Kolonits Klára a bel cantóról, féltékenységről és a haldoklás módozatairól
Először csendül föl Pécsett Bellini A puritánok című operája. Az olasz bel canto mesternek ezt a művét Budapesten kívül csak Kolozsváron játszották Magyarországon még a XIX. században. Az utóbbi több mint 100 évben csak koncertszerűen hangzott föl néha. Az előadás a reformáció 500. és Maria Callas halálának 40. évfordulója előtt is tiszteleg. Május 22-én a Kodály Központban a korszak specialistájának számító Riccardi Frizza vezényli a Pannon Filharmonikusokat. 18-án és 21-én Budapesten, a Müpában kerül színre a produkció, ott is a pécsi zenekar játszik. A félig szcenírozott produkciót Némedi Csaba rendezi, Callas maga is meg fog benne jelenni, Aleszja Popova balett-táncosnő alakítja. Hogy beszél-e, táncol-e, netán énekel-e, azt az alkotók nem árulták el.
Akik viszont biztosan énekelnek Francesco Demuro (Lord Talbot), Bretz Gábor (Sir George), Sebestyén Miklós (Lord Walton), Alekszej Markov (Richard Forth), Ninh Duc Hoang Long (Brown), Szántó Andrea (Henriette) Elvira szerepét a budapesti előadásokon az angol Jessica Pratt, Pécsett viszont a magyar bel canto hercegnője, Kolonits Klára énekli. A kitűnő szoprán ennek a stílusnak a specialistája. Ez lesz a harmadik Bellini szerepe, Beatrice di Tendát és a Capuleti e Montecchiben Júlia szerepét énekelte korábban, és jövőre vár rá a negyedik.
– Egy tévériportban úgy beszéltek a bel cantóról, mintha az nem is opera lenne, hanem egy teljesen másik műfaj, olyan, mint a musical vagy az operett…
– Ekkora különbség nincs! Ezekben a darabokban az a különleges, hogy az egyéni ízlés és a tradíció nincs a kottában lejegyezve. Ha valaki megkapja a kottát, leénekli azt, ami bele van írva, a megfelelő hangokat tempóval és dinamikával, attól az még nem lesz bel canto. A bel canto éneklés az előadói hagyományok és az egyéni ízlés érdekes kevercse. A stílus rajongói között is élénk viták folynak, van, aki az erősen kottahű előadást szereti, más meg ezt unalmasnak, fantáziátlannak tartja. Ami le van jegyezve, az egy szoros vázlat, ami az egyéni ízlés és képességek szerint kibontható. Ez most az én szerepemnél különösen élesen vetődik föl, mert kettős szereposztásban énekeljük. Jessica Pratt, nemzetközi hírű koloratúrszoprán egy kissé más hangkarakter, mint én, ezért más díszítéseket és variációkat éneklünk. A karmesterünk arcán néha látom az aggodalmat, neki persze egyszerűbb lenne, ha mindketten ugyanazt énekelnénk. De mivel jól ismeri a stílust, elfogadja, hogy más áll jól Jessicának és más nekem. És persze mindenki arra törekszik, hogy a saját adottságait a lehető legjobban kiaknázza. A régi korok énekesei, különösen a kasztráltak elképesztő vetélkedésben voltak, és ennek a versenynek voltak mérhető paraméterei is: ki tud magasabb hangot énekelni, ki énekel hosszabb frázisokat egy levegőre, kinek fut gyorsabban a hangja a koloratúráknál?
– Most Önök is így vetélkednek Jessicával?
– Természetesen nem, már csak a fentebb vázolt különbözőségünk okán sem! Személyesen most találkoztunk először, de korábban is hallottunk egymásról, mivel a nemzetközi rajongói körünk érdekes módon nagyon hasonló. S bár a hangkarakterünk nem, de a szerepkörünk részben megegyezik, és már ismertük egymás felvételeit. Amikor most találkoztunk, szinte ismerősként fogadtuk egymást.
– Hasonló a zenei fölfogásuk?
