Augusztus elején gyertyagyújtás mellett siratták el a sajtószabadságot és a Délmagyarország című napilapot Szegeden, mert egy politikai érdekeltségű üzletben felvásárolták. Többeket felkértünk a nagymúltú lap egykori vezetői és munkatársai közül, hogy véleményükből kiolvashassuk a lap történetének legújabb fejezetének értékelését. Szávay István Fekete pénteken jöttek a klónok címmel írta meg véleményét, most Dlusztus Imre, a lap egykori főszerkesztőjének levelét olvashatjátok.
Önherg
Ez egy elkésett vita. Ha egyáltalán az. Önhergelődés.
Ma már nyilvánvaló, hogy az újságírói és szerkesztőségi szabadság aranykora volt az 1990-2000 közötti időszak, mivel 1) az akkori főszerkesztő hagyta dolgozni az embereit; 2) számos szakmai és anyagi támogatást kaptak a cégtől (az ügyvezető igazgató – főszerkesztőtől) a kollégák; 3) tizenegy év alatt egyetlen visszaadott kézirat képződött, amikor az egyik kolléga szembe ment a DM marketing tevékenységével (ezt a főszerkesztő nem tudta tolerálni); 4) a lapnak mai szemmel nézve komoly helytörténeti értéke volt, mivel kiderült belőle, hogy mi történik Szegeden és a megyében; 5) a DM komoly felelősséget vállalva a környezetéért számos jó civil kezdeményezés mellé állt, illetve ő maga indított útjára fontos ügyeket; 6) a szerkesztőségben divat volt a literátus újságírás (Darvasi, Podmaniczky, Zelei, Horváth Dezső, Farkas Csaba írt, írhatott emelkedetten).
Amikor a főszerkesztőt, aki egy évtizeden keresztül biztosított védőernyőt a kollégái fölé a politikusok hülyeségeivel szemben, amikor a többi megyei lap már rózsaszínű üzemi lappá silányult nem egyszer 7-8 fős szerkesztőségekkel, és amikor a szocialisták nyomására kirakták ezt az embert, megszűntek a föntebb fölsorolt jellemzők. Szetey András, az új főszerkesztő naponta írta át vagy dobta vissza a kéziratokat, vérrel és vassal bulvárlappá silányította a szeriőz néplapot, terrorizálta a munkatársait. Egy lokálpatrióta, szerethető és hasznos lapból faragott egy, a felelősséget semmilyen formában nem vállaló szennylapot. Sem Dlusztus eltávolításakor (közös megegyezéses kipasszírozásából), sem a DM lezüllesztéséből, Botka lapjává történő átformálásából nem csináltak ügyet azok, akik ma ügyet kreálnának a lap várható eladásából és annak várható következményeiről.
Még azt sem tudjuk, milyen lesz az új lap, ki fogja jegyezni, de már ajvékolnak egy páran a sajtószabadságért. Jelzem: az üzlet piacgazdasági körülmények között eladón és vevőn múlik. Miért nem az a kérdés, hogy milyen okból válik meg a DM-től az egyebekben off-shore-hátterű tulajdonosa? Kötelezték rá?
Eladja, ez nagyon valószínű. Így fele részben ő is felelős lesz azért, ami be fog következni.
És akkor visszatérnék egy kicsit arra az időszakra, amikor néhai Dlusztus Imre (előző személyiségem) vezette a céget. Néhány állítás erről az időszakról: 1) Kialakult a modern sajtóvállalkozás nyomdával, hirdetési csoporttal, fővárosi hirdetési ügynökséggel, saját terjesztéssel. 2) Béke volt. Soha senkit nem fenyegettem, nem zsaroltam, senkivel nem kiabáltam. Mindenkit hagytam dolgozni, a vezetőket dönteni. 3) Megmentettem az ország egyetlen gyermekirodalmi lapját, a Kincskeresőt. 4) A DM segítségével egy végtelenül csendes városban elindítottam a sörfesztivált, a borfesztivált és a halléfőző fesztivált, megalapítottam azt a focisulit, amiből a Bozsik-program nőtt ki. 5) Több kolléga könyvének megjelenését támogattam pénzzel, alkotói szabadsággal, kezdeményezéssel (Fekete Klári: Cégvesztő) nyomdai háttérrel, kiadással. 6) Az utazási irodáktól nekem juttatott utazási lehetőségeket, több tucat utat egytől egyig átadtam a kollégáimnak. 7) Rendszeres foglalkozásokon segítettem, tanítottam a sportrovat fiatal munkatársait (Süli Robi, Mádi Józsi, Szélpál Laci, Beck Artúr, mások). 8) Bellaviccsal megcsináltuk az ország legsikeresebb kiadóvállalatát. 9) Sikerrel megvívtuk a megyei sajtóháborút, de úgy győztük le a konkurenciát, hogy három kolléga kivételével mindenkit átvettünk. 10) Megmutattam, mitől sikeres modell, ha a szerkesztőséget vezető, egyebekben írásképes főszerkesztő azonos a céget irányító ügyvezető igazgatóval. Aki nem értené: minden tulajdonos arra játszik, hogy egymással sakkban tartja ezt a két embert.
