Fehér holló feketében / Csoóri Sándor emlékkönyv – Erdélyi Szalon-IAT Kiadó – összeállította Balogh Júlia, szerkesztette Pálfy G. István – 368 oldal, keménytáblás kötés, színes képmelléklettel – ISBN 978-615-5068-36-2
Az Olvasó esendő jószág, így aztán – kár lenne ezen vitázni – nem csak az számít, mi az, amit olvas, de az is, hogy milyen „körítéssel”, milyen pillanatban, mi előtt, és mi után, honnan, kitől, hogyan került kezébe az adott mű. Az Író is esendő, hiszen legyen bármekkora koponya, bármilyen ihlettől hajtott remekíró, a világért/világáért felelősséget érző – vagy nem érző – vátesz, olyan nincs, hogy minden írása minden szempontból hibátlan remekmű. S ráadásul az sem mindegy, hogy egy-egy író/költő/gondolkodó művei milyen interpretációban jut el az olvasókhoz: itt lépnek képbe az esendő Közvetítők.
Ebben az esendőségeket és esetlegességeket halmozó rendszerben van különös, különleges és kiemelt helye Csoóri Sándornak, s ezt a piedesztálnak látszó, kiemelt helyet járja körül a Csoóri Sándor emlékkönyv, melynek címében is ott a feszültség:
Fehér holló feketében.
(S mert egy emlékkönyv szükségszerűen személyes, olvasóként én sem takargatom a versek által belém égetett Csoóri képet, ami – a fenti esendőségek okán – nyilván eltér másokétól.) Szerencsém volt. Szerencsém volt, mert kölyökként, középiskolás koromban kerültek a kezembe Csoóri Sándor írásai. A rendszerváltás előtt, egy egyházi középiskolában, ami akkor sokkal inkább az ellenállás helye volt, mint azóta bármikor. Csoóri költészete ott, akkor fontos tudott lenni: maradandóan fontos. Olyan fontos, hogy ezen a későbbi esetleges balfogások már nem tudtak – visszamenőleges hatállyal – változtatni. Ha Csoóri Sándor, mint a politikai tér szereplője, a nemzetéért fokozottan aggódó gondolkodó tett is olyan kijelentéseket, melyek (szándékosan fogalmazok finoman) meghökkentettek, attól még Költő maradt a költő. Az, amit és ahogyan verseiből addig meríthettem, nem nullázódott, nem vált semmivé.
Az 1988-ban megjelent Csoóri-breviárium most is kézközelben van, s ha nem is veszem elő újra és újra, a lehetőséget mégis fenntartom magamnak. Mert az a könyv, akkor, amikor már ismertem a verseket, fontos tudott lenni/maradni.
Ugyanakkor azt is értem, érteni vélem, hogy azok, akik Csoóri életművével nem így, nem ebben a sorrendben (a versekkel az élen) találkoztak, azoknak lehetnek ellenérzései, kifogásai: a közéleti Csoóri Sándoron keresztül nehezebben jutnak el a költőig, a versekig. Pedig érdemes.
Az Erdélyi Szalon-IAT Kiadó gondozásában útjára indított életműkiadás jó alkalom arra, hogy szembenézzünk saját esendő olvasói létünkkel, saját megrögzöttségeinkkel, saját magunkkal. Már csak azért is, mert az eddig megjelent négy kötet, azt mutatja, hogy a kiadó nem tradicionális úton jár, nem szolgai módon követi a megszokott életmű-kiadási stratégiákat. A kiadó, mint közvetítő, befolyásolni akarja olvasóit, és ezt jól is teszi. Az első kötet, a Csillagkapu felvillantott egy kevésbé ismert Csoóri-arcot. Hiszen kevesen vannak/lehetnek, akik Csoóri Sándort, mint gyermekversek szerzőjét ismerik!
A második kötet, mely egy kevésbé bátor kiadói koncepció esetén nem is lenne/lehetne az életmű-kiadás része, s még bátortalanabb esetben az első kötet kellett volna, hogy legyen, nem Csoóritól való, viszont Csoóriról szól. Olyan alapossággal járja körül szerzőnket, hogy önmagában is elég arra, hogy egy portrét rajzoljon szavakkal. Csak szavakkal. Nem a teljességre törekedve, de nem titkoskodva, nem egy-egy részletet elfeledve, viszont személyes momentumokat részletesen és hitelesen kidolgozva. Úgy, ahogy az csak a halál után, a lezártság után lehetséges. Ahogy a rögök kopognak a lezárt koporsón, úgy koppannak a kötet elejébe gyűjtött gyászbeszédek, melyek szükségszerű emelkedettségükben legalább annyit árulnak el a megszólalóról, mint magáról az elhunytról. Ez ebben az esetben, az utóélet első pillanatában nem – nem lehet! – érdektelen. Főleg, ha Illyés Gyula lánya, vagy Kósa Ferenc filmrendező szól…
A második nagy egység írásai személyes visszaemlékezések, melyek az előbbi pátosz nélkül szólhatnak az emberről, az alkotóról, a gondolkodóról. Olyan írások, melyek, az elleplezés helyett, leleplezést nem ígérve, feltárják azt, amit kívülről, olvasóként, vagy hétköznapokban zúgolódó könnyen-ítélőként nem láthattunk. Persze, lehet, hogy az igény sem volt meg bennünk. De most, két évvel Csoóri Sándor halála után – a „két év” alatt a kötet megjelenését értem, s nem a bármikor bekövetkező olvasást – itt az ideje, hogy, ha kell, akár mesterségesen is felgerjesszük magunkban a kíváncsiságot. Így érdemes a múltba pillantva elolvasni a pályatársak és elemző-befogadók (befogadást segítők) régebbi és újabb írásait. Így találhatjuk meg a kötet címadó írását is, melyet Sütő András vetett papírra 2005-ben:
Fehér holló feketében…
