+ Média

Fekete pénteken jöttek a klónok

A magam részéről a szegedi Délmagyarország beolvasztását sajnálnám leginkább. Nemcsak azért, mert vagy 40 évet dolgoztam a lapnál, hanem azért is, mert az városi újságként kilógott a háború után alapított megyei pártlapok sorából – Szávay István, a Délmagyarország volt főszerkesztő-helyettesének írása.

Tavaly két fekete péntekje is volt a magyar sajtónak. 2016. október 7-én, pénteken bejelentették, hogy másnap, szombaton már nem lesz kapható a Népszabadság. Aztán szintén pénteken, november 25-én 11 megyei és egy városi lap egyencímlappal jelent meg, amihez hasonló klónozásra még soha és sehol nem volt precedens. Igaz, hogy amikor kitört az öbölháború vagy ledöntötték az ikertornyokat, azt nagyjából minden újság a címlapon hozta, de a maga módján tálalva. Azt viszont, hogy kép, címrendszer, szöveg, tipográfia és tördelés a reklámok kivételével tök azonos legyen, még Rákosinak sem sikerült elérnie.

Nem megszüntették, csak felfüggesztették a Népszabadság megjelenését – hangsúlyozta a Mediaworks, élén Heinrich Pecinával. Aztán a Népszabi mégis végleg eltűnt, és 11 megyei valamint egy városi lap egy kézben, Mészáros Lőrinc birodalmában kötött ki. Ezt harangozta be az elképesztő klónozás, és akkortájt már sejteni lehetett, hogy itt nem áll meg a folyamat, amelynek révén a megyei napilapokat egytől-egyig beterelik az orbáni birodalomba. És hiába bizakodott még néhány optimista, mára úgy tűnik, a Lapcom győri és szegedi napilapját nyomdástól, egyéb kiadói termékekkel együtt megveszi a kaszinómágnássá lett Vajna, a maradék három független északkelet-magyarországi megyei napilap kiadóját pedig már az újra felbukkanó osztrák üzletember, Pecina birtokolja.

Madách a jelen állapotra már talán valami olyasmit írna: a gép forog, az alkotó pihen, de valószínűleg lesznek még változások a sajtóban. Igaz, feltehetően csak finomhangolások annak érdekében, hogy zökkenőmentesen működjék az egy karmester által dirigált rendszer.

A Délmagyarország siratása

A magam részéről a szegedi Délmagyarország beolvasztását sajnálnám leginkább. Nemcsak azért, mert vagy 40 évet dolgoztam a lapnál, hanem azért is, mert az városi újságként kilógott a háború után alapított megyei pártlapok sorából. Az ország ma is létező harmadik legidősebb napilapjaként 1910. május 22-én jelent meg először, de azon kívül, hogy a német megszállás idején 1944-ben betiltották, a Rákosi-korszakot leszámítva viszonylag szerencsés volt az újság.

A szegedi Klauzál téren a Délmagyarország című napilapért rendezett gyertyagyújtás fotóit Török János készítette.

A szerkesztői, újságírói jóvoltából polgári liberálisnak tekinthető lapot ugyan Rákosiék beolvasztották a pártsajtóba, de az 1970-es évektől kezdve a Délmagyarország már jól tudott élni a felügyeleti rendszerből adódó lehetőségekkel. Nem a megyei pártbizottság lapja volt ugyanis (azt a peches szerepet a Csongrád Megyei Hírlap töltötte be), hanem a szegedi párbizottság alá tartozott, ahol az 1970-es, 80-as években szerencsére már más szemlélet uralkodott, mint a megyein, amely a szigorú szolgálati út következtében nem is szólhatott bele a Délmagyar irányításába. Így az újság az ország egyik „legszabadabb” lapja lett a Kádár-érában, még ha a kor tabuihoz alkalmazkodnia is kellett.

