Semmiképpen sem mondhatjuk, hogy A puritánokat Magyarországon elcsépelték volna. A színházi adattár mindössze négy produkciót tart nyilván, amelyek közük három a XIX. században volt, legutóbb 1996-ban egyetlen alkalommal került színre koncertszerűen a Magyar Állami Operaházban. 2015-ben nyáron Zamárdiban, a Művelődési Házban egy bő keresztmetszet hangzott el, az utolsó színpadi előadás 1877-ben Kolozsváron volt. Úgyhogy bemutatása nagyon indokolt. Most az adja az apropót, hogy a reformáció kerek évfordulója van, Luther Márton 500 éve hirdette meg saját hittételeit. Amiként Luther a vallást, úgy újította meg a XX. század közepén Maria Callas a bel canto operákat. Donizetti és Bellini operáinak koloratúr-főszerepei addig a lírai hangok felségterületének számítottak, kislányosan csilingelő koloratúrszopránok énekelték őket. Callas mozgékony, ám sötét tónusú hangon, drámaian szólaltatta meg őket, de ettől ezek a művek egészen máshogy mutattak. Utána már nem lehetett a szerepeiket ugyanúgy énekelni, mint Callas előtt.
A két évforduló előtt is tiszteleg az előadás, amely a május 18-án és 21-én a Müpában, 22-én pedig a Kodály Központban csendül föl. A darabot azért is ritkán játsszák, mert a szoprán és különösen a tenor főszerep különleges képességeket igényel. Budapesten Jessica Pratt, Pécsett Kolonits Klára énekli Callas egykori szerepét, Elvirát, Sir Arhur Talbot mindkét előadáson Francesco Demuro, Riccardo Alekszej Markov lesz. A félig szcenírozott előadást Némedi Csaba rendezi. Elgondolása szerint egy keretjátékban megjelenik maga Maris Callas is.
A készülő produkcióról a rendezővel beszélgettünk.
– A librettónak számos problémája van – mondja Némedi Csaba. – Pepoli munkájával maga a zeneszerző sem volt elégedett. Ugyanakkor az énekesi bravúr mellett vagy éppen ennek ellenére Bellini – a végtelenített kantilénák és a melankólia mestereként – olyan drámai sűrítést ér el, amire csak nagyon kevesek voltak képesek, különösen az olasz belcanto korszakában. Ez a drámai vonal és dramaturgia különleges és ritka lehetőség egy mai rendező számára!
– Callasnak megkerülhetetlen a bel canto operák történetében, és az ő életében is fontos szerepet játszottak ezek a darabok, kivételes sikereket aratott velük
– Callas esetében az a különleges, hogy szakmai és egyben privát élete is – a szárnyalás és diadalokban is gazdag események mellett – számos szinten antik görög tragédiákat meghazudtoló mélységet, szakadékokat és tragikus fordulópontokat tartalmaz, s mindezek mellett minden általa megformált, és elejétől kezdve vesztésre ítélt belcanto hősnő sorsa visszaköszön Callas életének különböző állomásain: Elvira, Lucia vagy éppen Anna Bolena. Bizonyára ez is hozzájárul ahhoz, hogy Callas interpretációit mind a mai napig rendkívül korszerűnek és leginkább ŐSZINTÉNEK (!) halljuk. Az 1940-es évek végén, vagyis nem sokkal a világháborút követően, nem volt gyakorló praxisa a belcanto-irodalomnak; akkoriban az obligát Mozart és egyéb német (romantikus és posztromantikus) alkotásosok mellett – az olasz repertoárra vonatkozóan, sok esetben a verizmo-darabok szerepeltek a dalszínházak repertoárján. A Toti dal Monte-fajsúlyú könnyed koloratúrszubrettek diadala a belcanto-repertoárban ekkor már a múltat jelentették…
Egy ilyen miliőben tette Maria Callas – mint belcanto-primadonna – első lépéseit: leporolva, a giccses-szirupos mázat elvetve, nagyobb és dúsabb hangon, fiatalon stabil magasságokkal és virtuóz koloratúrtechnikával és eddig nem tapasztalt drámai erővel és SZÍNPADI JELENLÉTTEL ruházta fel az eddig csupán többnyire üresen csicsergő, sápadt kanári-szerepeket. Egy olyan irreverzibilis fordulat és későbbi folyamat, ami feltételezem, sokként hathatott a publikumra.
– Callas milyen formában jelenik meg az előadásban?
– Maria Callas az 1971/72-ben mesterkurzusokat tartott, többek között a legendás new york-i Juilliard Zeneművészeti Akadémián is. Az említett kurzusok során sok esetben dolgozott növendékeivel korábban saját parádés szerepein – ezek közül nem hiányozhatott Elvira szerepe sem, amelyen az akkor pályakezdő Barbara Hendricks-szel dolgozott az egyik kurzus során.
