+ Irodalom

Árpád-házi Trónok harca – A Lovagkirály keresztje

lovagkirály

Olvasás előtt – a szerzőt/kiadót nem ismerve – aggódtam, hogy az újult erővel támadó nemzeti giccs tobzódik a Lovagkirály ürügyén. Tévedtem.

Ősi János: A Lovagkirály keresztjeRézbong kiadó, 2014 – illusztrációk: P. Szathmáry István, szerkesztette: Baráthy Levente – 416 oldal, keménytábla – ISBN 9786155475009

Kamaszkorom óta – fel nem sorolandó okok miatt – eltávolodtam a nemzeti múltat bemutató-bonycolgató-átszínező történelmi regényektől. Pedig volt néhány, ami homályos emlékként nagy élménynek tűnik, mégsem merném mai eszemmel újraolvasni… Ősi János regényét is fenntartásokkal vettem kézbe. Mit akar manapság valaki Szent Lászlóval, a Lovagkirállyal? Egyáltalán milyen réteget lehet egy majd’ ezeréves történet újragondolásával megszólítani?

Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa…
Tévedtem és rosszhiszemű voltam. Ősi János tisztességes és jó regényt írt! Vállalható, élvezetes könyvet, egy XXI. századi regényt a XI. századi történetből. A Lovagkirály keresztje olyan regény, amit fenntartások nélkül adhatok a gyerekeim kezébe is. Kivételesen nem kell azzal kezdenem, hogy „jó könyv, de…

A „dicső nemzeti múltra”, az Árpád-házra, a turulra és az ősmagyar pogányságra akkora terheket rakott az elmúlt száz év, hogy ember legyen a talpán, aki önmagát felvállalva hozzá mer nyúlni a témához ebben a súlyosan szétszakadt országban, ahol mindenkinek igaza van. Persze, az író szempontjából jó ez úgy, ahogy van: nem kell a múltba révedni ahhoz, hogy mintát lehessen találni a széthúzáshoz, példát a szembenállásra. Az már az Olvasóra van bízva, hogy Ősi János a jelen állapotot vetíti vissza a múltba, vagy az azóta is folytonosan jelen lévő értelmetlen testvérharcot próbálja feltárni. Mindegy is, hiszen a múlt így is, úgy is – feltárva is és elfedve is – a jelen szája sarkáig ér, s hogy elrejt-megvéd, vagy lehúz-megfojt, az rajtunk (is) múlik.

lovagkirály

Illusztrációk: P. Szathmáry István

Ősi János írói fantáziája hús-vér figurákká alakítja azokat a történelmi hősöket, akik eddig jórészt a legendákban és ólomüveg ablakokon jelentek meg. Tulajdonságaik közé bekerül az önzés, a számítás, a sunyiság, a hitszegés, a cinizmus, a részvétlenség… Az ország akkori nagyjai – ha a nyelv akkori állapotát nem tekintjük – simán el tudnának vegyülni az ország mai képviselői között. És tényleg! Eltekintve a mobiltelefontól meg a Vutton-szütyőtől miért is lennének mások? Pláne, miért kellene azt hinnünk/gondolnunk, hogy jobbak/rosszabbak?

Persze a folytonos párhuzamkeresés mellett az is fontos és érdekes, hogy Ősi nem próbál meg valami stilizált ősnyelvet a hősei szájába erőltetni. Ahol nagyon muszáj, ott diszkréten(!) jelzi, hogy vannak nyelvi eltérések, de nem görcsöl: meséli úgy, ahogy jön. Olvasmányosan és elragadón, nem túlburjánoztatva a leírásokat, de megteremtve a légkört. Egy-két túlkapástól eltekintve biztosnak tűnő ízléssel tudja, hogy mennyire lehet naturális egy csatajelenet, s az sem zavaró, hogy a szerelmi jelenetek kapcsán inkább diszkrét utalásokba bocsátkozik, ahelyett, hogy a határokat feszegetné. Itt – egy történelmi regényben – nincs is szükség ilyesmire.

lovagkirály

Illusztrációk: P. Szathmáry István

Jogos a kérdés: milyen Szent László „passzol” egy ilyen világba? Miként lehet megírni, de nem sárba rántani a főhőst?

…akinek engedtessék már meg, hogy hős legyen!
Ősi János erre is tud megoldást. Bár ebben a kötetben csak a fiatal – közel sem szent – Lászlóval találkozhatunk, mégis ígéretes az, ami kibomlik. Egy esendő, de alapvetően tisztességes kamasz, aki nem tud megfelelni a vele szemben támasztott elvárásoknak, viszont az ebből keletkező konfliktusokat nem a rövid távú érdekekre hagyatkozva oldja meg… Aztán majd a következő kötetekből reméljük kiderül, hogy tényleg szent lesz-e belőle, vagy csak úgy, mint Istvánból.

A haldokló püspök arról akarja meggyőzni az ifjú Lászlót, hogy szentté kell avattatnia Istvánt:

– …A magyaroknak saját maguk közül való szentre van szükségük. Szentté kell avattatnod István királyt!
– Istvánt?! – László őszintén felháborodott.
– Őt! Ő az első magyar király.
– Úgy lett király, hogy felnégyeltette legyőzött ellenfelét, Koppányt, a rokonunkat.
– Ő a magyar egyház megalapítója. De ez az egyház még ingatag. Még össze is omolhat. Hány püspököt és papot öltek meg az alapítás óta a pogányok! Az alapokat kell megerősíteni fiam. És az alapítóba vetett feltétlen hitet. Szentté kell avattatnod Istvánt!
– István megvakíttatta és meggyilkoltatta Vazult, a nagyapámat, és elűzte az országból apámat és testvéreit!
– Ő építette az első székesegyházat és az első plébániatemplomokat. Nincs senki, aki alkalmasabb lenne rá, hogy a magyarok első szentje legyen.
– Atyám, a nép azt meséli, hogy István élve eltemettette a besenyők vezérét, Tonuzabát és a feleségét.
– A nép retteg a besenyőktől, és gyűlöli őket. Elismeréssel és helyeslően mesélik Istvánról azt, amit mondtál.
– És te, atyám, te is helyesnek tartod István tettét?

Annyit elárulhatok, hogy László itt nem ígéri meg István szentté avatását, de a történelmi regénynek annyi hátránya van a fantasy-val szemben, hogy tudható a végkifejlet.
Annak, aki odafigyelt történelemórán! A többiek meg türelmetlenül várhatnak a következő kötetre…

2 hozzászólás

2 Comments

  1. Zozó

    2017-09-12 - 12:54

    Remélhetőleg az idézett rész nem egy az egyben idézet a “nagy szerzőtől”, aki ez esetben elemi helyesírási hibát vétett, hanem csupán az újságíró hanyagsága. (“eltemetette”)

    • Grozdits Hahó

      Grozdits Hahó

      2017-09-12 - 14:41

      az újságíró hanyag. kösz.

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top