+ Irodalom

Krisztus lábával nem lehet… – Csoóri Sándor összegyűjtött versei

A négy vaskos Csoóri Sándor-kötet – hála a szerkesztői szorgalomnak – sok olyan kinccsel bír, amivel korábban a legkomolyabb rajongók sem szembesülhettek.

Csoóri Sándor összegyűjtött versei I-IV. (Poétai útkeresések 1951-64 / Költői magára találás 1967-77 / Költői beérkezés 1980-89 / A Parnasszuson 1994-2014) – Erdélyi Szalon – IAT Kiadó, 2019 – 280 + 224 + 220 + 328 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-615-5068-41-6, 978-615-5068-42-3,978-615-5068-43-0,978-615-5068-44-7

Hiába a rendszeres megjelenés, hiába a kisebb-nagyobb kötetek, válogatások és gyűjtemények sora, hiába a figyelem, egy-egy hosszabb életű költő pályájának impozáns íve csak akkor bontakozik/bontakozhat ki az Olvasók szeme előtt – úgy, ahogy még maga a költő sem látta –, amikor megjelennek a teljességre törekvő összegző kötetek. A költő halála után.

Csoóri Sándor összegyűjtött verseinek négy kötete – az életműkiadás szempontjából a VI-IX. kötet – már mennyiségi szempontok miatt is mellbe vágja az olvasót. Akkor is, ha eddig sejtette-sejdítette, hogy kevés nem lehet az, amit Csoóri 1951 és 2014 között megírt. És ezek csak a versek! Nem is az „összes”, csak az összegyűjtött! Csak?

Az első kötet – talán nincs ebben semmi meglepő – tartogatja a legtöbb meglepetést,

hiszen, ahogy a cím is jelzi, ez még a Poétai útkeresés ideje az 1930-ban született költő számára. Itt – bár átüti a tehetség a papírt– még érthető és megengedhető, ha botlik a vers. Elfogadható, ha a későbbi kiforrottságnak csak csíráival találkozunk. Vagy azzal se! A szerkesztői tisztesség természetes – ma sajnos mégsem evidens – teljességre törekvése teszi hallatlanul izgalmassá a kötetet. Bekerültek azok a versek, melyekkel a rendszerváltás után „cikizni” lehetett a költőt, s benne vannak azok a költemények, melyeket maga Csoóri Sándor tagadott meg… tagadott ki. (De még így sem „le”.) Sőt, a kötet részét képezik azok a költemények is melyek csak kéziratban, füzetbe zárva maradtak az utókorra.

Furcsa, de nem lehetetlen kísérlet Csoóri Sándorra, mint suhancra gondolni. Ráadásul, túl erősen bele sem kapaszkodhatunk ebbe a gondolatba, hiszen a kötet másfél évtizednél is többet gyűjt borítói közé. A legrégebbi darab a címlapon megadott időkereten kívül esik, 1950-ben íródott Pápán.

„Hullnak a pelyhek egyre, egyre,
szádra, hajadra, szemedre,
hullnak, hullnak, hullanak –
elnéznélek egész nap…
[…]”

A könyvben felidézett korszak szívében ott van 1956 is! Egy évszám, amit utólag sem lehet megkerülni, egy korszakfordító, vérben ázó pillanat, melynek nyomai így-úgy-amúgy ma is velünk vannak.

„Temessétek el a halottakat,
de ne felejtsétek el őket.
Merev szemükben a szabadság
fiatal csillaga vérzik.

Utcán estek el, dühös őszben,
egyenlőtlen harc tébolyában
s többé már azt se tudhatják meg,
milyen szép is volt igazuk.

Nem voltak jók, nem voltak rosszak,
mértékük tán százféle volt,
de mától kezdve ők mérik meg,
mit ér az öröm, mit a jóság.
[…]”

A két középső kötet,

a „magára találás” és a „beérkezés” könyvei, mint csontban a velő, vagy mint torta lapjai – az első/alsó tán kicsit nyers, s az utolsó/felső tán kicsit mát száraz – között a krém. Az életmű lényege! „Veleje.”Azok a versek, melyek közül a legtöbben sokat ismernek, azok a versek, melyek a rendszerváltás előtti évtizedekben – a hatalom számára – veszélyessé tették a költőt. Ezek a versek, melyek mellett megszületett és magára talált a Táncházmozgalom. Ezek a versek, melyek megmutatták – volt mit! –, hogy a hagyomány él és éltet is, ha nem múzeumi silányságként, kesztyűben nyúlunk hozzá. Ez az a korszak, melyben egy nyelvet beszéltek, s annak minden színét használták azok, akik nem voltak megvásárolhatók. Ez a korszak, ez a két kötet – Csoóri költészetének legmagasabb lobogása. Ez az, amit nem írhat felül, nem írhat át semmiféle későbbi hiba vagy hibáztatás. Idéznék, de itt, a bőség zavara, a versben dagonyázás spicces pillanatában mégsem lehet a régi kedvenceket előrángatni. De nem kell újdonságot – tudjuk, csecsemőnek minden vicc új! – mutatni. Akkor talán a lobogást érdemes…

„[…] Hajtsuk ki a várost egy ivásra!
Menotti zenét szerez ma,
estélyre hív,
kertjében milliomos szajhák
várják a költészet
vasvillás szatírjait –
Corso,
vasvilla a kezed,
lángszóró a szád,
szebben tudsz káromkodni,
mint imádkozni a pápa,
gyere, csapjunk valami botrányt éjszakára.
Autót lopni jó lehet,
ha már halhatatlanságot nem lehet,

s konzervdobozzal harangozni,
ha már Krisztus lábával nem lehet.
[…]”

A negyedik kötet megint más,

kevésbé ismert, s talán a beérkezettség és a közelgő majd elérkező öregség okán, másként jó. A megharcolt élet bizonyosságával, az asztalra kitett kincsek után talán már kevésbé lobogó. Fájdalmasabb, mélázóbb, lassúbb…

„Azt hittem, kicsit megállhatok,
mielőtt fordul velem az év
és meleg csizmát húznának
maguk az istenek is.
[…]”

Jók ezek is, nincs mese, de talán még nem értem meg hozzájuk, akaratlanul is a rutint akarnám leleplezni a sorok között. A sorok mögött… Ezzel együtt is a négy kötet marad (maradhat, maradjon) kézközelben. Jó lesz nem szisztematikusan olvasgatva, hanem néha előkapva és felcsapva keresgélni benne. Hiszen tudjuk, vak tyúk is talál…

Krisztus lábával nem lehet… – Csoóri Sándor összegyűjtött versei
Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top