Czóbel harmadszor újragondolva, szenzációval dúsítva! – interjú Ablonczy Balázs történésszel

Újragondolt Czóbel 3.0: Híd a ’Die Brücke’-hez – Fókuszban Czóbel expresszionizmusa címen harmadszor nyitja meg kapuit a szentendrei templomdombon álló Czóbel Múzeumban az állandó kiállítás, melynek kurátora most is Barki Gergely művészettörténész. A kiállítás 2.0-ás verzióját egy író, Márton László nyitotta meg. A 3.0 megnyitására egy történészt, Ablonczy Balázst kérték fel.

– Czóbel Bélára rá szokták aggatni a legfranciább magyar festő címkét, te pedig tanulmányaid által és kultúrdiplomáciai munkádban – a párizsi Magyar Intézetet igazgattad – is kötődsz a francia kultúrához. Tényleg annyira „francia” Czóbel?

– Amikor én Párizsban dolgozhattam, és Musée d’Orsay-ben Barki Gergely volt az Allegro Barbaro című kiállítás kurátora, sokat beszéltünk egy 1906-os képről, az Ülő férfi portréjáról. Barki Gergelynek az volt az első meglátása, hogy úgy nézek ki, mintha én ültem volna modellt a festőnek. Azóta egyébként ezt többen is megerősítették. Az ilyesfajta címkézésnél mindig figyelembe kell venni, hogy a „francia” nálunk mindig olyan dolgok jelzője, amelyek kellemesek, kifinomultak, kicsit egzotikusak. Ott a franciadrazsé, a franciasaláta… talán csak a franciakulcs számít kivételnek. Czóbel esetében is gyanakodhatunk valami ilyesmire, ha azt halljuk, hogy „a legfranciább magyar”. Akkor is, ha tudjuk, hogy az előző századforduló táján mekkora hatást gyakorolt a francia főváros a magyar festészetre. Az kétségtelen, hogy Czóbel azok közé tartozik, akik huzamosabb ideig éltek Párizsban, éppen ezért nagyon jó kapcsolatokkal rendelkezett. Ezzel együtt is azt gondolom, hogy a francia kötődés hangsúlyozása talán itthon lehetett fontos neki ez a franciaság.

Ahhoz, hogy ezt egzakttá tegyük, meg kellene határozni, hogy valami mitől franciás, s csak utána következne, hogy mitől lesz leg… Czóbel esetében nem szabad elfeledkeznünk a hollandiai időszakról, vagy – és a mostani kiállításon ez kap majd hangsúlyt – ott vannak a berlini évek is.

• Transzvesztita férfi a sakktábla alatt – interjú Czóbel Béláról
• Czóbel körhintája több mint aukciós szenzáció! – interjú Barki Gergely művészettörténésszel
• Czóbel körül legalább annyi még a titok, mint amennyit eddig feltártunk – interjú Barki Gergellyel
• Szoborként elevenedik meg Czóbel Béla emblematikus festménye – interjú Kovách Gergővel

– A mai franciák mennyire vevők Czóbel Béla művészetére?

– Ő nagyon aktív volt az első világháború előtti Párizsban. Amikor távozni kényszerült, és a dolgait lefoglalták, akkor – legalábbis én úgy tudom – a képeiből sokat elárvereztek. Nagyon sok műve úgy lappangott az internet előtti időkben, hogy lehetetlen volt a nyomukra bukkanni, mert az elmúlt száz évben a legkülönfélébb helyekre jutottak el, anélkül, hogy bárki követte/követhette volna a festmények útját… Ezeknek a képeknek a sorsát gyökeresen megváltoztatta az internet, hiszen a tulajdonosok mindent és bármit megtudhatnak a képről, amit még a nagypapa vett olcsón egy árverésen. A franciák kulturális térképén ezzel együtt is kisebb szerep jut Czóbelnek, mint azt szeretnénk. Bár a név – főleg az 1945 előtti alkotásai miatt – még mindig jól cseng, ma más alkotók előtérbe kerülésének kedvez a korszellem, a magyar származású festők közül ma inkább Molnár Verára, Reigl Juditra és Hantai Simonra figyelnek.

– Te történészként főleg a két világháború közötti időszakkal foglalkozol, ami Czóbel életének középső szakasza. Mégis úgy gondolom, hogy Czóbellel nehéz bármit is kezdeni történészként…

– Mostanában pont a két háború közötti magyar-francia kapcsolatokkal foglalkozom, ami többről szól, mint a diplomáciai kapcsolatok, bele tartozik a művészeti élet és sok egyéb is. A francia politikai rendőrség iratanyagában – amit ’40-ben a németek, ’45-ben az oroszok vittek magukkal és csak az ezredfordulón került vissza Párizsba – komplett akták vannak a magyar származású művészekről. Például a fotósokról, Robert Capa, André Kertész vagy Brassaï kapcsán komoly jelentéskötegeket találhatunk. Capa kapcsán lehet tudni, hogy mikor látták a spanyol határ közelében feltűnni… Ezekben a jelentésekben egyáltalán nem bukkan fel Czóbel neve. Persze, ennek sok oka lehet, biztos benne van, hogy a két világháború között már nem voltak annyira erősek a párizsi kapcsolatai, mint korábban. Ráadásul az 1940-es hazatérése sok szempontból kísértetiesen hasonlít ahhoz, ahogy az első világháború előtt el kellett hagynia Franciaországot. Akkor telepedett meg Szentendrén, s ha tetszik, akkor az ekkor kezdődő életszakasz az, ami alapot ad arra, hogy május 4-én megnyissam az Újragondolt Czóbel 3.0: Híd a ’Die Brücke’-hez – Fókuszban Czóbel expresszionizmusa kiállítás.

A Malomban megrendezett nagy Czóbel-kiállítás óta figyelemmel kísérem, hogy milyen gondot fordítanak Czóbel életművének bemutatására Szentendrén. Ezek a kiállítások nagy örömömre olyan igényességgel készülnek, amelyek amúgy is jellemzőek Barki Gergelyre és munkatársaira. Ráadásul Szentendre külön is kedves nekem, mert életemnek egy rövid, de intenzív szakaszában a Ferenczy Múzeumban dolgoztam, mint megyei tudományos titkár.

– Franciaországban – túl Czóbel-ismeret erősödésén – változott valamit a művészethez való hozzáállásod?

– Párizsban, bár nem ez volt a működésem fő területe, de voltak, akik segítettek megmerítkezni a képzőművészetben. Nagy rádöbbenések időszaka volt ez, sokkal közelebb kerültek hozzám az absztraktabb alkotások, mint azt korábban gondolni mertem volna. Persze, nagyot lendített az is, hogy csodálatos művészekkel találkozhattam, akik hozzásegítettek az „aha-élményekhez”. Azóta sokkal jobban értem, hogy milyen komoly szellemi teljesítmény lehet az olyan alkotások hátterében, amiket a neten azzal szoktak fitymálni, hogy „ilyet én is tudnák”. Ahogy haladok az időben előre, úgy tűnik, hogy köztem és a számomra befogadható művészet között fixen megmarad egy négy-öt évtizedes távolság…