A mesterkurzusokat és az ott lezajlott tanár-növendék kapcsolatot a mai napig rendkívül sok fikció és fantázia lebegi körül… Adott egy biológiai szempontból egyáltalán nem idős hölgy, aki egy pár éve még a világ vezető primadonnája volt… S most pedig váltakozó tehetséggel megáldott énekes-palántákkal dolgozik; nem csak egykoron saját legendás szerepein, hanem a teljes operairodalom legkülönbözőbb alkotásain. Hogy élte meg Callas személy szerint ezt a helyzetet? Nos, a valódi választ nagy valószínűséggel soha nem fogjuk megtudni.
Sokan megpróbálták Maria Callas életének ezen utolsó éveit saját felfogásuk szerint színpadra vagy mozivászonra álmodni – elég ha a gender irodalom egyik kiemelkedő szerzőjére, Terrence McNally-re vagy éppen Callas egyik legjobb barátjára, Franco Zeffirelli-re utalok… Örökre nyitott kérdés marad: hol ér véget a callas-i valóság, és hol kezdődik a fikció…?
A budapesti és pécsi félig szcenírozott Puritánok-előadások során szeretnénk a publikumnak azt a lehetőséget és élményt nyújtani, mint egy láthatatlan kulcslyukon keresztül betekintést nyerni a callasi mesterkurzusok realitásába, vagy sokkal inkább a hamis illúzióktól sem mentes fantázia- és álomvilágába. Callas egyik emblematikus szerepe volt Elvira, de közel sem énekelte olyan sokszor, mint másik két nagy belcanto-szerepét: a Luciát vagy Normát; 1949 és 1955 között mindössze16 alkalommal, 1953-ban pedig elkészült a híres stúdiófelvétel. A belcanto-repertoárból csupán Imogenét és Anna Bolenát énekelte kevesebb alkalommal.
– Miért egy táncos, miért Aleszja Popova lesz Callas?
– Menjünk vissza megint egy picit a darab keletkezéstörténetéhez! A belcanto-operákkal párhuzamosan virágzott a romantika idejében a klasszikus (akadémikus) balett műfaja is, sok esetben tartalmi és szüzsébeli átfedéseket is tartalmazva. Ezen időszakra datáljuk egyébként a spicc-technika kialakulásának korát is, ami elválaszthatatlan Maria Taglioni nevétől A romantika sápadt, törékeny és vesztésre ítélt hősnőit, az ún. „walter scott-i” örök menyasszonyokat mind az operaszínpadon, mind a balettrepertoárban megtaláljuk. Maria Callast mint színpadi karaktert kifejezetten Popova Aleszja számára szeretnénk integrálni a Puritánok produkciónkban, aki többek között az említett romantikus baletthősnők világhírű ihletett és fantasztikus előadóművésze! Fiktív Callas-karakterünk estében, a rendkívül szuggesztív színpadi megjelenés és jelenlét mellett nagy mértékben szükségünk lesz Aleszja minden olyan adottságára, amely nem csak aláhúzza, hanem egyben kiemeli és lekerekíti Maria Callas karakterét és mindenkori szituatív kapcsolatát a színpadon látható többi operai karakterrel.
– Táncolni is fog?
– Ez olyan jó a kérdés, hogy egyelőre még maradjon titok!
– Erős koncepció. Egyeztetett a karmesterrel és az énekesekkel? Egyáltalán meg kell ezt beszélni előre? Illeszteni kell egymáshoz a zenei és a színpadi megoldásokat?
– Mivel operáról van szó, így evidencia, hogy a zene az origo, abból indulok ki, és ez nagyon sok helyen kínálja a tervezett akciókat – különösen egy olyan darab estében, ami mint említettük: erősen énekes- és zenecentrikus, s kevésbé sikeres librettóval rendelkezik. A közreműködő énekeművészekkel, az énekkarral és termeszesen nem utolsó sorban a dirigensünkkel, Maestro Frizzával, aki eleve a belcanto-repertoár és a korai Verdi-darabok szakavatott tolmácsa, természetesen egyeztetni kell, de nagyon sok mindent majd csak a próbák során tudunk pontosan rögzíteni – különös tekintettel azon részekre, ahol Maria Callas és az opera főszereplői lépnek interakcióba.
– Melyik a kedvenc jelenete az operában? És melyik a kedvenc zeneszáma?
– Privát operarajongóként talán az első felvonás Elvira és Giorgio duettje továbbá az I. felvonás nagy, többrészes fináléja is – ez egyébként rendezői szempontból is az egyik legkomplexebb! S ez a finálé egy előrevetített Őrülési jelenet, hiszen Elvira színpadi őrülete nem csak itt kezdődik, de egyben itt van az első nagy drámai, dramaturgiai csúcspontja az egész darabnak. A második felvonás Elvira jelenete, amit a nómenklatúra ’Őrülési jelenet’-ként aposztrofál pedig nem más, mint az I. felvonás fináléjának lineáris folytatása és egyben, mint egy második őrülési jelenet, Elvira szerepének csúcspontja.
