„A magyar nők átlagosan 35 verést szenvednek el, mielőtt segítséget kérnek. Ekkor 5-12 intézménynél, szervezetnél, hatóságnál tesznek panaszt az erőszak megállítása érdekében, mielőtt hatékony segítséget kapnak.”
Ezzel a sokkoló idézettel kezdődik a nők által alapított, nőket érintő témákat feldolgozó független színtársulat, a KV Társulat új előadásának, a Pofonnak a leírása. Október 14-én és 15-én megelevenedik a Trafó színpadán a kafkai, labirintusszerű útvesztő, amelyben a párkapcsolati erőszak áldozatai bolyonganak. A premier pillanatáig folyamatosan alakuló előadásról a rendezővel, Kovács D. Dániellel beszélgettünk.
Hogyan indult el az előadás felépítése, a párbeszéd a témáról?
Tavasszal megkeresett a KV Társulat – akiknek mindig is a nők társadalomban elfoglalt helyzete volt a legfontosabb témája –, hogy közösen gondolkodjunk egy új előadáson. Eleinte kicsit zavarban voltam, hogy miért pont engem kértek fel, de aztán úgy gondoltam, férfiként is szívesen megmutatom az én interpretációmat erről a kérdésről. Elkezdtünk együtt témát keresni a darabhoz, de a pandémia okozta helyzetben, márciusban kicsit megtorpantunk. Hamarosan azonban Zoomon folytattuk a beszélgetést, és hirtelen mindannyiunk számára fontos kérdés lett, hogy hogyan éljük meg az eddig ismeretlen összezártságot, a „kabinlázat”. És ekkor elkezdtek szembejönni a cikkek, tanulmányok is arról, hogy hogyan erősödik fel és tűnik is azonnal el a láthatatlan tartományba a pandémiás bezártság alatt a párkapcsolati erőszak. Ez mindannyiunk számára nagyon érdekes közéleti témának tűnt, és úgy gondoltuk, érdemes lenne a színház nyelvén megszólaltani.
Hogyan kezdtétek meg a munkát?
Hamar kialakult, hogy nem általában a nők elleni erőszakról, hanem egész pontosan a párkapcsolati erőszakról szeretnénk beszélni – ez természetesen az esetek döntő többségében a nők ellen irányul, de tudunk férfi áldozatról is. A fő irányvonalak az első próbák során alakultak ki, hiszen nem volt egy bizonyos irodalmi szöveg vagy más alap, amire támaszkodhattunk volna. Kutatni kezdtünk, és ez alapján kristályosodott ki, hogy mi érdekelhet minket leginkább, hogy miről tudunk színházi nyelven beszélni a közönségnek. És ez elsősorban nem a problémakör felmutatása, hanem a körbejárása lett. Rájöttünk, hogy nem egyedi esetekre szeretnénk felhívni a figyelmet, hanem inkább az egész gépezetre, ami beindul, amikor bántalmazás történik: milyen szerepet kap a segítő háló, a hatóságok, a civil szervezetek, az egészségügyi ellátórendszer ezekben a történetekben.
Bevontátok őket is az előkészületekbe?
Igen. Megkerestük a NANE-t és a Patent Egyesületet (az erőszak áldozatait segítő, női jogvédő szervezetek – a szerk.), akik együttműködőek voltak. Több interjút készítettünk velük, kávéztunk, sokat beszélgettünk. Hatalmas segítséget nyújtottak abban, hogy közelebb kerüljünk a témához. A NANE-sok például pontról pontra elmesélték, milyen egy munkanapjuk, hogyan fogadják a segélykérő hívásokat, hogyan dolgoznak az áldozatokat védő jogászaik. Zsigó Anna dramaturggal együtt egyre biztosabbá váltunk abban, hogy a segítő rendszerek szerepét szeretnénk minél jobban körüljárni.
Másokkal is beszélgettetek?
Egész nyáron folyamatosan interjúkat készítettünk. Többször találkoztunk olyan nőkkel, akik frissen léptek ki bántalmazó kapcsolatokból. Orvosokkal, akik a baleseti sebészeten dolgoznak, és gyakran találkoznak pofontól beszakadt dobhártyájú bántalmazottakkal. Pszichológusokkal, ügyvédekkel, ügyészekkel. Elmentünk a BRFK Teve utcai székházába is, ahol beszélgettünk járőrökkel, nyomozó tisztekkel – férfiakkal és nőkkel egyaránt. Meghallgattuk egy Borsod megyei járőr történeteit, akit gyakran riasztanak párkapcsolati bántalmazásos esetekhez. Mindenki, akivel leültünk, rendkívül nyitott és segítőkész volt.
