A Csillagkapu nekem már nem a Stargate!

Csoóri Sándor: Csillagkapu / Válogatott gyermekversek – Erdélyi Szalon-IAT Kiadó – válogatta Balogh Júlia – 180 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval, CD-melléklettel – ISBN 978-615-5068-35-5

„Sándor vagyok, nincs kalapom,
verset írok irkalapon,
rímet rímhez koccantok,
mást én nem is óhajtok.”

– olvashatjuk a kötet (sőt, összességében: a tizennyolc kötetesre tervezett életműkiadás) nyitóversében. S itt meg is állhatunk egy pillanatra, hiszen kevesen vannak, akiknek Csoóri Sándor, mint gyermekversek írója ötlik az eszébe. Weöres Sándortól Végh Györgyön át Zelk Zoltánig sokan vannak, akiknél számon tarjuk, hogy a kicsiknek írtak. De Csoóri!? „Gondolta a fene”, igazán nem tűnt olyan habitusú figurának. Miközben nagyon is olyannak tűnt, csak a ráérés nem látszott. Lehetne ezen morfondírozni hosszan…

„Itt virítok,
ott virítok,
arcot s tökmagot pirítok,
az utóbbit sebtiben,
rézfenekű tepsiben…”

Az 1930-ban, Zámolyon született költő már az ötvenes évek elején magára vállalta a közéletiséget, s költői életművén végighúzódik valamiféle felelősségteljes kiállás, a személyesség fontosságának felmutatása. Ami, talán már a költészet előtt, összekapcsolódott egy jól megalapozott népi-nemzeti ellenzékiséggel, melyben a népi legalább olyan hangsúlyos volt, mint a nemzeti. Sőt. A rendszerváltás előtti időkben – a rendszerváltás megalapozói között – valamiféle vátesz szerep jutott neki, s emiatt mintha versei is másfajta olvasói hozzáállást váltottak volna ki. Nem gondolnám, hogy a költő Csoóri Sándor (mint költő) vágyott erre a szerepre. De talán ez az, ami megmagyarázhatja, hogy miért nehéz Csoóri Sándorra, mint gyermekversek szerzőjére gondolni!

Egy életműkiadás – a szerző halála (2016. szeptember 12.) után két évvel – a rendrakás helye, a megidézés lehetősége, az elfelejtéstől óvás alkalma…

Nem csak a hagyaték gondozója, de az olvasó számára is. El lehet engedni az elmúlt évtizedekben rögzült pillanatnyi benyomásokat, hogy cserébe egy átfogóbb képet láthassunk. Lezárult a kor, melyben nem láttuk a fától az erdőt, hiszen csak egy kicsit hátrébb lépve nyilvánvaló, hogy az a fa (kinek lombos, kinek kopár) az erdő része, s az, hogy takarta az erdőt, nem az erdő hibája. Volt.

„Szent Heverjel napja van,
paplanos idő –
Reggel óta zsémbel és
csapkod az eső…”

Az, hogy az életműkiadás első kötete, a Csillagkapu gyerekverseket tartalmaz, nagyon fontos, gesztusértékű döntés, ami többet jelent, mint hogy Csoóri-gyermekversek jelentek meg. Hiszen ez nem „egy kötet”, hanem „a kötet”, a nyitókötete az életműkiadásnak. Érteni és értékelni kell, hogy nem egy a sokból, hanem az első.

S ha visszatérünk egy pillanatra a „versenytársakhoz”, akkor azt is megállapíthatjuk, hogy ezek a gyermekversek semmiben nem maradnak el az amúgy unalomig ismert gyerekversektől. Talán az átderengő népi hang miatt (is) olyasmit adnak hozzá nagy közös kultúrkincsünkhöz, ami eddig úgy hiányzott, hogy nem is tudtunk róla. Beépíthető a gyermekkel foglakozó felnőtt repertoárjába, s így a felnőtt is felfedezheti magának… a játszó Csoóri Sándor játékba hívó verseit.

Ráadásnak a könyv borítója alatt ott lapul a hangzóanyag, Sebő Ferenc munkája, a Sebő-együttes előadásában. Így – felnőtthöz és gyerekhez – még közelebb kerülnek, s elsőre is ismerősként csendülnek a versek, amelyek dalok.

„Nincs már nekem bajom
semmi,
meg tudnám a szeget enni,
a rézszeget, a vasszeget,
mint ki csak úgy eszeget.”

***

Ha szülő vagy, de szeretve-gyűlölve unod a gyerekverseket,
amivel téged töltöttek, s amivel te is traktálod a gyerekeidet
(mert már több generáció alatt „beváltak”),
akkor tényleg itt az alkalom, hogy valami mást is kipróbálj:
a Csillagkapu nem Stargate.