Csoóri Sándor:Küzdelem a valósággal /Szociográfiai kísérletek a 60-as évekből [életmű-kiadás 10. kötet] – Erdélyi Szalon IAT Kiadó, 2019 – szerkesztette Balogh Júlia és Pálfy G. István – 228 oldal, keménytáblás kötés védőborítóval – ISBN 978-615-5068-46-1
A négy kötetet elfoglaló összegyűjtött versek után igazán érdekfeszítő, hogy mit hoz, és mit ígér a tízedik kötet! Szociográfiát! Olyan elődök árnyékéban, mint Szabó Zoltán, Veres Péter, Féja Géza, Illyés Gyula,…? Olyan körülmények között, mint a ’60-as évek első fele? Izgalmas vállalkozás!
- A tűrtség és tiltottság háromdimenziós szabadsága
- A Csillagkapu nem a Stargate!
- A világ nehezül rám – Csoóri Sándor emlékezete
- A naplóíró Csoóri Sándort nem muszáj szeretni, de érteni érdemes
- Csoóri Sándor kedvelhette Che Guevarát!
Hallatlanul izgalmas
szembenézni a harmincegynehány éves Csoóri Sándor valóságkutatásával, így, az életmű lezárulta után, a XXI. században ahol – társadalmi és politikai szempontból is – már csak nyomai vannak annak a valóságnak. Persze, legalább ennyire izgalmas maga a kísérlet is, amibe Csoóri ezekkel az írásokkal belefogott. Az előtte kibontakozó képet árnyalják a zámolyi gyermekkor tapasztalatai, a korábbi szociográfiák olvasmányélményei, s az őt körülvevő világból leszűrt politikai és társadalmi tapasztalatok. Utóbbiak még korántsem vethetők össze az érett alkotó tapasztalataival, s éppen ezért nincs is mit a szemére hányni akkor, amikor úgy érezzük, hogy bizonyos esetekben mintha rózsaszín szemüveg lenne rajta.
A három nagy egységből álló kötet
keretes szerkezetű, s ezt a keretességet nem a szerkesztői önkény, hanem az írások születésének időrendje hozza létre. Az első és a harmadik egység a magyar falu porában és sarában keres utat, a középső írás pedig egy kubai utazás benyomásait rögzíti mély átéléssel.
A Tudósítás a toronyból című fejezet két írást tartalmaz,
melyek közül az első (Puszta az orgonásdomb alatt) arra fókuszál, hogy a falusi társadalom peremén élők sorsa és életkörülményei miként változtak meg a két világháború közöttihez képest.
„Szeretnék megismerkedni vele, de hogyan kezdjem? Kopogtassak be valahová? Az ilyet általában nem nagyon szeretik az emberek. Bevallom, én se. Vagy itt ez másként fest? Azáltal, hogy nincsenek szigorúan elzárt udvarok, gőgös kerítések, nyíltabb, közvetlenebb a lélek is?”
Az íráson végighúzódik egyfajta szemérmes kíváncsiság, Csoóri nem akar ajtóstul a házba rontani, de így is rögzít – és önmagán átszűr – minden benyomást. Érzékeny, világra nyitott, olyan apróságokat is rögzít, amelyek akkor (talán) nem tartoztak a lényeghez, mégis érzékletesen és pontosan írják le a valóságnak azt a rétegét, ahol ő csak látogató. Aki, miközben igazában az emberekre kíváncsi, megpróbálja felmérni azt is, hogy mi változott azóta, hogy az uradalom helyén Termelő Szövetkezet volt, majd pedig Állami Gazdaság lett?
„Az uradalom megengedte a tehéntartást, az állami gazdaság nem engedi meg. Aki tudja, mi volt a pusztaiaknak a tehén, az érti csak igazán elkeseredésüket. Barátjuk volt, jótevőjük, istenük, bálványuk. Illyés a pusztaiakról szóló hőskölteményében égig növeszti e jótékony állatot; virág-fejű angyalok és kedves csillagok helyett fennen zengve a tőgyek dicséretét. Vajon ez csak a múltra vonatkozhat? Szegénységük, ha nagymértékben föl is oldódott, a tehénmítosz nem tűnt el. Nem is tűnhetett, mivel még most is elég sok gyerek van a pusztán, és három forint húszával sokba kerül nekik a tej, ha úgy kell megvenni. Van olyan ház, ahol három-négy liter egész nap meg se kottyan. Heten-nyolcan is isszák.
Egyik-másik gyalogmunkás és kocsis fizetése már ettől a kiadástól is megrendülne. Hogy oldják ezt meg? Úgy hogy a kisgyerekek kapnak csak tejet, a felnőttek inkább szalonnát esznek. Nem a legrosszabb megoldás, de kényszerű. A pusztaiak nem értik, miért nem engedik meg nekik a tehéntartást. Azért mert nincs földjük, amiből eltartanák az állatot, és kényszerűségből lopnának? Szerintük, mármint a pusztaiak szerint, van elég sok vak hely, erdőtisztás, folyópart, árokhát, ahol elöregszik a fű, megrozsdál, ahelyett hogy letakarítanák. Ezt engedjék át nekik. Persze nem ragaszkodnának ők a tehénhez, ha önköltségi áron megkaphatnák a gazdaságtól a tejet. Érdemes lenne mind a kétféle javaslaton elgondolkodni.”