– Inkább az emberi hozzáállásunk hasonló. Ő is nagyon komolyan veszi az éneklést, alázatos, nincsenek sztárallűrjei, nagyon természetesen viselkedik. Ő sem a külsőségeket és a bravúrok halmozását tartja fontosnak, hanem az érzelmeket és a vokális kifejezést. És Jessica éneklése döbbentett ismét rá, hogy miért is szeretem ezt a műfajt: a választás lehetősége miatt! Mondok egy példát: mindig meghallgatom a régi nagyokat, figyelem a megoldásaikat. Lehet, hogy az a díszítés, amit Beverly Sills vagy Edita Gruberova vagy jelen esetben Jessica alkalmaz, nekem nem lenne jó, de inspirációt nyerek belőle. A szakmánk egyik legizgalmasabb része a gyakorlás. A bel canto művek esetén ez még érdekesebb, mint más operáknál. Amikor a négy fal között kipróbálhatom a sok hallott variációt, vagy a magam komponálta ötleteket. Az egyéni munka során alakítom magamra ezeket és akkor jó a megoldás, ha spontánnak hat: nem gépies díszítés lesz, hanem rögtönzés-szerű, friss, nem több mint bizonyos érzelmek túláradása, egy sóhajtás, a zokogás vagy éppen a kacagás.
– Mint amikor az ember magára alakít egy ruhát?
– Pontosan! Ebben a műfajban szabad vagyok, itt több oldalról tudom megmutatni magamat. Például egy zenekarral kísért bel canto recitativóban vagy ariosóban szabadabban lehet bánni a drámai idővel. Ha Donizetti és Bellini tovább éltek volna, akkor persze később nyilván változott volna a stílusuk. De a bel canto, mint műfaj elég hamar kiteljesítette a lehetőségeit. Verdi a korai bel canto művei után másfelé indult el, amit elsősorban az irodalmi igényű szövegkönyvek indukáltak, Schiller (Luisa Miller) vagy Dumas (Traviata) és később Shakespeare (Otello, Falstaff) művei már nem csak egy általános drámai töltetet kívántak, hanem szétfeszítették a korábbi zenei kereteket. A későbbi Verdi művekben a dráma uralkodik a zenén, a bel canto stílusban azonban a dráma mindig alárendelt marad a szép énekléssel szemben.
– A szerzők a díszítéseket nem írták be, de az énekesektől elvárták. Ezekről értelemszerűen még nem nagyon vannak felvételek, ami pedig van, az mai füllel kiábrándító.
– De vannak lejegyzések! A nagyok, például Adeline Patti vagy Maria Malibran, de még Maria Callas is leírta a saját díszítéseit, és ezek megmaradtak. És a hagyomány öröklődik is. Én a Sevillai borbély Rosinájának díszítéseit például Gyurkovics Mária kottájából vettem át. A lánya, Forrai Zsuzsa tanárom volt, neki köszönhetem, hogy a kezembe vehettem a féltve őrzött példányt. Ha a ruha-hasonlatnál maradunk: a különleges szabásminták öröklődnek.
– Különösen az énekes-nőknél… Ön hogyan akarja énekelni ezeket a szerepeket? Úgy, ahogy régen énekelhették, vagy a mai kor elvárásainak, igényeihez közelebb álló módon?
– Mivel a bravúr koloratúrszerepek, az Éj királynője és Olympia irányából jöttem, ez természetesen nyomot hagyott a szerepformálásomban. Ám az utóbbi években kicsit változott a hangom és a bel canto operákat is máshogy éneklem. A drámai koloratúrszopránból a hangsúly már nem a koloratúrán, hanem a drámán van. A koloratúra, ahogy a nevében is benne van, egy szín kell, hogy legyen, csak eszköz, nem puszta cél. De ezt igazából csak egy új szerepben lehet megcsinálni. S bár Elvirával két éve már találkoztam, akkor Zamárdiban volt egy bő keresztmetszet, de most először nyílik lehetőségem, hogy egészében elénekeljem az operát. Jövőre három új szerepem is lesz ebből a korszakból, s azokat már mindenképpen ezzel az új hangvétellel fogom megtanulni.
– Amikor ez a stílus a virágkorát érte, akkor az énekesek voltak az operaszínpad meghatározói. Ma sokkal nagyobb szerepe van a karmestereknek és a rendezőknek. Milyen karmester és milyen rendező kell, hogy ma a bel canto a legszebben szóljon?
– Nem a „milyen karmester és milyen rendező” a kérdés, hanem a munka hogyanja: ez a stílus nagyon sok megelőző munkát, hosszú felkészülést igényel. Pénz és idő kell rá, és egy folyamatosan működő, minden este mást játszó repertoárszínház nem mindig engedheti meg magának, hogy áldozzon rá. A darabokat korrepetitorokkal tanuljuk meg, pedig igen fontos volna, hogy a karmesterek is tartsanak zongorás próbákat. Huszonhárom éve vagyok a pályán és egy kezemen meg tudom számolni, hányszor dolgozhattam így.