A sajtószabadság sorsa

A rendszerváltás lényegében szabaddá tette a magyar nyomtatott sajtót, bár rosszabbul is alakulhatott volna. Az újonnan létrejött pártok úgy vélték, hogy valamilyen módon szerepet kell kapniuk a sajtó irányításában, a médiában dolgozók pedig korábbi tapasztalataik alapján azt szerették volna, ha erre egyik pártnak sem lenne módja a rendszerváltás után.

Az MDF például (ötletük épp most születik újjá, ha más köntösben is!) úgy gondolta, hogy a közösségi médiában később megvalósított módon a mindenkori választási eredményektől függő összetételben a pártok által fölállított grémium vegye át a megyei lapok irányítását. Amikor azt kérdeztem tőlük, nem zavarja őket, hogy így négyévente egyik napról a másikra teljesen az ellentétébe fordulhat a lapok addigi szemlélete, valóságértelmezése és véleménye, a válasz az volt: ez így természetes. Azzal nem foglalkoztak, hogy így az újságok egyetlen valódi értéküket, a hitelüket veszítenék el.

Szerencsére végül az MSZP szakmai befektetőknek adta el lapjait. Utólag visszagondolva a Délmagyarnál egymást követő francia, német és angol tulajdonosokkal szerencsénk volt a sajtószabadság szempontjából. Sosem szóltak bele ugyanis abba, mi jelenik meg a lapban, milyen álláspontot képvisel a szerkesztőség, milyen véleményeket írnak meg az egyes újságírók. A bevételekkel és kiadásokkal foglalkoztak, no meg megteremtették a profi munkához szükséges technikai (terjesztés, nyomda és számítógépes háttér) feltételeket. Cserébe viszont elvárták, hogy az újság profitot termeljen, amihez minél nagyobb példányszám és az olvasók megbecsülése kellett. Ezzel többnyire jól járt tulajdonos, szerkesztőség és olvasó egyaránt. Most viszont a változatos menü helyett ismét, a kádári időkben megszokottnál is egyhangúbb menzakoszt látszik készülni az újsütetű pártbográcsban.

Médiafüggetlenség és ítélőképesség

A világ nagyon is bonyolult, olyan könyvre hasonlít, amely nemcsak összetett rendszert alkot, hanem amelynek többféle olvasata is lehet. Ennek viszont csak a sokszínű, a sajtószabadság állapotában lévő média felelhet meg.

De hát a sajtószabadsággal mindig is bajuk volt a hatalomban lévőknek. Igaz, Kossuth azt mondta, hogy „Vegyenek el bármit a nemzettől, csak a sajtószabadságot hagyják meg…”, a 12 pontból pedig az első szerint „Kívánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését”, de később a forradalmi kormány Szemere vezetésével már a Metternich-féle rendeleteknél is szigorúbb-merevebb sajtótörvényt alkotott. És például amikor a Táncsics által kiadott Munkások Újságja többször élesen bírálta a forradalmi kormányt, megtiltották a postának, hogy előfizetéseket fogadjon el a lapra.

A sokszínűséggel és sokoldalúsággal láthatóan komoly baja van a legtöbb hatalomnak, beleértve a jelenlegit is. Sajtószabadságot pedig csak egy érett társadalom és kemény elszánás képes biztosítani. Annak felismerése, hogy a sokoldalú-sokszínű sajtó segíti a sokoldalú-sokszínű társadalom kialakulását, amely képes hosszú távú, a világgal lépést tartó fejlődésre. A médiumok „klónozása” nem erre az útra vezet.

Igaz, mindez föltehetően nem tud tovább rontani az újságírásnak a foglalkozások bizalmi indexében mára elfoglalt helyén. A rendszerváltás utáni években a magyar lakosság még leginkább a zsurnalisztákban bízott, akik most már csak a bankárokat és a sorban az utolsó, a 13. helyet elfoglaló politikusokat képesek megelőzni e listán.

Szávay István

1 hozzászólás

1 hozzászólás

  1. Quintus szerint:

    Az internet elterjedésének mai fokán nincs pótolhatatlan megyei napilap, a sajtószabadság nem szűnt meg, mert minden olvasó a maga műveltségi szintjén és világnézetén keresztül válogat a netes portálokon. 🙂

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top