Amikor Julien de Casabianca francia vizuális művész és filmes szakember ellátogatott tavaly a Louvre-ba, perceken át ácsorgott Ingres egyik festménye előtt, azon törve a fejét, hogyan szabadíthatná ki a képen szereplő rabnőt.
Egy fiatal, magányos nőt láttam, aki unottan néz vissza rám. Olyan elhagyatottnak tűnt. Automatikusan bekapcsolt nálam a „lovagias-herceg effektus, és úgy éreztem, meg kell mentenem a nőt. Ki kell szabadítanom a zárt falak közül, megadni számára a második esélyt egy jobb életre.
– nyilatkozta a slate-com-nak a művész.
Ebből a már-már kissé giccsbe hajló, romantikusra sikeredett tündérmeséből született a zseniális ötlet: szabadítsák ki mások is a múzeumok méltatlanul mellőzött, egyébként remekül megfestett figuráit, akik mintegy statisztaként közreműködnek csak egy-egy mester festményén.
Innen már csak egy hosszú lépés vezetett az Outgoing projekthez: a múzeum látogatók fotózzák le a telefonjukkal az általuk kiválasztott alakot, nyomtassák ki őket poszter méretben, majd ragasszák ki a város falaira, végül osszák meg az Outgoing Facebook-oldalán.
Így olyan emberek is láthatják a műveket, akik különben be sem tennék a lábukat egy múzeumba. Noha a nagy többségük talán nem ismeri fel sem a festményt, sem a művészt, mégis csak ragad rájuk valami, és talán megmozgatja őket, esetleg így kedvet kapnak egy-egy kiállításhoz. A letűnt korok hétköznapi hősei, pedig sokkal izgalmasabbak, mint a szélesebb közönség által ismert képek, mint például a királyokról szóló portrék. Nem akarjuk az emberek szájába adni, hogy mit kellene vagy nem kellene látniuk egy-egy képen. Az értelmezést mindenkire rábízzuk, elég, ha megengedik maguknak, hogy megérintse őket a művészet.
– mondja Julien de Casabianca.
Az első online megosztás óta több mint 18 ország csatlakozott a nagyszabású projekthez, köztük több múzeum. Párizson kívül Londonban, Barcelonában, Chicagóban, Romában, sőt még Islamabadban is felkerült egy-egy kiszabadított múzeumi hős a falakra.
Jelenleg pedig az Egyesült Államok tizenkét, kiválasztott városában próbálják meggyőzni az ottani intézményeket, hogy vegyenek részt a programban.
Nagy gondot jelent becsalogatni a tinédzsereket egy-egy tárlatra. Erre az Outgoing utcai művészete kiváló apropó, hiszen a fiatalok naponta elhaladnak a művek előtt, akarva akaratlanul is rájuk pillantva. Szeretik vagy utálják, de legalább reagálnak rá, vitatkoznak, beszélnek róla, és esetleg inspirálódnak is. Kell ennél több?
– teszi fel a költői kérdést a művész.
Noha Banksy és más street art művészek munkáit sokan vandalizmusnak titulálják, Casabianca azt mondja, rájuk még nem érkezett panasz, igaz, ők nem is festékkel, hanem könnyen eltávolítható tapétaragasztóval dolgoznak, így nem keletkezik számottevő kár. (Az erre vonatkozó jogszabály persze várososként változik, és csak elvétve akadt olyan, ahol a tulajdonos kifogásolta az óriásposzter felragasztását.)
A művész különben sem rongálásra bujtja fel az résztvevőket, hanem kihangsúlyozza, hogy a város mellőzött, romos falait használják vászon gyanánt, és messze kerüljék el a középületek, iskolák, kórházak, vagy más hivatalos intézmények falait.
Semmi érdekeset nem látok abban, hogy steril felületekre ragasztgassuk a képeket. Egyszerűen csúnyán mutatnak egy tiszta falon, ráadásul a tulajdonosok sem véletlenül festették világosra az épületeket. Az ilyen hófehér falfelületektől pedig egyenesen rosszul vagyok, de tiszteletben tartom mások ízlését. A málladozó falak sokkal jobban mutatnak, ráadásul azt senki nem bánja, ha egy amúgy is romos, összefirkált épületre kerül valami igazán ízléses alkotás.
