A kritika, mint holmi
Írta: Kántor Zsolt
Az irodalom ilyen-olyan megközelítéseinek mindig vannak különböző mintái, de ezek folyvást fordulnak egyet, sőt egy-egy jelentős mű megjelenését követően egyenesen forgolódás lesz úrrá a mintázatok, klisék között. Angyalosi Gergely és Henry James hasonlatát kölcsönvéve azt állíthatjuk, hogy az adott kor mindig másképp tekint és másképp lát egy adott művet vagy stílust, mint az a szövegkörnyezet, kontextus, amibe beleszületett a műtárgy. A minta fordul egyet. Vagy kettőt.
Ma már a kritika inkább interpretációs játék, nemcsak magyarázat és elemezgetés. Többnyire a legjobb kritika ugyanúgy hat, mint egy vers vagy egy jó Dali festmény. Arra inspirál, hogy magunk is gyártsunk magyarázatot, írjunk le néhány sort, reflektáljunk az olvasottakra és a látottakra. Hagyjunk nyomot a gondolkodás nagy óceánjában, még ha csak egy rezzenésnyi hullámot is.
A Holmi megszűnésekor több emlékező írás föltette a kérdést: mi lesz ezek után a kritikával, a sok jó recenzióval? Hiszen a Revizoron, a Kritikán, az és-en és a Jelenkoron kívül a Holmi volt az, amelyik mértékadó recenziókat közölt ebben az egyébként is grafomán államban. Talán papír alapon már nem is találhatunk hasonlóan igényes periodikát? A Holmi olvasótábora át fog pártolni egyes, jó színvonalú, elektronikus lapokhoz? A Műút? A Jelenkor? A Tiszatáj vagy a Litera.hu lesz az új kegyeltjük? A Fél-online? A Versum? Ez kérdés irodalmi berkekben. Így a kritika, mint műfaj, is át kell, hogy alakuljon. De hogyan? Miképp? Ezekkel a dilemmákkal kapcsolatban próbáltam néhány föltevést megkockáztatni. De a kizárólagosság igénye nélkül.
Ne felejtsük el, hogy a kritika elsődleges célja, hogy átszabja a kánont, korrigálja a megítélés hibáit. A giccset a maga helyén kezelje, esetleg elhallgassa. S a nagy közmegegyezés (mi az?) által sikeresnek ítélt, betagozódott műveket meg rangsorolja. Az erős talentummal bíró tehetségeket felfedezze, a besurrant klapanciákon meg elverje a port. És akkor létrejöhet egy kényes egyensúly. Jaj! S akkor, a drága befogadó, aki nagyjából minden oldal (népi és urbánus) és minden klikk (liberálisok és konzervatívok) recenzióit végignyálazza, talán érezni fog egyfajta arányosságot. És lesz egy kegyelmi pillanat este, amikor kimászik a legfrissebb könyvkritika hasábjai alól, és hirtelen rálát, rápillant az egészre. És azt érzi, hogy érti. Tudja, hogyan néz ki a kortárs irodalom felülnézetből? Szem-kéz koordináció, alak-háttér észlelés rendben, stb. És meglesz a fejében a térkép? Aligha.
Honnan hova jutott el a nagybecsű literatúra a népi szürrealizmustól a szürmodernitásig? És meglesz a memóriájában a ranglista és az irányzatok mátrixa. Aha. Ilyen nincs. Mégis, csinálja az értelmezést maga az olvasó is, az elemzést meg ellesi a kritikusoktól. A kritikus meg eloszlatja azt az illúziókat, hogy a titok dekódolható, s hogy a megfejtések által valamilyen igazsághoz kerülhetünk olyan közel, hogy az ki is ránt bennünket a hétköznapok hús-vér valóságából és bevisz a kánonok közötti, intertextuális mennybe.
