Senka Marić: Test-kincugi [Kintsugi Tijela] – Szépirodalmi Könyvkiadó/Metropolis Media Group – fordította Rajsli Emese – 168 oldal, kartonált kötés – ISBN 978-963-551-050-4
A borzongatás mesterei
általában a fantáziájukra hagyatkoznak, és sikereiket (jórészt) annak köszönhetik, hogy az olvasó tét nélkül részese lehet valami igazán ijesztőnek. Senka Marić egészen más úton jár: az ő története a valóság a maga pőreségében… túlzások nélkül.
- Fel kell adnom az objektív fizikai valóságba vetett hitemet!
- Amikor az állam a saját polgárai ellen fordul
- A szeretet nem erősebb a pszichés betegségnél…
- Az igazán nagy dolgok is apróságokból épülnek fel
- Milyen titkokat rejteget a legyilkolt állatok gazdája?
- A fiú, aki nem akart áldozattá válni
- Ha összeaszott öregek síkosítóval egymásnak esnek…
- Egy valódi mellrák valódi leküzdésének
lehet tanúja az olvasó, s dokumentarista alapossággal tudhat meg mindent a betegség (sikeres) kezelése közbeni pokoljárásról. A mellben kitapintott – nem is nagy – daganat csak a történet kiindulópontja, a két éves küzdelem kezdete. Az igazi rettenet, még akkor is, ha a dolgok jól mennek a gyógyuláshoz vezető, mérgekkel és szenvedésekkel teli út, melynek külső és belső történéseiről is hű képet ad Senka Marić.
„Ez az én mellem! Azt teszek vele, amit akarok! Az én mellem, készen állok rá, hogy megszabaduljak mindkettőtől. Cserébe azokért az évekért, amelyekkel meg akart rövidíteni.”
A műtétek és a kemoterápia önként vállalt kínjaihoz
a gyógyulás reménye adhat erőt. De adhat-e elegendő erőt ahhoz, hogy az előre nem látott szenvedéseket túllendítse a beteget. Senka Marić nagy alapossággal beszámol a történet orvosi/testi vonatkozásairól, nem véletlen, hogy a kemoterápia során használt mérgek tárgyszerű leírása tagolja az irodalmi szöveget. Azt a szöveget, melyet, miközben nem esik jól olvasni, mégsem engedheti el az, aki belefogott.
Nem véletlenül Test-kincugi a kötet címe,
a kincugi az arannyal ragasztás japánoknál honos művészete, aminek során a törött kerámiát nemesfémmel „ragasztják össze”, teszik újra teljessé, használhatóvá, s talán szebbé, mint amilyen eredetileg volt. Az eljárás – történetünk szempontjából – fontos eleme, hogy a törést nem elrejtik vagy álcázzák, hanem a megjavított objektum részévé teszik. A folyamat, amin a regényben szereplő nő végigmegy, hasonlít ehhez az eljáráshoz, hiszen az összetörtséget nem lehet semmissé tenni.
Senka Marić könyve,
mely erősen önéletrajzi megalapozottságú, attól rémületesen erős, hogy a történetet „belülről” mutatja meg. A szenvedések testi és lelki oldalát nem egységben mutatja, s jól megindokolható helyet biztosít a gyerekkori emlékeknek – nem a jó emlékeknek! – is. A történet egészében egy pokoljárás leírása túlzások nélkül, nincs önsajnálat, nincs „nyavalygás”, nincsenek spirituális magasságok vagy hagymázas bölcsességet. Rák, kemoterápia, kórházi fertőzés – félelem, szenvedés, remény. A könyv főszereplője a valóság, mely bizony pofán veri az olvasót.
„A nőgyógyász doktornőnek, aki műteni fog, nyugodt, gyöngéd, vigasztaló hangja van. Ő is azt mondja, hogy minden rendben lesz. Hiszel neki. Ahogy kimegy a szobádból, visszatér a félelem. A félelem fekete és remegő, vízzel és túl sok cukorral készült pudinghoz hasonlít, ragacsos. Fekete lyuk, amely a valóság szövetében nyílik, és te beleesel. A semmi falánk szája, amely mindent elnyel maga körül. Kátrány, amelybe az utcán beleragad a cipőtalpad. Jeges levegő, amely felsérti a bőrt. Törött tükör torz képe.
Kaptál nyugtatót, de nem tudsz elaludni…”
A „happy end” ellenére ez egy nehéz szöveg,
de érdemes alámerülni benne, mert még azok sem lehetnek tisztában a gyógyítás közben elviselt szenvedések mélységéről, akik a környezetükben találkoztak hasonlóval. Márpedig találkoznak. Márpedig találkozunk! Hiszen a rák, a kemoterápia egyáltalán nem számít ritkaságnak.