A hágai Gemeentemuseum egy minden eddiginél átfogóbb, soha nem látott képeket is felvonultató életmű-kiállítással tiszteleg Anton Corbijn, korunk egyik leghíresebb fotósa előtt. Ott jártunk, és kicsit közelebb kerültünk a fotós emblematikus képei mögött lapuló titokhoz.
Anton Corbijn – Hollands Deep Gemeentemuseum, Hága, március 21- május 21.
Anton Corbijn – 1-2-3-4 Hágai Fotómúzeum, március 21 -május 21.
Otthon mindig arra tanítottak, hogy a szerény, puritán életre törekedjek. Évekbe telt, míg rájöttem, én mégis ki akarok tűnni. A képeim közelebb engedtek azokhoz az emberekhez, akiknek sikerült ez
– nyilatkozta nemrégiben Anton Corbijn, az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb fotósa.
Volt már Corbijn-kiállítás Magyarországon is néhány évvel ezelőtt a Ludwig Múzeumban, de kijelenthető, hogy a mostani életmű-összegző gyűjteményhez képest az csak kedvcsináló volt. Corbijn ugyanis saját bevallása szerint olyan képekre akadt saját gyűjteményében, amelyekről már ő sem emlékezett.
Corbijn képeivel nem túlzás, még az is találkozhatott az elmúlt harminc-negyven évben, akit cseppet sem érdekelt a fotózás vagy a popkultúra. Persze ettől még mindenkiben felmerülhet a kérdés, hogy mi teszi olyan kiemelkedővé Corbijn munkáit? Miért ragaszkodott hozzá több világhírű zenekar, a Rolling Stonestól a Nirvanáig, miért pózolt épp az ő fényképezőgépe előtt az összes híres művész Damien Hirsttől Ai Weiweiig?
Ezekre a kérdésekre nehéz lenne kielégítő választ adni, de ha mégis meg akarjuk érteni a Corbijn portréi mögött rejlő erőt és különlegességet, akkor bizonyára a fotós gyerekkoráig kell visszamenni az időben. Corbijn Hollandia egyik eldugottabb szigetén, azon belül egy Strijen nevű kis településen nőtt fel, egy mélyen vallásos családban. Corbijn apja református lelkész volt, így az asztalnál sokszor előkerültek a vallási témák is. A vallásos, puritán elvekre épülő neveltetés azonban nem elégítette ki Corbijnt, és engedve a számára szinte elérhetetlennek tűnő rockcirkusz csábításának, 17-18 éves korában elkezdett zenészeket és zenekarokat fotózni. Elszigetelt szülőhelye és a minden este másnak helyet adó, megismételhetetlen pillanatokban bővelkedő színpadi világ köszönőviszonyban sem volt egymással.
Corbijn azonban épp ezért volt még érzékenyebb, kíváncsibb a színpad hőseire, ez az alázat tette a képeit is mássá a szokásos zenész-portréktól. Corbijn ráadásul nem spilázta túl az előkészületeket: megpróbált a lehető legegyszerűbb eszközökkel dolgozni, lámpák és objektív-arzenál helyett inkább a fény-árnyék játékának természetes erejében hitt. Így a hetvenes évek végére, nyolcvanas évek végére az egyik legkeresettebb zenész-fotós lett, képei azóta is összefonódtak a lefotózott művészekkel, például a felénk mutató Clint Eastwoodal, a kezein támaszkodó Miles Davisszel vagy a hangfalon magába mélyedő Ian Curtisszel.
Corbijn azonban nem elégedett meg a sztárfotós státusszal, és új utakat keresett. A kiállításon a hírnévhozó portrékon kívül külön termet kapott a 33 Still Lives című sorozata, mely valójában kemény fricska volt a nyolcvanas-kilencvenes években csúcsra járatott paparazzi-kultúrának. Corbijn ezúttal már nem csak portrékat készített a sztárokról, hanem szokatlan szituációkba helyezte őket. A képeken például Lars Von Trier talicskázik a kertben meztelenül, vagy Nick Cave pózol a tengerparton egy Bibliával a kezében – Corbijn ezzel a módszerrel figurázta ki a lopott pillanat illúzióját, és mutatott rá, hogy egy sztár magánéletét néhány lesifotós képén keresztül sem érthetjük meg.
Az ezredforduló környékén Corbijn az állandó zenei témájú felkérések mellett egyre önreflexívebb utakat keresett. Egyrészt Inwards and Onwards című sorozatán az általa leginkább tisztelt művészekről (pl.: Lucian Freud vagy Gerhard Richter) készített ihletett portrékat, másrészt egy fotósorozat erejéig visszatért gyerekkora színhelyére, hogy saját magát fényképezve fogalmazza meg, ki is ő valójában. Az öndefiniáló a.somebody című sorozat különlegessége, hogy Corbijn elhunyt zenész-idoljainak öltözött – így kerül párbeszédbe Corbijn vallásos neveltetése, a sokszor felmerülő túlvilág kérdése, saját rajongása a lefotózott legendák halálával és életművével. A legbeszédesebb a Heaven című kép, melyen Corbijn összes addigra elhunyt korábbi idolja látható – igaz, mindegyikük maga Corbijn, csak elmaszkírozva.
A kiállítás kisebb termeiben a holland fotós három eddig bemutatott filmjének (Control, Az amerikai, Az üldözött) állóképeit is végignézheti a látogató, és főleg a John Le Carré regényéből készült Az üldözöttből kiragadott képekből érződik Corbijn hihetetlen képérzékenysége. A kémfilm, szinte minden egyes kockája külön nagyítást érdemelne, annyira beszédesek a beállítások. Nem mellesleg ez volt Philip Seymur Hoffmann utolsó filmje, és Corbijn egy korábbi nyilatkozatában elárulta, sokan kritizálták azért, hogy mennyire lassú olykor a film, de ennek oka az volt, hogy egyszerűen nem tudta levenni a saját szemét (és így a kamera objektívjét sem) Hoffman egyetlen szemrebbenésben is megmutatkozó, koncentrált színészi játékáról.
A Gementeemuseum átfogó kiállításán kívül a szomszédos Fotómúzeumban még egy gyűjtemény várja a Corbijn-ínyenceket. Itt látható a legtöbb, még soha nem látott zenekari fotó, és a rengeteg saját tervezésű U2-borító vagy a Depeche Mode-borító.
Az elképesztő mennyiségű fotó után egyáltalán nem túlzás Corbijn előzetes kérése a szervezők felé: a gyűjtemény nagyobbik része ne a Fotómúzeumban, hanem inkább a képzőművészetre fókuszáló Gemeentemuseumban legyen kiállítva. A képek nagy részéről ugyanis tényleg nehezen eldönthető, hogy a fotó vagy a festmény kategóriába soroljuk őket. Ezek az alkotások túl sokat árulnak el a bemutatott művészekről ahhoz, hogy csak egyszerűen portréként tekintsünk rájuk. Ezzel a kéréssel voltaképp a korábban festőnek készülő Corbijn művészi szándékai is lelepleződtek.