A tetszés nem értékítélet
Az érték nélküli tetszés.[1] Tulajdonképpen csak felszínes élvezés, nem megismerés. Amikor a saját ízlésére-íz-érzékelésére szomjas érzékiség megcsalja a tudatot.[2] Tulajdonképpen ez a fajta beállítódás a saját lelki világához keres egy vágyat. A posztmodern aión avagy a szubjektív realizmus kora, amibe beleszülettünk, erre a kaptafára jár. Mégsem fölösleges, ha az úgynevezett igazság megjelenik a műben, mint egy kép vagy egyszerűen egy pillanatnyi szituáció.[3] Hiszen valamihez kötni kell a szavakat. Önmagában egy kifejezés, egy hang-billentyű- sor még nem dallam és nem vers. Mivel a nyelv köztes világ.[4] Köze van a valósághoz, az bizonyos. De ugyanúgy köze van a valóságon túlihoz. Hiszen azokra a dolgokra gondolunk, amikor leírjuk őket, amikre a minket megelőző korok, emberek. És biztos ez? Kérdezhetné egy széleskörűen tájékozott kutató.[5] S a beszédek szaporodnak, megtelnek a víztárolók, a lapok, az erre fókuszáló emberi elmék és közöttes terek számos mutációját hozzák létre az irodalom-frekvencián. Jelölők hálózata leszünk mi is, mint test.[6] S mint lélek. És nyomot hagy a génjeinkben apáink gondolkodásmódja. Van-e érvényes(en használható) kijelentése egy irodalmi szövegnek önmaga nyelvi valóságán kívül? Azonos-e a szöveg a műalkotással egyáltalán?[7] Vagy a mű csak az emberi fejben képződik meg? Rajta kívül halott?
Az bizonyos, hogy nem létezhet klisé, se tanítási módszer arra vonatkozóan, hogy miként értsünk meg valamit. Tehát, hogy miként kérdezzünk rá a legmegfelelőbb válaszra. Magyarán az igazság megnyugtató és abszolút tiszta válfajait keresi minden nyelvi próbálkozás, legyen az akár a beszéd vagy az írás. Az értelmezés létezési mód, amit mindenki csinál anélkül, hogy tudatában volna annak, hogy nem is kellett külön belépnie ebbe a létformába, hiszen eleve benne tartózkodik. Azóta, amióta tudatára ébredt, hogy képes kifejezni bármit. A közvetlenség, ami által valamit megtalál az elme és bizonyos összefüggések helyrebillennek, elengedhetetlen.[8] Ezért van, hogy egy jó vers többet elmond egy szerelmi viszonyról, mint egy házi feladatként elvégzett dolgozatírás. Hála azért a megfoghatatlan és kiismerhetetlen érzékszervünkért, ami ilyenkor bekapcsol. A szív értelme. Mondja az ó görög. Nusz. Nesz. Ami jeleket gravíroz a tudat-óceán legmélyebb öbleibe. Isten, amikor megteremtett, ezt a kis darabot helyezte belénk önmagából. Ez volna hát a költészet lírai génje. Ami az értelemnél több. Bölcsesség, ami összeköti gondolkodásmódunkat az égbolttal. Vagy a mindenkori eszménnyel.
Minden valamirevaló szövegben tulajdonképpen liturgiát celebrálunk.[9] Pláne, ha még rá is találunk a saját metaforánkra, ami valamiféle vágyott beteljesülés felé mozdítja el a bennünk lakozó hiányt. A műveletet egyfajta nyelvi, gondolkodásbeli rendtartás, paragrafus szerint hajtjuk végre. Absztrakciós és implikációs pályákon halad az ész.[10]
Az irányzatok és szekértáborok különböző trendjei tulajdonképpen Magyarországon nem tudnak megütközni. Elbeszélnek egymás mellett. Meg lebeszélnek. És föl. Konfrontáció csak az internet hálószobák beszélgető melegágyacskáiban dúl. A chat mindent kibír. Az online reakciók, a kommentek terráriumában már edzettebb kaméleonok kellenek ahhoz, hogy feltérképezzenek egyfajta fogyasztói tematikát, amire esetleg építeni lehet a jövő „kiszolgáló” irodalmát.
Hadd mutassak egy példát, ami szerintem etalon lehet a nyitottságra. „Az ő (Kazinczy) teljesítménye – ugyanúgy, mint bármely más nagy alkotóé – különböző irányzatok, elképzelések hálójában alakult ki és hatott, s az ő teljesítménye is csak akkor ragadható meg a maga különösségében, ha környezetét is radikális újraértelmezésnek vetjük alá, s a mellette működő és ható írókat és gondolkodókat, akik vagy egyetértettek vele vagy nem, önmagukban is s a többiekkel kialakított viszonyukban is megvizsgáljuk.[11] Ez a maiakra mennyivel inkább (Kal Vachomer – héber mondás arra, a valamire hatványozottan megáll a föltevés) igaz. Tandori Dezső munkásságának ismerete nélkül Parti Nagy Lajos másképp érthető, mint egybevetésük után. De Wittgenstein írásainak feldolgozása viszont Tandori világképének felfogását segíti elő.