A fiatal Csoóri Sándor láthatóan és érezhetően nincs még tisztában az egész rendszer alapvető bornírtságával, s jó szándékot feltételezve maga is jó szándékú kritikával él, és javaslatokat fogalmaz meg. Érdekes felállás! Nyilván nem volt kedvére az akkor hatalmon lévőknek…
Falu, szélfújásban
a második írás címe, s ebben már sokkal otthonosabban mozog a szerző, hiszen itt nem csak betoppan idegenként, hanem saját darabjának bemutatásán ügyködve részlegesen részévé válik a közösségnek. Furcsa és szokatlan – neki is szokatlan – idillt fest egy jómódú faluról, mely felbolydul s meg is változik a külső erők hatására.
„Azt éreztem, a jókedv az ő erkölcsük. S ebből nem akartak engem se kihagyni. Alig ismertük még egymást, de az egyik férfi máris azzal állt elém, ne ám, hogy lenézzem asszonyaikat, udvaroljak csak nekik egész nyugodtan, szorongassam csak őket, mert itt ez a szokás. Különben megjárhatom: a faluvégen elkapnak, s elvégzik rajtam azt a műtétet, ami után nyugodtan elmehetnék háremőrnek.
Szokatlan volt nekem ez a könnyedség, ez a pajkoskodó dévajság. Játéknak vettem, és belementem a játékba. Később persze megtudtam, hogy ez a csapongó könnyedség nem is egészen megjátszott dolog; sok esetben már természetük – különösképp, ami szerelmi életüket illeti.
Egymás után hallottam a kényesebbnél kényesebb történeteket, a különféle szerelmi viszonyok sikamlós históriáit. És ha el is ítélték a történetek egyik-másik szereplőjét, nem szórtak rá jeremiási átkokat.”
Pontos, szép és emberi mindaz a tapasztalat, amit a költő ebben a faluban szerzett, s az erről számot adó írásban sincs nyoma annak az idegenségből fakadó bizonytalankodásnak, ami az első írást körüllengi. Érvényes próza ez, erős, vérbő, olyan, amit a benne tolakodó nehézségekkel együtt is érdemes elolvasni most 2020-ban, s nem csak azoknak, akiket városiként fűt valamiféle parasztromantika, vágy a falu után, de talán azoknak is, akik ilyen és hasonló falvakban élnek ma is… Hiszen ezek a falvak, abban az időben, ha egyéni tragédiák során keresztül is – nem állítom, hogy megérte! –, de emelkedőben voltak, s mostanra…
A Kubai napló világa olyan messze van
az előző két írástól, mint amilyen messzire Kuba esik a magyar falutól. A költő nem sokkal a Playa Girón-i invázió után jutott el a szigetországba, s nézőpontja talán sokaknak furcsa lehet ma már. Egy forradalom utáni kibontakozásról ír, egy olyan világról, mely – akkor még – telis-tele volt lehetőségekkel. Lehetőséggel például arra, hogy jobban csinálják azt, ami kelet-Európában olyan nyögvenyelősen működgetett. Csoóri csodálattal adózik a karibi országnak, s ez, kiszabadulva az akkori Magyar Népköztársaságból, nem is tűnik akkora csodának. A fiatal író lehetőséget kapott arra, hogy élményeket és benyomásokat gyűjtsön, s az írásból úgy tűnik, maradéktalanul meg is felelt ennek a feladatnak. A szivargyárat, s a benne található kápolnát ugyanúgy megnézi, mint a kubai nőket. Illetve talán mégsem ugyanúgy, hiszen a nőkről himnuszokat zeng!
„A szép nők tömeges áradása szinte már bénítóan hat. Reménytelenségbe sodorja még a képzeletet is. Mert hiába képzelem oda egyik mögé a napsütötte homokpartot, a hullámzó-mozgó víz elevenségét, az utca túlsó oldaláról jön át egy másik, és ahogy ösztönösen félrenéz, nem fordult-e be autó a tenger felől, súlyosan mozduló hajával elsöpri az egész ábrándot. S tudom, hogy neki van igaza, mert ő is csak rövid ideig uralkodhat, egy-két perc múlva helyébe lép a harmadik, aki mögül egy nagyvárosi zenegép tombolása árad, üveg-sikoltás, rumbatök, tánc-zaj, átitatva ősi és modern démonitással.”
Megrendítő az az intenzitás, amivel Csoóri írás közben újraéli-átadja élményeit. Itt sem rak lakatot a szájára, s nyilván ez az írás sem olyan, amitől hanyatt estek volna a hazai kulturális élet irányítói. Persze, izgalmas lenne tudni, hogy miként viszonyult a szerző saját ifjúkori hevüléseihez.
Az Iszapeső
visszarántja az olvasót a magyar falu legsötétebb rögvalóságába. Az öngyilkos lány megrendítő története, s annak minden részletre kiterjedő feldolgozása a kötet legmegrendítőbb írása. Az itt feltárt emberi/paraszti sorsok és az összeütköző karakterek szükségszerűen vezetnek a fiatal lány haláláig. Csoóri nagyon pontosan látja, hogy a világ aktuális berendezkedésétől független az, ami apa és lánya között lezajlik. Ilyen történetek mindig voltak, s mindig lesznek, az ilyen történetekből születtek régebben a balladák, s az ilyen történetekből születnek/születhetnek a máig érvényes irodalmi művek. Mint például az Iszapeső…