Mi volt a legmeglepőbb ezekben a beszélgetésekben?
A sokkoló történetek és a szinte minden interjúban felbukkanó, döbbenetesen hasonló elemek mellett fontos felismerés volt számunkra, hogy nemcsak az ütés-verést, tehát a fizikai bántalmazást kell tematizálnunk, hanem a bántalmazás pszichológiai, verbális aspektusait is. A NANE-s beszélgetőtársunk például hamar „ránk szólt”: úgy tesszük fel a kérdéseinket, mintha a párkapcsolati bántalmazás csak messzi zsákfalvakban létező, brutális verésekkel járó jelenség lenne, miközben a valóság az, hogy folyamatosan kapnak segélykérő hívásokat a legelegánsabb budai kerületekből is, gyakran nem fizikailag, hanem lelkileg bántalmazott, a verbális, pszichés kontroll alól szabadulni kívánó nőktől. Megtudtuk, hogyan pattog a segítséget kérő ember tehetetlenül, flippergolyóként a különböző ellátórendszerek között. Így jutottunk el végül a koncepcióhoz: nem csak egyéni történeteket szeretnénk színpadra adaptálni, hanem a személyes sztorikon keresztül azt az egész kafkai labirintust, amelybe ezek az áldozatok belekerülnek. A segítségkérés nehézségének az abszurduma – ez a főtémánk.
Hogyan zajlik a próbafolyamat?
A színészek, a dramaturg és a rendező az első pillanattól kezdve egyaránt aktívan részt vett a próbafolyamatban. Etűdöket kezdtünk készíteni, improvizáltunk, az improvizációkat leiratoltuk. Folyamatosan alakuló folyamatról van szó. A cél nem egy nagyívű történet hagyományos formájú elmesélése, hanem egymáshoz érzetileg és tematikailag köthető, de narratív szempontból nem összefüggő történetek álomszerű, sőt: varietészerű egymás mellé szerkesztése. Talán furcsa, hogy ebben a komoly témában a varieté jut eszembe, de a szerkesztésmód miatt mindig ennél a szónál kötök ki. Nagyon kell figyelnünk az arányok megfelelő hangolására és a zenei dramaturgiára, az egyes jelenetek összekötésére, a líraiság hangsúlyozására is.
Kit és mit fogunk látni a színpadon?
Három férfit és három nőt, és egy liftet, amely emeleteket köt össze, ezek között közlekedik. Minden emelet egy másik stáció a kisegítő rendszerben: az egyik a rendőrség, a másik a jogrendszer, a harmadik a sürgősségi osztály, és így tovább. A liftben és előtte villannak majd fel kaleidoszkopikusan a történetek, történetfoszlányok, minietűdök. Összefüggést nem kell keresni köztük, de nyilvánvalóan lesznek egymásra rímelő, vissza-visszatérő elemek – ahogy az áldozatokkal és segítőkkel való beszélgetésekben is mindig voltak ismétlődő szekvenciák. Az egyes részletek hangulata, formája is különböző lesz: meglátjuk majd, hogyan replikázik például egy nagy, áriaszerű monológra egy vaudeville-i esztétikájú jelenet. De pontosan még nem látom a végleges előadást: a folyamat most, alig egy héttel a premier előtt is állandó változásban, alakulásban van.
Részt vett a próbákon érintett külsős – például párkapcsolati erőszak áldozata?
A színpadi próbákra nem szívesen hívunk segítőket, hiszen a rengeteg önvizsgálat mellett a traumákon való ironizálás, minden szereplő igazságának megkérdőjelezése éppúgy a folyamat része, mint a szolidaritás. Ez pontos színpadi helyzetekhez vezethet, de természetesen nincs tekintettel a jelenet megírt szereplőinek a lelki egyensúlyára. Az anyaggyűjtésben rengeteget segítő munkatársakkal abban állapodtunk meg, a főpróbahéten szívesen benéznek, hátha tudnak még hozzátenni a már feldolgozott történetekhez.
————-
A Pofon című előadás október 14-én és 15-én látható a Trafóban. Októberre ezzel a két előadással készülnek, a további események a pandémiás helyzettől függnek.