Konklúzió helyett
Aki tollat ragad, hogy értékeljen, annak „érzékelnie kell a szellemi teret, aminek van egy diakron tengelye is – különben csak rokon- vagy ellenszenves pályatársakat, szerzőket és szerkesztőket fog látni. Létezik egy tradíció, amelyikben akkor is benne mozgunk, ha nem veszünk róla tudomást.”[12] A több száz internetes irodalmi fórum (Dokk.hu, Poet.hu) rengeteg amatőr írót juttat sikerhez. De vajon nem hígul-e a nyilvánosság kiszélesedésével a mezőny?
A kritika, mint kovalens kötés? A kovalens kötés olyan elsőrendű kémiai kötés, amelyben az atomok közös vegyértékkel rendelkeznek (ko: közös, valens – vegyértékű). Jellegükben azonos vagy különböző elemek atomjai között jön létre ez a kötés vegyértékelektronjaik közössé tételével. (Kenodoxia.hu)
A különböző elemek megvannak. A közössé tétel még hátra van. Valami új típusú párbeszéd volna szükséges nemcsak a két szekértábor, hanem maguk a portálokat működtető fórumok között is.
Egy biztos: ritka pillanat a magyar irodalom történetében, amikor olyan csapat áll össze, mint a Nyugat, az Újhold vagy a Holmi szerkesztői stábja. De ne lihegjük túl. Az értékválság és a slam poetry meg az instagram és a facebook átalakíthatja teljesen a szövegek befogadásának úthálózatát. Csak nyer-e ezzel az olvasó? Közelebb kerül-e az élethez? Nagyobb lesz-e a világossága? Vagy csak megint egy újabb trükköt süt el az aktuálisan sikeres irányzat?
Közben elkanyarodtunk. A kérdésre, „ki” lesz az új Holmi? Nem tudjuk a választ. Milyen lesz az online kritika jövője? Arra se felelhetünk konkrétan semmit. Akkor meg ne sirassuk el a nyomtatott sajtót! Nem fog meghalni se az érték, se a kritizáló kedv. Csak hagyni kéne őket békén. Én erre a békén hagyásra biztatom a kultúra diplomatáit.
[1] Immanuel Kant írta: „Érdek nélküli tetszés.” Innen az ötlet. Ez döbbentett rá, hogy van érték nélküli tetszés is.
[2] Wilhelm Friedrich Hegel: „Az eszme érzéki ragyogása.” Övé ez a mondat.
[3] Martin Heidegger: A műalkotás eredete c. tanulmány . A mű és az igazság c. fejezete. In: Heidegger: Rejtekutak. Bp.: Osiris 2006.
[4] Hans, Georg Gadamer: Szöveg és interpretáció. In: Bacsó B. (szerk.): Szöveg és interpretáció. Bp.: Cserépfalvi 1991.
[5] Maurice Blanchot: Ahogy én látom. Michel Foucault. Lettre. 1997. ősz
[6] Roland Barthes: S/Z. Bp.: Osiris 1997
[7] Kulcsár Szabó Ernő kérdései az Irodalomelmélet kurzus hallgatóihoz.
[8] Kulcsár-Szabó Zoltán: A közvetlenség visszatérése? Materialitás és medialitás az irodalmi kommunikációban, in: Kulcsár Szabó Ernő-Szirák Péter (szerk.): Történelem, kultúra, medialitás. Bp.: Balassi, 2003.
[9] Dällenbach, Lucien: Intertextus és autotextus. Ford. Bónus Tibor. In: Intertextualitás I-II. In: Helikon, 1996.
[10] Gérard Genette: Transztextualitás. Ford. Burján Monika. In: Helikon, Intertextualitás I-II., 1996.
[11] Margócsy István: Mire jó az irodalom, ÉS. 2014. 38. sz. (Vaderna Gábor Dessewffy – könyve kapcsán
[12] Angyalosi Gergely szavai a Magyar Narancs 2009. 36. számában. D. Magyari Imre készítette az interjút.