Jellemző eset, kevesen tudnak róla, ezért említem: az én időmben gyakorta másztak fel a belvárosi hídra az öngyilkos-jelöltek meg a szimplán hülyék. Havonta hoztunk egy írást ezekről az esetekről, a tűzoltók zajos kivonulásairól, a fél híd lezárásáról. Kezdeményeztem egy fémből készült, legyező formájú akadályt a híd íveinek elejére, aztán fel is szereltettem. Azóta nem mászkál senki a híd tetejére. Nem mellesleg, a hídon lévő virágládákat, amikben muskátli piroslik, is én készíttettem. Szerintem így kellene működnie egy helyi lapnak. Száz szám tudnám sorolni a hasonló ügyeket a színházi domborműhöz gyűjtött réztől az ötezer elültetett fán át az iskolai papírgyűjtésből épített fa játszóvárig. Volt olyan év, amikor 300 rendezvényt támogattunk valamilyen formában a megyében. Szegény kistelepülési szervezők gyakran jöttek hozzám engedélyért, mert az a képük alakult ki, hogy a DM nélkül nem történhet semmi.
Gondoljuk el, kitaláltam és megszerveztem a Szomszédolót. Egy falu felkerekedett és elment egy másikba, oda, akinek a nevét kihúzta a sorsoláson. Vitt ételt-italt, műsort, vitte a lelkét. Aztán visszafogadta a vendéglátóját. Állt kint a település táblájánál a polgármester és a fogadócsapat pálinkával, kaláccsal, jó szóval. Aztán jöhetett a lakodalom. Hol vannak ezek a lelkesítő, nemzetépítő dolgok?
A DM-et Horn Gyula mindenképp meg akarta szerezni. Az ok egyszerű: Darvasi alias Szív Ernő tárcáiban gyakran megjelent a kukabúvár miniszterelnök. Szegedről fénymásolatban azonnal odakerült a pártelnök-miniszterelnök asztalára egy kedves feljelentéssel. Horn a többedik ilyen fax után felhívta Hamburgban Konrad Zinkét:
Horn Gyula vagyok Magyarországról.
Konrád Zinke, az igazgatóság tagja.
Magánál dolgozik ez a senkiházi zugfirkász, a Dlusztus?
Elnézést, én Magyarország miniszterelnökével beszélek?
Nem, az MSZP elnökével.
És lecsapta. Ezután Zinke magán-repülőgépen eljött Szegedre Schulte-Hillen úrral, a Bertelsmann Konszern elnökével, hogy egyenek velem egy halészlét és megismerkedjenek azzal a menedzserükkel, aki miatt Horn fölemelte a kagylót. Ez 1997-ben történt. Ezután Kapolyi László kapta a feladatot Horntól, hogy szerezze meg a Délmagyart. 2000-ben sikerült egy angol bulvárkiadón keresztül. Ennek az volt a háttere, hogy a németek egyrészt nem látták biztosítva, hogy az extra 20%-os eredményrátát meg tudjuk haladni (1,5 milliárdos forgalomra 300 milliós üzleti eredményt hoztam), másrészt mint a Népszabadság kiadója valamilyen alkut kötött a Fidesszel.
Ma nem történik más, mint hogy Botka és érdekköre (valószínűleg a választások utáni vereség menekülési pályájáért) megegyezett a narancsosokkal.
Sajtószabadság? Felejtsétek el. Ahhoz felkészült újságírók és szerkesztők, valamint tökös kiadók kellenek. A politikai elit tönkre tette a szakmánkat. Megszűnt a méltányosság, az elemzés, a megértő mód.
Megszűnt az újságíró-képzés is. A Szegedi Egyetem 11 évig működő (2001-2012) főszerkesztőjeként tapasztalhattam, kiket bocsát ki a kommunikációs szak. Tragédia. Három év alatt három cikket írnak, nem tudják, hogyan kell felkészülni egy interjúra, nem ismerik a sajtó műfajait. Meg lehet nézni, kik „oktatnak” ezen a szakon. Ez ellen ki tiltakozik?
És hogy miért csinálja mindezt Viktor? Mert világosan látta, hogy amikor még tapasztalatlan volt (a kilencvenes évek elején), majd amikor nagyvonalú volt (az első kormányzása idején), akkor előbb elvették az ország termelőeszközeinek 80%-át (ennek egy részét most hozza vissza magyar kézbe); majd a szociálliberális média túlsúlyával elindították az ország gyarmati sorba lökését. Ez az ellenlépés mindarra, amit a liberálkommunista megmondók elkövettek a magyarság ellen.
Akkor kellett volna tiltakozni, amikor a DM-ben Szetey idején címlapos téma lett, hogy mivel tölti hétköznapjait a Csillagban Bene, a többszörös gyilkos…
