Csoóri Sándor: Forgácsok a földön / Jegyzetek magyarságról, művészetről, népművészetről és a közéletről – Erdélyi Szalon–IAT, 2020 – szerkesztette dr. Balogh Júlia és Pálfy G. István – 216 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-615-5068-51-5
„Az elmúlt öt évben minden jegyzetfüzetem első oldalára ezt írtam föl magamnak figyelmeztetésül:
Ne feledd el, hogy a gyakran emlegetett hazugságból könnyen megszülethet az igazság látszata. Amely egy látszatvilágban sorsdöntő erő.”
- A világ nehezül rám – Csoóri Sándor emlékezete
- A Csillagkapu nem a Stargate!
- Csoóri Sándor kedvelhette Che Guevarát!
- Krisztus lábával nem lehet… – Csoóri Sándor összegyűjtött versei
- A tűrtség és tiltottság háromdimenziós szabadsága
Csoóri Sándor, költőként, közéleti szereplőként, megfigyelt emberként, és felelősségvállalásra törekvő gondolkodóként volt annyira jelentős és befolyással bíró, hogy érdemes legyen odafigyelni gondolataira. Utólag is, és akkor is, ha ezek a gondolatok „csak” forgácsok. Hiszen mindannyian tudhatjuk, hogy a jó minőségű forgács az nem hulladék, pláne nem szemét!
„Engem jobban érdekelnek a versek, a könyvek, mint akár az égő ház.”
Az életműkiadás tizenegyedik kötete – a szerteágazó témák felvetésmódjában és kezelésében – sorozat harmadik és negyedik kötetével mutat rokonságot, s leginkább azzal összeolvasva kerekedhetnek ki az itt-ott töredékes, máshol önmagukkal is vitában álló gondolatok, vívódások és aggodalmak.
Csoóri Sándor, miközben korosodó önmagát nem léphet túl – ki az, aki ezt megtehetné? – folyton az őt körülvevő világgal foglakozik. A múlt tanulságaiból és a jelen jelenségeiből próbálja meglátni a jövőt. A magyar és az egyetemes kultúra jelenségei és folyamatai között keresgélve aggódik és figyelmeztet. S az itt-ott keserű gondolatoknak mára
különös zamatot ad,
hogy mi már az akkori jelen jövőjét éljük, s látva látjuk, mi az, amiben Csoóri Sándornak igaza volt/lehetett. De azt is láthatjuk, hogy mi az, amiben tévedett. (Bolond az, téved vagy téveszt, aki tévedhetetlen vátesznek akarja beállítani a költőt.)
„Ismerjük, sőt hangoztatjuk a közhelyet: két világ határán élünk: hogy szerepünk a közvetítőé. De közvetítő csak az lehet, aki erős, okos és alkalmas. Akinek stílusa és kultúrája van.
Hát nekünk nincs!
Ehhez belső megerősödés kellett volna.”
A két részből álló kötet címét és első felét-harmadát ismerhetik azok, akik az elmúlt évtizedekben nyomon követték a Csoóri köteteket. A római számmal jelölt, esszévé formált jegyzetek 2001-ben a Széphalom Könyvműhely kiadásában már megjelentek. A kötet második, terjedelmesebb része viszont olyan írásokat tartalmaz,
melyek korábban nem jelentek meg,
így nem csak sok újdonságot tartalmaznak, de kevésbé viselik magukat az utólagos megformáltság erényeit és nyűgeit. Éppen ezért közvetlenebb hangon szólnak, s akadhat bennük olyasmi, amit Csoóri Sándor esetleg kigyomlált volna… no, nem is feltétlenül azért mert „nem üti meg a mércét”, hanem egyszerűen azért, mert a szerző számára aktualitását vesztette. Vagy úgy érzi, nem tart számot közérdeklődésre. Az utókor persze ezekben az esetekben szíve-joga szerint másként is dönthet olvasás közben. És ez (is) egy jó lehetőség! Lehetőség a kapcsolatteremtésre – nem a gondolattal, mint termékkel, hanem – a gondolkodás módjával és kacskaringós útjaival.
„Jósolhatnék borzasztó dolgokat. Ehelyett csak lehangolt és rosszkedvű vagyok. Sőt, tekinteteket keresek: ne adjuk föl a reményt. Úgysincs már másunk, mint az erkölcsi erőfeszítés. Tudjuk, hogy a népek a legbelsőbb hibáik miatt hanyatlanak meg, tehát a legbelsőbb erényeik miatt föl is támadhatnak.[…]
A nemzetalkotó képesség… éppoly különleges géniusz vagy tehetség, mint a költészet vagy a vallásos ihlet.”
A Csoóri Sándor-életműkiadás tizenegyedik kötete minden nagyszerűségével, esetlegességével együtt a gondolkodó embert hozza közelebb az olvasóhoz. Erről a közelségről pedig már tudjuk, hogy elvezethet az életmű maradandó lényegét képező költészethez. Is.
