+ művészet & politika

A naplóíró Csoóri Sándort nem muszáj szeretni, de érteni érdemes

Csoóri Sándor mondatainak mára már távlata lett, az elmúlt évek többletjelentést adtak az eredeti tartalomhoz. Az életműkiadás negyedik kötete fontos könyv. Nekünk.

Csoóri Sándor: Éji Nap – Nappali Hold 1990-2011 / Naplójegyzetek, töredékek II.Erdélyi Szalon-IAT Kiadó – szerkesztette Balogh Júlia és Pálfy G. István– 240 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval, – ISBN 978-615-5068-39-3

Jelentős szellemi termékek, köztük komoly költői életművek lesznek a felejtés áldozatai pusztán csak azért, mert az „hálás utókor” másfelé figyel, s hagyja, hogy… Aztán persze jönnek/jöhetnek azok, akik leporolják, s fényre hozzák az elfeledett kincseket, de a siker még így sem garantált: beláthatatlanul sok tényező befolyásolja az ilyesfajta törekvések sikerét/bukását.

Csoóri Sándornak – ebből a szempontból – talán szerencséje van. Az Erdélyi Szalon Kiadó által elindított életmű-kiadás nem jött túl korán, de nem is késlekedett sokáig. A rendszerváltás körül okozott viharok mára már elültek, de a felejtés még nem tüntette el sem a költőt, sem az embert, sem a gondolkodót, sem a politikust. A megbélyegzés ideje elmúlt, és a – legalább ennyire torzító hatású – szentté avatási szándék még nem erősödött meg. Most van itt a pillanat, amikor Csoóri Sándor életművével kell, lehet és érdemes foglalkozni.

Külön öröm, hogy a kötetek szerkesztője nem kerülgeti „macskaként a forró kását”, hanem belemegy – és beleviszi az olvasót – az életmű sűrűjébe. Már az Emlékkönyv (Fehér holló feketében)is meglepően „belemenős” volt a magyar viszonyokhoz képest (itt írtunk róla), a kötet szerkesztői nem mentegették és nem próbálták elkendőzni azokat a momentumokat, amelyek árnyékot vetnek az életműre. (No, nem a költőire, hanem a közéletire.)

Csoóri Sándor pályájának problémás szakasza a rendszerváltással, a viszonyok és viszonyulások alapos megváltozásával kezdődött. Ez az a korszak, amikor az állampárt és a pártállam felszámolása/felszámolódása után az addig összetartó ellenzéki erők közötti, addig rejtett – vagy fel sem merülő – feszültségek alakot öltöttek. Azok, akik együtt munkálkodtak az ország sorsának jobbításán, a szabadság beköszöntével már nem találták meg a közös hangot, nem ültek le egy asztal mellé, s kétségbe vonták „a másiknak” még a szándékait is. Az életmű-sorozat negyedik kötete ezt és az ezután következőket mutatja be szerkesztett és szerkesztetlen naplóbejegyzések formájában.

Nem mennék bele, hogy Csoóri miben és mennyire volt hibás, nem kezdem mentegetni, s nem jövök a megszokott „egyrészt – másrészt” mellébeszéléssel. Ugyanakkor mi sem áll tőlem távolabb, mint az, hogy a problémás Csoóri-kijelentések kritikusainak tisztességét, felháborodását és/vagy aggodalmának őszinteségét kétségbe vonjam. (Az bizonyos, hogy a hirtelen kitört vihar nem sok lehetőséget adott arra, hogy Csoóri pontosítson a kijelentésein.)

Sokan vannak, akik a(z itt bővebben ki nem fejtett) vitára, annak hangnemére emlékeznek, sőt, egyesek szerint mérföldkő volt a polémia: megszilárdította és véglegesítette a korábbi barátok és harcostársak szembenállását… s ezzel sok szempontból meghatározta a később lezajló és máig ható folyamatokat.

De nem akarok senki félrevezetni, a kötet ennél sokkal több, hiszen a feljegyzések elvezetnek egészen 2011-ig.

„Európa évszázadokon át számunkra nem földrajzi fogalom volt, hanem szellemi. Emlékezzünk csak a román építészeti stílusra, vagy a gótikára, a reneszánszra, a barokkra – egész a modernizmusig.
A második világháború után ez az európaiság megszűnt. A szovjetek mindent elkövettek, hogy Európát kimossák belőlünk. Ezt nem ortodoxiával akarták elérni, hanem kommunizmussal. Ezen belül a szocialista realizmussal, a sematizmussal, amelynek se íze, se bűze.”

Csoóri Sándor mondatainak mára már távlata lett, s gyakran kihámozhatunk belőle olyan gondolatokat, amelyeket az ő életében még nem lehetett ilyen nyilvánvalóan látni. Inkább csak sejteni. A nemrégiben megjelent kötetet nem azoknak kell olvasniuk akik rajonganak a költőért, a közéleti gondolkodóért, hanem azoknak, akik kíváncsiak arra, hogy mi zajlott Magyarországon az elmúlt három évtizedben.

Ez a könyv nem egyetértést követel, hanem megértést – bizonyos esetekben magyarázatot – kínál. Kellhet ennél több 2019-ben?

A naplóíró Csoóri Sándort nem muszáj szeretni, de érteni érdemes
2 hozzászólás

2 Comments

  1. Mahir Kara

    2019-03-13 - 04:00

    Csoóri eszű javasolt, ültette Antall Józsi gazembert a nyakunkba!
    Privatizációóó Egyesek szeretik a felelősséget az utolsó kommunista miniszterelnökre hárítani, de tény, hogy nemzeti vagyonunk 7O-8O %-ának tényleges eladása Antall József kormányzása idejére esik. Ez úgy történt, hogy a korábban államosított magyar vagyont a fordulat táján gyorsan tönkretették, majd olcsón fölvásárolták a kondér közelében ülők, ők pedig pillanatok alatt továbbadták, esetleg szétdarabolva idegeneknek, akik nálunk elsősorban piacot vettek. Az üzemek nagyrészét bezárták, néha le is rombolták. Ez a kollaboráns struktúra becslések szerint harminc év alatt legalább ötszázmilliárd dollárnyi anyagi vagyonvesztést okozott az országnak. A most már lényegében visszafordíthatatlannak látszó anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi és szellemi lepusztulást, e dimenzióiban csak a török hódoltság időszakához mérhető kifosztást cinikusan perverz kéjjel „szabadságnak, demokráciának, felemelkedésnek, jólétnek” nevezték el azok, akik a magyar társadalom mérhetetlen szerencsétlenségére sajnos valóban „tudták, merték” és kíméletlen kegyetlenséggel „tették” is mindazt, amivel végzetes lejtőre lökték az országot.

  2. kritikus69

    2019-03-13 - 07:02

    Mahir Kara: egy ideje figyelem rettentő hozzászólásait, mindig megcsodálom téves eszmefuttatásait, ráadásul mindig mindenhova ugyanazt a rögeszmét szórja. A tájékozottság nem szégyen, éljen vele, mielőtt a klavin kalimpál. A privatizáció a kommunizmus átmentése volt, ahogy Márai írta: védték a zsákmányt.

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top