Törésteszt. Erős, indulatokkal teli és nőközpontú novellák születtek…
Hogyan érkeztek el Önhöz el ezek a történetek? Mi ihlette őket?
Kamaszkorom óta írok novellákat, bár jóval kevesebbet, mint verset. A kötetben szereplő legrégebbi novellát húsz-huszonegy évesen írtam, a legfrissebbet néhány héttel ezelőtt, de a fő téma keveset változott: a családon belüli hatalmi helyzetek érdekelnek, a testhez való viszony, a harag és a fájdalom. Amit az örömről tudok, azt elmondtam a gyermekverseimben, a színdarabokban, vagy a hasonló témájú felnőtt-versekben. A történetek forrása nagyon különböző: gesztusokat látok, arcokat és szavakat álmodok, vagy történeteket találok ki. Az előbbire mondok egy példát: a múltkor egy gyorsétteremben az egyik dolgozóhoz, egy finom arcú, síró lányhoz odament egy kolléganője, fojtott agresszióval, röviden megsimogatta a vállát – olyan mozdulat volt, mintha valaki dühösen törölne lyukat egy párás ablakon – és azt mondta neki: „Inkább most menj haza”’. Dermedten figyeltem, ahogy a lány visszanyeli a sírást és visszaáll kiszolgálni. Ha színész lennék, könnyen felhasználhatnám ezt a mozdulatot a karakterformálásnál, így viszont addig hordozom majd magammal a helyzetből sugárzó nyers érzelmeket, amíg ki nem alakul belőlük egy történet. Ez akár évekig is eltarthat.
Mindig meghitt viszonyban volt a saját nőiségével?
Milyen jó szó ez a meghitt… Az a kérdés, igen, hogy mivel hitegetjük magunkat, vagy mit hiszünk el a testnek. Mit várunk tőle, mire akarjuk használni. Az én testem például – az eszemtől egészen függetlenül – anya akart lenni, és addig nem nyugodott, amíg végül az nem lett. Az anyaság jó pillanataira tényleg nyugodtan mondhatom, hogy meghitt, mert a vakhit és az öröklét boldogsága sugározza át, de egyébként a test öröme mindig a fájdalommal határos. Belepusztulunk lassan, magunkba roskadunk, mint a lobogó tűz.
Volt-e egy vagy több olyan történés az életében, amely nagy ráismerés, fordulat volt ebben a viszonyban?
Minden pillanat az. Kulcsszavakban néhány: a kiújuló var az ötéves térden, a sebhely maradandósága; fulladozó lihegés a nagy futáskor tornaórán; az első menstruáció iszonyú görcsei; megsemmisülés és ujjászületés a szexben; a haldokló nagymamám és nagynéném teste; a szülőágy és a szégyentelenség; műtétek, esések, ölelés.
Kitől vagy mitől tanulta a női lélekről való tudását?
Nem tudás ez, hanem rákérdezés. Önvizsgálat és kíméletlen műtét, amibe igyekszem nem belehalni. A sebésznek is az a dolga, hogy gyógyítson.
Van-e példaképe, és ha igen ki ő és miért?
Sok van. Kosztolányi és az ő Pacsirtája. Harmos Ilona és az önéletrajza. Szabó Magda és az Ókút. Sylvia Plath és az ő vad versei. Susan Sontag és a naplója. A gyászkönyvek. Jékely Zoltán prózája. Polcz Alaine, Anna Politovszkaja. A nagymamám. Az anyám, aki leírta nekem az életét. Az összes olyan bátor nő, aki nem hallgat, és nem engedi, hogy megtörjék.
Az új novelláskötetet egyfajta kitárulkozásként említette. Milyen értelemben kitárulkozás ez?
Indulati értelemben. Soha nem tagadtam el a sötétséget, de igyekeztem ellene mondani. Itt most azonosultam vele, megpróbálom megérteni és világot gyújtani benne.
Férfi és nő közötti hatalmi viszonyról való beszéd mindig politikai tett. Ön mit gondol a politika és a költészet viszonyáról?
A kilencvenes években még azt hittem, lehet csak a szakmával törődni. Diktatúrában nőttem fel, volt módom megutálni a külső kívánalmakat, a hazug ideológiát. Soha nem hittem, hogy valaha politikai verseket fogok írni, a Kerített tér című könyvem viszont már a címével is beletalált, pedig nem szánom semmiféle manifesztónak. Már ott is írtam a férfi és a nő viszonyáról. Ismerjük: ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van, legyen az család, munkahely vagy ország. Ahol a férfi és a nő nem törekszik az egyenlőségre, ott hazugság és árulás következik. Vagy kíméletlen erőszak.
