után láttunk című szürreális munkájában megpróbálja bemutatni, hogyan lehet egy háború utáni pusztítás tényét, hatását feldolgozni, majd végül újrakezdeni az építkezést.
A brazil vizuális művész, Maria Laet Föld című videójában kísérletet láthatunk a föld sebeinek begyógyítására. Több mint 11 percen át figyelhetjük, ahogy maga a művész próbálja meg összevarrni a föld felszínét. Az ismétlődő mozdulatokat figyelve, fülünkön a fejhallgatóval, amelyből madárcsiripelés szól, valóban meditatív állapotba lehet kerülni.
Nem irigyeljük Kapwani Kiwanga kanadai művészt, aki nem kisebb célt tűzött ki maga elé, minthogy egyenként letisztogatja egy hatalmas fa leveleit a rárakódott finom porrétegtől. A szuaheli nyelven vumbi névre hallgató fa levelei vöröslenek a leveleken ülő piszoktól. A monoton rítus látszólag értelmetlen is, mivel a fát úgyis ismét belepi a por. Mégis, a buddhista kolostorok homokmandaláit juttatja eszünkbe, amelynek lényege, hogy a szerzetesek mantrázás közben, színes homokból készítenek mandalát, majd módszeresen lerombolják azt, így hívva fel a figyelmet az élet végtelen körforgására és múlandóságára.
Camille Henrott Cynopolis című videójában egy Kairó külvárosában szemetet válogató nő, a kóbor kutyák, a turisták és a régészeti ásatásokon dolgozó munkások közötti kapcsolódás jelenik meg. A videókat a Rotterdamban élő Győri Andrea Éva a megváltozott test elfogadásához, gyógyulásához kapcsolódó rajzai egészítik ki.
A tárlaton bemutatott összes munka közül a leglátványosabb és legszimbolikusabb művön éppen tapos a látogató: Ouassila Arras Korlátok című henna festékkel leöntött műbárányszőrből álló installációjára rá lehet lépni, sőt, rá is kell lépni ahhoz, hogy végignézzük a videókat: a mű az egész teremben szétterül, körülölelve az oszlopok alját is. A textil-installációt az Algériából származó művész már régóta tervezte megvalósítani. Műve főhajtás az algír nők előtt, akik Algéria és Marokkó határán – amely kezdetben szimbolikus határvonalként húzódott, ma már viszont valódi határfallá épült – folytatják rituális tradíciójukat a mai napig, azaz nappal bárányokat őriznek, utána pedig hennával színezik be az állatok fejét. A bárányt Isten állataként tisztelik, aki szerencsét és biztonságot hoz az embereknek.
A határvonalon húsz évvel ezelőtt könnyedén át lehetett kelni, ám ez ma már egyre nehezebb feladat, amely hatással van a közvetlen közelben élők politikai, társadalmi és gazdasági életére is. A műszőrön megszáradt vérre emlékeztető hennafesték erőteljesen hat: eszünkbe juttatja a tőlünk néhány száz kilométerre zajló háborút is, ahol értelmetlenül ölik egymást az emberek, határtalanul.
