+ Ajánló

Megszakított közösülés Szent Hildegárddal

hildegard

Talán nem én vagyok az egyetlen, aki kiütést kap a középkori szentek régebben írt életrajzaitól, s talán nem én leszek az egyetlen, akit lelkesít a Typotex által kiadott Hildegard című regény.

Anne Lise Marstrand-Jørgensen: Hildegard I.Typotex Kiadó, 2015 – fordította Soós Anita – 432 oldal, puha kötés – ISBN 978-963-2798-43-1

Nagy általánosságban elmondható, hogy a régebben írt szent-életrajzok – a célon túllőve – annyira tökéletesnek mutatja be a szenteket, hogy olvasás közben allergiás tünetek jelentkezhetnek. Személy szerint úgy gondolom, hogy a szenteknek és a szentek kultuszának is kárára vált, hogy a hagiográfiákból hiányzik minden, ami emberi, ami esendő, ami együttérzésre készet. Elég, ha Szent Ritára gondolunk, aki azért imádkozott, hogy fiai inkább pusztuljanak el, semmint hogy bűnös életet éljenek. A hideg is kiráz. Pedig nem írtak mindig így! Elég, ha megnézzük a Bibliát, ami több helyütt is azt sugallja, hogy Isten kedvencei nem feltétlenül voltak annyira „f*sza gyerek”. A sokat sztárolt Dávid király például kimondottan csúnya dolgokat volt képes elkövetni, és még Péter apostolnak is megengedték, hogy a baromfiudvar teljes ébredése előtt megtagadja mesterét. Aztán valahol félrecsúszott az egész, és jöttek az embertelenné idealizált szentek, akik jóérzésű emberből inkább ellenkezést váltanak ki. Ez a borzongató elborzadás pedig olyan – blaszfémiába hajló, de mégis – nagyszerű műveket szülhet, mint Asperján György regénye, a Jézus és Júdás aktája… vagy olyan „kevésbé veszélyes” munkákat, mint Ősi János Szent László-regényének első és második kötete. Talán ez utóbbi tartozik ahhoz a vonalhoz, ami a Typotex által kiadott Szent Hildegardhoz vezet.

hildegard_von_bingen

2012-es emlékérem

Az 1971-ben született dán írónő, Anne Lise Marstrand-Jørgensen nyilván gyorsan rájött, hogy kincshez nyúlt, amikor Bingeni Hildegard életével kezdett el matatni, hiszen a középkori szentek között nem sok ennyire tökös csaj akad. Pláne nem olyan, aki saját jogon lett híres, mint gyógyító, mint zeneszerző, és mint látomások hordozója és lejegyzője. Ráadásul a korabeli viszonyok között meglepő alakja ugyanúgy lehetett volna a valódi és evilági lángok martaléka, mint ahogy a szent és tiszteletre méltó személy lett belőle. (Ja, mellesleg zeneszerzőként is tevékenykedett.)

Hildegard életének központi – mai ember számára nehezen értelmezhető – eleme a látomás, amit Istentől kapott. Mi, akik a harmadik évezred hajnalán a látomásokat leginkább a drogokhoz kötjük, csak reménykedünk abban, hogy a látomások ugyanattól az Istentől származnak, akiről Erik Wahlstöm botrányos és zseniális regénye mesél. Persze, ennyi erővel abban is reménykedhetnénk, hogy ez egy másik egyetlen Isten, de félre a tréfával, hiszen Anne Lise Marstrand-Jørgensen nem mókából – és nem mulattatás céljából – írta a regényt!

A Hildegard című könyv – amennyire csak lehet – ragaszkodik az ismert történelmi tényekhez, s átélhető módon ábrázolja a korabeli meglehetősen ijesztő viszonyokat… de ez csak másodlagos, hiszen ami igazán fontos, az „a szemnek láthatatlan”! A regény sokat és jól foglalkozik a szereplők – kiemelten Hildegard – belső életével, érzéseivel és gondolataival. Ebből azt következik, hogy minden történelmisége mellett is jórészt fikció. De micsoda fikció! Színes, lélektanilag hiteles, és empátiára késztető – megvan benne minden, ami a régi hagiográfiákból hiányzik… és ami egy jó regény ismérve lehet.

Köszönet illeti a fordítót, hogy megküzdött a látomások leírásával (nem csodálkoznék, ha rémálmokat kapott volna jutalmul).

Krisztus kitárja a karját, mintha a kereszten lógna, testén át zöld gyümölcsöket érlelő almafa. Hildegard elvesz egy almát a felé nyújtott kézből, beleharap, édes, mint a méz. Meleg erő árad agyából az ölébe, kínzó vágyakozás, szédítő magasság. A férfi lába között – mint engedelmes kutyák – rókák szaladgálnak ki-be. Fogukkal leszakítják az éretlen gyümölcsöket, éles körmükkel kaparják a földet, és hagyják, hogy a férfialak megsimogassa a hátukat és a fejüket. Krisztus Hildegardot a kúthoz vezeti, a mélységből áradó hidegség és szag megcsapja a lány arcát. A látomásalak a hátának dől, és vele együtt előre hajol, a kút fekete torkában mégis csak az ő arca tükröződik, le akarja tépni a fejkendőjét, nyomorultul érzi magát a beteljesületlen szerelemtől…

– olvashatjuk, s bár én magam – rosszkeresztény cinikus rohadékként – LSD-re tippelnék, mégis el tudom fogadni, hogy igaz, amit az írónő láttat a könyv olvasójával.

S hogy miért szól a mostani írás címe megszakított közösülésről? Egyszerű hibáról van szó, „közös ülésre” gondoltam, s arra is csak azért, mert a Typotex Kiadó szerint egy teljes évet kell várni a regény folytatására. Tudom, hogy ez például földtörténeti szempontból mérhetetlenül kevés, de olvasóként hadd legyek már most türelmetlen, hiszen Hildegard von Typotex az első kötet végéig még el sem jutott Bingenbe!

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top