Lehet-e szent egy akaratos, hisztérikus és önfejű nő?

Anne Lise Marstrand-Jørgensen hildegard typotex

Anne Lise Marstrand-Jørgensen: Hildegard II.Typotex Kiadó, 2017 – fordította Soós Anita – 536 oldal, puha kötés – ISBN 978-963-2798-90-5

A címben feltett kérdést pontosítva arra kereshetünk választ ebben a régóta várt folytatásban, hogy aki szent, az lehet-e akaratos, makrancos, önfejű, morcos, mérges, hisztérikus…

Imáink meghallgatásra találtak, s türelmünk elnyerte jutalmát, hiszen a közeljövőben a kezünkben tarthatjuk Anne Lise Marstrand-Jørgensen regényének második kötetét, a Hildegard II-t! Az első kötettől, s annak szemléletétől lelkesek voltunk, így talán nem csoda, ha aggódva epekedtünk a folytatás után.

Megérte várni, mert

a történet folytatása beteljesíti és felül is múlja a hozzá fűzött reményeket, s a szerző nem hogy kifulladt volna a történet ápolása közben, de láthatóan felbátorodott, s ha ez lehetséges, megerősödött.

A szentek életrajza „nehéz terep”, hiszen, aki ilyesmihez nyúl, az, ha nem akar mellébeszélni, akkor kénytelen szembenézni azzal, hogy a katolikus egyház szentjeinek élettörténetéről tudunk ezt-azt, de arról, hogy mi dúlt a lelkükben, csak a legritkább esetben lehet fogalmunk. Nincs ez másként Szent Hildegárddal sem, akinek életeseményeiről és alkotásairól viszonylag sokat tudhatunk, de ezek az ismeretek sehogy sem passzolnak ahhoz a korhoz, amelyben apácánk élt. Hildegárd kilóg a saját korából, és sok olyan dologgal foglakozott, amivel akkoriban csak a férfiaknak volt (lett volna) szabad. A titok, mint azt Anne Lise Marstrand-Jørgensen egészen pontosan meglátta, nem oldható fel mással, csak a főhős személyiségének szabálytalanságával.

Hildegard látomásait nem csak lejegyezték, de képeken is megörökítették.

Az írónő – mert valamiféle „biztos alapra” szükség van – nem próbált meg alternatív magyarázatokat találni Hildegard látomásainak eredetére. Nem keres pszichológiai, elmekórtani megoldásokat, hanem egyszerűen elfogadja, azt, amivel Hildegard – borotvaélen táncolva – tekintélyt és legitimitást szerzett kortársai előtt. Erről az alapról építkezve keresi azt, hogy miként lehetett képes az életében is szentként tisztelt „rajnai Szibilla” érvényesíteni az akaratát, akkor is, ha ezt közvetlen elöljárói nem nézték jó szemmel, vagy éppen büntették.

A második kötet a „teuton prófétanő” ötven éves kora körül kezdi a mesélést, akkortájt, amikor Hildegardban megérik a szándék, hogy elhagyva a kolostort, amelyben felnőtt – s amely miatta lett jól prosperáló egyházi vállalkozássá –, új kolostort alapít. A szándék ekkor sem sajátja, hanem isteni sugallatból ered, melynek ideig-óráig megpróbál ellenszegülni… hiszen pontosan tudja, hogy mekkora terhet vesz magára, s mennyi ellenséget szerezhet. A könyv a látomások hangnemét felhasználva pontos képet fest az apáca gyötrődéséről, ellenkezéséről, kételyeiről és elszántságából. Megmutatja, hogy az emberi gyarlóság és tökéletlenség sem lehet akadálya a lehetetlen dolgok megvalósításának: az új kolostor igenis felépül! Közben Hildegard kilép a világba, s bele-beleszól a politika alakulásába és az eretnekség elleni küzdelembe is. Felismeri azt, amit ma is kevesen: az eretnekségekért, a tévtanokért, az eltévelyedésért leginkább az eltunyult, kényelembe süppedő egyház a felelős:

Hadd számoljon a menny kegyetlenségekkel, hogy megbosszulja ezt az igazságtalanságot, hadd fedje el egy felhő az egész földet, hogy minden, ami zöld, elhervadjon, és minden szépség megfakuljon. Titeket, papokat, akik elfelejtettetek ENGEM, mindentől megfosztanak, mert nem végeztétek el a feladatotokat. Azt mondják rólatok: vessük ki ezeket a kurafikat és rablókat az egyházból, mert tele vannak gonoszsággal. Egy kardot láttam lógni a levegőben, amely egyes kolostorokat lehasított. Imádkozom, hogy a kiolthatatlan Szentlélek átjárjon benneteket, hogy a jót válasszátok a kárhozattal szemben – így ostorozza Hildegard a saját egyházát Isten nevében szólva, miközben neki, mint nőnek megszólalnia sem lenne szabad… Süket az, aki nem hallja, hogy ezek a szavak, a saját bűnökkel való szembenézés ma is érvényes. Sőt, mostanában, a másokat hibáztatás felhabzása idején talán érvényesebb is, mint a középkorban.

Olvasás közben furcsa dilemma keríti hatalmába az olvasót, pláne, ha katolikus. Nem az a kérdés, hogy a regénybeli Hildegard lelkének rezdüléseit és jellemének furcsa rajzát elfogadhatjuk-e igaznak. Nem is az a kérdés, hogy hitelességben versenyezhet-e a kötet a régi hagiográfiákkal. A regény igazi tétje, hogy a benne felvázolt portré elfogadható-e egy mai katolikus számára.

El tudjuk-e viselni, hogy a szentek az emberekre hasonlítanak inkább, s nem a Kripton bolygón született Supermanre? Tudomásul vesszük-e végre, hogy a tökéletesség az ember földi pályafutása során sokkal inkább csak cél lehet, mint állapot? Képesek vagyunk-e megérteni/elfogadni végre, hogy az esendő ember gyarlóságaival, hibáival, tévedéseivel és bűneivel együtt is – ld. Dávid király – lehet Isten eszköze?

Aki képes ezekre a kérdésekre őszintén válaszolni, annak – túl azon, hogy egy nagyszerű regényt olvas – épülésére szolgálhat ez a könyv. Akkor is, ha nem katolikus, akkor is, ha nem keresztény, akkor is, ha nem istenhívő. Akkor is, ha…



Nincs hozzászólás

Írd le a véleményed!