– A bel canto fő jellemzője a szép dallam. Ebben hogyan lehet kiteljesíteni a drámaiságot?
– Mivel a bel canto stílusban zeneszerzői alapvetés, hogy a dallam a dráma fő hordozója, ezért semmi más dolgunk nincs, mint formálni. Fontos rétege ennek még az idő kezelése. A filmekben és a fölgyorsult világban hozzá vagyunk szokva, hogy minden valós időben történik. Az operában nem! Gúnyosan mesélik, hogy leszúrnak valakit, aztán még 10 percig énekel, és nem veszik észre, hogy az a haldokló szempontjából 10 perc, nem pedig a reális idő! Az idő tehát absztrakttá válik. Ha az énekesnek van drámai ereje, fantáziája és érzései, amelyeket meg akar mutatni, akkor nem lesz sem nevetséges, sem vontatott, hanem teljes élményt adó lesz! Mintha egy szobrot megmutatnál minden oldalról. A jelenet teljes négydimenziós érzelem-bemutatást kap.
– Egyébként Violetta, tüdőbeteg, haldoklása orvosilag is hiteles.
– Nekem jó pár éve volt egy súlyos asztmám. Kórházba is kerültem. Később, amikor Mimit és Violettát énekeltem, a végén mindig előjött az igazi fulladás is. A szervezetem előállította azt az állapotot. A drága öltöztetőm ott állt a színfalak mögött az inhaláló sprayvel, és amikor tudtam egy kis időt lopni, befújt. Egyébként azt mondják, a vég, a keringés összeomlása is így zajlik, mint Violettáé. Ahogy lecsökken az oxigénellátás, már nem látsz, nem hallasz, az idő és a tér megszűnik. Amikor most decemberben be kellett ugranom a Bohéméletbe, nagyon érdekes volt, mert most énekeltem először Mimit – egészségesen.
– Elvira A puritánokban megőrül, de aztán kitisztul az elméje. Ez, gondolom, az őt alakító énekesnőt is megviseli érzelmileg.
– Ehhez van egy nagy fogódzóm. Ez a figura nagyon emlékeztet engem arra, ahogy én a szerelemről meg a párkapcsolatról gondolkoztam 16 éves koromban. Nagyon sokat olvastam, a férfinemmel kapcsolatos elvárásaimat Tolsztoj és Balzac művei alapján alakítottam ki. Ha a fiú nem éppen úgy szólt hozzám, ahogy elvártam, akkor éppen olyan szélsőségesen reagáltam, mint egy romantikus operahősnő. Ezek az élmények az ember tudatalattijában mélyen megmaradnak. Amikor ébredezni kezdett a nőiségem, nem voltam túlságosan sikeres a fiúknál, de a késői bakfiskorra ez teljesen megváltozott, és akkoriban csak végletekben tudtam gondolkodni, ugyanúgy, ahogy Elvira. Teljes mértékig azonosulok az odaadásával, a sértődöttségével, a féltékenységével, és azzal, hogy a dolgok csak feketék vagy fehérek, minden élet-halál kérdése, egy kottalapon belül a legellentétesebb dolgok történnek vele. Megértem, mert én is átéltem.
– A mostani előadás Maria Callast is megidézi, akinek nagy szerepe volt Elvira, bár csak pályájának első szakaszában énekelte. Tapasztalatom szerint az énekesek vagy rajonganak érte, vagy teljesen elutasítják őt…
– Rám nagyon nagy hatással van a művészete és az emberi sorsa is, de inkább egyféle felkiáltójelként, hogy arra nem szabad menni. Szeretem, ahogyan a szerepeit magához idomította, magára szabta, szinte mindenben egyéni és utánozhatatlan, de a magánembert teljesen elnyomta már életében a saját legendája. „A Callas”, aki nem mert, vagy nem tudott esendő és egyszerű vagy vesztes lenni. Erre a kettősségre épít a mostani rendezés is, az Opera-történelemre örökre nyomot hagyó Callas jelenség idéződik meg.
– A puritánok a pécsi Kodály Központban kerül színre. Milyen ott énekelni?
– Nagyon jó! Szeretem a fával borított helyszínt, és a fa is szereti a hangomat. Meleggé varázsolja, puha és felhangdús lesz. A terem mindig igen sokat segít, ugyanis nagyon jól hallja vissza magát az énekes. És a közönségnek is különleges élményt ad.
