Nagyjából egy évvel az Újragondolt Czóbel kiállítás megnyitása után a Czóbel Múzeum – ahogy azt eleve is tervezték – frissített a kiállításon, s ehhez új megnyitó is dukál! De miért egy írót kértek fel? Miért pont Márton Lászlót?
Megkérdeztük…
– Hogy néz ki az, amikor egy író felkészül, hogy megnyisson egy képzőművészeti kiállítást?
– A szervezők rám gondoltak, ami azért is öröm volt, mert Czóbel Béla a legkedvesebb festőim közé tartozik. A kiállítás anyagát már egy héttel a megnyitó előtt megnéztem, és beszélgettem Barki Gergely kurátorral is. Jó élmény volt újra szembesülni Czóbel látás- és gondolkodásmódjával.
– Mi az, ami Neked fontos Czóbelből?
– Egyrészt, egyszerűen megfogalmazva: tetszenek a képei. Másrészt az élete, a pályája fontos és követendő példa számomra is…
– Amennyiben?
– Czóbel megoldotta egy hosszú-hosszú életen át, hogy folyamatosan dolgozzék, és mégse ismételje önmagát, de megőrizze az alkotói személyiség folyamatosságát. Ezek egymásnak ellentmondó követelmények: megújulni és közben ugyanannak maradni. A nagy nemzedéktársak közül Picasso, akit Czóbel személyesen is ismert, drámai módon váltogatta a korszakait, mintha időről-időre szakított volna önmagával is. De, ha magyar példát kell mondanom, így „működött” Ország Lili is. Czóbel nem ilyen volt, ő ugyanazt látta és mutatta mindig, csak más távlatból. Ezzel magyarázható, hogy a korszakai jól azonosíthatók, miközben egyértelmű, hogy Czóbel képet látunk. Például megváltozott a körvonalakhoz, a látvány megragadásához való viszonya. A csendélet, az akt, a portré nem nagyon változott, de míg fiatalon azt üzeni: „Hűha, ezt látni kell!”, addig időskorában inkább azt sugallja, hogy „Láttam én már eleget, és nem az az érdekes, hogy mi a körvonal, hanem az a lényeges, amit a körvonal elfed.”. Ez nem feltűnő, de markáns különbség, amire rá tudok csodálkozni, amikor Szentendrén járva időről-időre visszatérek a Czóbel Múzeumba… ahogy arra is, hogy más érzéseket keltett bennem huszonéves koromban, mint negyvenesként, vagy éppen most.
- Transzvesztita férfi a sakktábla alatt – interjú Czóbel Béláról
- Czóbel körül legalább annyi még a titok, mint amennyit eddig feltártunk – interjú Barki Gergellyel
- Czóbel körhintája több mint aukciós szenzáció! – interjú Barki Gergely művészettörténésszel
- Czóbel csak szomorúan bámul – megnyitókritika
- Márton László: Regényt írni csak úgy érdemes, hogy minden új benne
– A Czóbelből leszűrt tanulságokat mennyire használod, mennyire tekinted célnak az írói munkásságodban?
– Az ember nem tudhatja, hogy mennyi ideje van hátra, és mikor hal meg. Czóbel, de más hosszan élő és folyamatosan jól dolgozó alkotók munkássága is azt mutatta meg, hogy a perspektívát változtatni kell, lehetőleg növelve a látószöget: egyre többet kell ugyanazzal a tekintettel befogni, miközben a látvány lényegesen nem változik. Czóbel felnőtt-szocializálódott az Osztrák-Magyar Monarchiában, közben lezajlott az első világháború, és összeomlott minden, majd jöttek a további nagy változások… Czóbel mindezen idők alatt rendületlenül alkot. Ugyanazzal az indíttatással festett a Rákosi-korszakban is, mint a húszas években, de nem volt ez másként Kádár alatt sem, amikor már kilencven éves volt. Pont ezzel fogalmaz meg valami hihetetlenül fontosat: felül lehet ezeken a dolgokon emelkedni! Nem hódol be, nem köt kompromisszumokat, hanem szépen megmarad önmagának, és szelíd, de erős állításokat tesz, amik elmondanak valamit. Közvetve a korszakról is. A magam módján én is hasonlót szeretnék megvalósítani, anélkül, hogy egyrészt festőhöz, másrészt olyan óriáshoz mérném magam, mint Czóbel Béla. Ha azt mondom, hogy „követendő példa”, akkor abban talán nincsen semmi nagyképűség.
– A képzőművészet többi alkotója iránt is hasonlóan erős az érdeklődésed? Ha kérnék egy gyorslistát…?
– Elsősorban a klasszikus modernizmus érdekel, de a kortársakra is igyekszem odafigyelni. Az előbbiek közül mondom azt a hármat, aki először eszembe jut: Vajda Lajos, Bálint Endre, Anna Margit. Az ő képe van az új könyvem címlapján. És persze Czóbel. És Kondor Béla. És El Kazovszkij. Kár, hogy már ő is klasszikus. A kortársak közül Baranyai Levente képei szólítanak meg. És Jovián György. És Vojnich Erzsébet. És Szüts Miklós.
Szemethy Orsolya valaha, gimnazista korában a tanítványom volt, és az ő alkotói pályáját is nyomon követem, ahogy emlegethetném Czene Mártát, Kovács Gergő szobrászt…
Fiatalon ismerkedtem meg Szotyori Lászlóval, akinek személyisége már akkor is megragadott, pedig nem lehetett tudni, hogy jelentős alkotó lesz belőle. Aztán, amikor találkoztam az érett képeivel, akkor visszaköszönt a korábbi személyes benyomás, amihez a hódmezővásárhelyi laktanya „segített hozzá”. A katonaság már nincs sehol, az emlékek is félig-meddig eltemetődtek, de Szotyori makacs és szívós szelídsége szinte változatlan formában mutatkozik meg a mostanában festett képein is. Nagyon hosszúra nyúlhatna ez a névsor, és sokan ki is maradnának, de nekem az a fontos, hogy az alkotó észrevegyen valami fontosat, úgy, ahogy azt más nem tudja észrevenni. Benne élünk egy sok szemléletet elbíró művészeti közegben és mindenki, aki lényegeset tud mutatni, nekem fontos.