Mi a nők felelőssége a nemek közti hatalmi viszonyokban?
A gyermekeink jövője múlik azon, hogy hazudunk-e a magunk pillanatnyi kényelméért. Ha az egyik fél mindig konfliktust keres, a másik pedig konfliktust kerül, akkor előbb csak megkerüljük, aztán meg szépen elfelejtjük azt a kérdést, hogy rabok legyünk, vagy szabadok. Egy ilyen játszmában senki sem lehet szabad.
Vannak megoldási javaslatok egyes novellákban? Az indulatok mellett akad némi remény is?
Helyzeteket mutatok, nem megoldásokat. Mi jelent reményt? Az, hogy az áldozat végre megöli az agresszort, de beleőrül? Vagy hogy egy férfi belenyugszik, hogy az anyja reménytelenül öreg? Vagy hogy valaki végre elválik? Jó, vannak írások a házasságok rendbehozataláról is, ahol a törésteszben senki sem hal meg, a szeretet légzsákja megvéd, mindössze zúzódásokat hagy a testen és a lelken. Ha azt kérdezné, hiszek-e a szeretetben – komoly, fájdalmas, nem számonkérő hangsúllyal, teszem hozzá – akkor azt mondanám, hogy végül semmi másunk nem marad, csak az.
Mit jelent az ön számára a női bátorság?
Azt, hogy előbb megvizsgálunk, aztán megértünk, aztán ellátjuk a sebet, és csak aztán ölelünk. Nem használjuk eszközként a testünket, nem homályosítja el a szemünket a szerelem, leszámolunk a saját hiúságunkkal és mohóságunkkal.
Ön szerint mihez kell a legnagyobb bátorság nőként, férfiként, emberként?
Önmagunk sötét oldalát meglátni: igazi bátorság. Nem belenyugodni: még nagyobb.
Férfi és nő közötti hatalmi viszonyról sokat elárul egy politikai érában, hogy milyen a hatalom által elfogadott, legitimált női siker. Ön szerint ez ma Magyarországon milyen nőideált jelent?
Az uralkodó ideológia a mártír anya mítosza. A klasszikus nőnapi virágcsokrot az erősebb adja a gyengébbnek. Virágot a virágnak. De aki virág – a szépségével, törékenységével, odaadásával hódít –, az el is hervadhat. Azt deflorálják, letépik, azt csinálnak vele, amit akarnak. Gyöngének lenni nem siker. Egyik legkedvesebb dalomat idézem: „Édesanyám rózsafája, Én voltam a legszebb ága, De egy gonosz leszakasztott, Keze között elhervasztott.” De tüskés a nő, és egy ilyen gesztustól a férfi keze is megvéreződik.
Ahol női sérülések, traumák vannak egy kapcsolatban, ott lehet egészséges, teljes férfiasság?
Lényeglátó kérdés. Magában hordja a választ. A vadmacsó a férfiasság paródiája. A csicsabarbi a nőiességé. Nemcsak a magunk, hanem egymás karikatúrái leszünk, ha a másiktól várjuk a megváltást.
Indulatok, traumák, hatalmi viszonyok, magunkkal továbbvitt minták – legtöbbet hallott kifejezések az új kötet kapcsán. Mintha mindez a szabadságról szólna… Ön szabad?
Most már igen. De ez nem magányos küzdelem, hanem egy család munkája.
Milyen új dolgokat tanult magáról a kötetben lévő novellák megírása során?
Magammal akartam szembenézni, de nem magamról akartam tanulni, hanem az indulataimról. Azt tanultam meg, hogy a harag gyógyítani is tud. Hogy a rövid novella is lehet erős. Hogy a szexről lehet írni, csak nehéz. Hogy meg tudom lepni magamat. Hogy versben és prózában ugyanazt mondom, csak az eszközeim mások.
Ki vagy kik hatottak Önre leginkább ennek a munkának a során?
A Nyugat férfi- és női szerzői. A hangok a villamoson. Újságcikkek. Kortársak. Azok, akikre haragszom. Azok, akiket szeretek.
Mi a legnagyobb kihívás a novella műfajában az Ön számára?
A fókusz megtalálása egy történetben.
Minek örülne a legjobban, ha a kötet milyen hatást váltana ki az olvasóiban?
Ha megbeszélnék a saját titkaikat és hazugságaikat. És egy kicsit feladnának a hiúságukból.
Mire a legbüszkébb a kötettel kapcsolatban?
Hogy több mint húsz év után végre összeállt a szilánkjaiból egy élő és lélegző egész.
