Az Aegon10 portréfilmfüzér pontosan megmutatta, mi a küldetése a szépirodalmat nem elitista módon népszerűsítő Margó fesztiválnak. Olyan 8-10 perces miniportrékat kaptunk az Aegon-díjas írókról, amelyekből pontosan kiderül, hogy nem kell túlmisztifikálni, vagy bálvánnyá emelni ünnepelt szerzőinket. Mint ahogy ők sem misztifikálják túl saját hétköznapjaikat: ahogy az egyik kisfilmben Térey János találóan fogalmaz: egy magyar értelmiséginél senki sem tudja körmönfontabban elmagyarázni miért nem ér rá valamire éppen. Mintha csak egy teleírt határidőnapló jelentené egy író fontosságát.
Szerencsére a tíz eddig Aegon Művészeti Díjjal jutalmazott szerző épp ráért egy oldottabb beszélgetésre, egyedül csak Jónás Tamás maradt ki az eddig díjazottak közül. Kár, mert a portrék tényleg elérték céljukat: olyan apróságok is kiderülnek a bemutatott írókról, amelyeket még az elvakultabb rajongóig sem biztos, hogy tudtak kedvenc szerzőjükről.
Nem életrajz, csak könnyed hangulatkép
Ráadásul a filmeket rendező Ruszthi Zsolt otthonukba, vagy valamilyen intimebb közegbe vitte alanyait. Ennek köszönhetően a bemutatott írók is érezhetően szabadabban beszéltek egy konvencionális interjúhelyzetnél. És néha egészen elemükben vannak: Esterházy Péter a Római part történetéről és jelenéről filozofál szórakoztatóan, Barnás Ferenc egészen új megvilágításba helyezi a teremőr bennünk élő képét, Péterfy Gergely pedig gyerekkorból származó színház-fóbia elméletével mulattatja a nézőt.
Érezhetően persze mindenki kicsit másképp viselkedik a kamera előtt: Esterházy vagy Térey rutinosan, profin kezeli az érdeklődést, és az interjúhelyzetet, de egy-egy spontánabb szituáció, vagy egy meglepő kérdés még őket is kiragadja a komfortzónából. Ezt a természetességet, az izzadságmentes, egyáltalán nem „irodalmi” hangulatot mindenképp az alkotók javára kell írni.
Az a fránya magyar közélet
Talán csak akkor bicsaklik meg kicsit a beszélgetések intim miliője, amikor portrék elérnek a kikerülhetetlen közéleti-politikai témákhoz. Ebben a témakörben ugyanis már az írók habitusa válogatja, hogy mennyire szívesen beszélnek politikáról vagy társadalmi kérdésekről. Péterfy bevallja, hogy kvázi terápiás jelleggel adja ki magából felháborodottságát (a többi felesleges energiát az edzőteremben vezeti le) , Kun Árpád azonban pont hogy kerülné a nagy megfejtéseket. Mégis pont az ő meglátásai a legmellbevágóbbak. A Norvégiában élő íróra persze könnyen rá lehetne sütni a messziről jött ember stigmáját, de egyszerű példáiban megfontolandó észrevételek lapulnak. Anélkül, hogy lelőném a beszélgetés poénjait, csak egyetlen összehasonlítás a norvég és magyar valóságról: a norvég konzervatív miniszterelnök fogadást ad az ottani Pride-felvonulás szervezőinek, egy magyar miniszterelnöktől ez már a sci-fi kategória lenne.
Ha már magyar valóság: Grecsó Krisztián bevallja, hogy napi politikával nem szívesen foglalkozik, inkább csak teszi a dolgát, ahogy ő fogalmaz, kötelességből. Szerinte neki, mint alföldi kis faluból származó írónak igenis feladata, hogy foglalkozzon a „Másik Magyarországgal’, azzal a vidéki réteggel, amely még próbál szellemileg is a felszínen maradni.
És ezt a vallomást el is hisszük neki, hiszen a filmben épp a nyugati határhoz, Szentgotthárdra kísérjük el, ahova két szatyor könyvvel érkezik a közönségtalálkozóra, mert egy kisvárosban ma már nem divat a könyvesbolt.
Csaplár Vilmos kedvenc kocsmapultjánál szomorúan hasonlítja a hetvenes évekhez jelenünket, míg Esterházy bölcsen visszatáncol a nagy közéleti kijelentéstől: hiába kérdezik Lipcsében a könyvvásáron az itteni helyzetről, nem tud pontosan válaszolni, hiszen itthon sem érti a demokrácia hazai, kicsavart verzióját.
Ízelítő a filmekből:
https://youtu.be/3-4sQNilCW8
Családban marad
A nagy közéleti elmerengések azért szerencsére nem telepszenek rá túlságosan a miniportrék hangulatára. Az intimitás végig megmarad, főleg annak köszönhetően, hogy az írók saját otthonukban vagy egy nekik kedves helyen mesélnek családjukról, a gyerekkorukról. Kiderül, hogy Rakovszky Zsuzsa a neten olvasgatva ismerte meg apját; hogy Péterfy Gergelyt egy igazán fontos dologra, a női fenék anatómiájára biztosan megtanította nagyapja, Jékely Zoltán; hogy Esterházy fia, Marcell egyetlen fotóban megfogalmazta a Harmonia Caelestist.
A kilenc kisfilm talán egyben túl tömény, de ezek a portrék érezhetően inkább a gyors fogyasztásra szakosodott videómegosztókon találhatják meg a célközönségüket. Jó lenne később ezekbe a videókba futni minden olvasást népszerűsítő, a kultúráról nem rébuszokban beszélő portálon.
