Whiplash, amerikai film, 107 perc. R.: Damien Chazelle
A Whiplash című film Damien Chazelle rendező-író nagy álma volt, amiben elsőre nem nagyon hitt senki. Pénzt legalábbis nem sikerült keríteni első nekifutásra a filmhez, így Chazelle először kisfilmet készített Whiplash címmel, ugyancsak J. K. Simmons főszereplésével.
Túl sok a hangjegy
A kisfilm aztán meggyőzte a befektetőket és 2014-re elkészülhetett a Whiplash egészestés változata, ami az idei Oscaron simán tarolhat, akár 5 kategóriában is. Chazelle a saját zenetanulós élményeit foglalta filmbe, a próbálkozó tanítványt Miles Teller alakítja (Az élet habzsolva jó, A beavatott), akit eddig a szerepek nem igazán találtak meg; tanárát pedig J. K. Simmons (Pókember, Juno, Egek ura stb.), aki ezzel a filmmel könnyen a mennybe mehet.
Érdekes vita alakult ki az Indexen a filmről, ugyanis Klág Dávid filmkritikusi szemmel az „utóbbi évek egyik legjobb amerikai filmjének” tartja a Whiplasht, ám időközben megjelent Pándi Balázs dobos-újságíró cikke is, aki dobos szemmel egyáltalán nem volt elájulva a filmtől. Pándi szerint probléma az, hogy a film erőlteti azt a sztereotípiát, hogy a bonyolult zene az értékes, illetve a sok gyakorlástól egy zenész egyszer csak eléri a befutás állapotát. Pándi bajnak látja azt, hogy a film a jazzt az amerikai fehér középosztályon és az intézményes művészeti képzésen keresztül láttatja, illetve a szereplőválogatást sem tartja szerencsésnek.
Mindenre tudok ütni valamit
Abban van igazság, hogy a Whiplashben inkább látjuk a dobolást technikai sportnak, mint örömforrásnak. Pedig a zenecsinálásnak csak egy kis része a technikai tudás, sokkal inkább esztétika és ízlés dolga az, hogy az ember mit hoz ki a hangszeréből. A film főszereplője, Andrew szerintem inkább akar stréber lenni, mint eredeti zenész. Az oké, hogy valaki szereti a jazzdobolás legnagyobb klasszikusait, de attól még nem lesz senki jobb zenész, hogy 376-ik alkalommal is meghallgatja ugyanazt a kanonizált jazz-lemezt. De miért lenne épp Andrew következetes? (Aki állandóan dobszólót hallgat, miközben éppen azon szenved, hogy nem tud egy sztenderdet hibátlanul lekísérni.)
Azonban az a kérdés, hogy kell-e a doboláshoz az akadémikus zenészképzés, nem tartozik szorosan a filmhez, mivel Andrew úgy döntött, hogy az iskola stúdiózenekarában akar bizonyítani. Ez éppannyira nem kizárólagos lehetőség, mint ahogyan az az általánosan elfogadott vélemény sem állja meg minden formában a helyét, hogy onnantól lesz valaki jó zenész, hogy elvégzi a konzervatóriumot. A komolyzene valóban nehezen elképzelhető hivatalos papír nélkül, de az ún. „könnyű szakmában” a papír nem ér túl sokat. Én még legalábbis olyan közönséggel nem találkoztam, aki inkább a Berklee-diplomának hisz, mint a hallott produkciónak.
Siettél, vagy késtél?
Az viszont sokkal fontosabb, hogy bármennyire is nehezen szerethető figura, Andrew tényleg olyan, mintha a szomszédból kopogott volna át. A szándékai kétségtelenül komolyak és ennek érdekében bármiről képes lemondani, még frissen szerzett barátnőjéről is. Nem kell epikus szerelmi száltól tartani, a Whiplashben az ifjú hölgy alig pár percre jelenik meg, hogy azzal a lendülettel el is tűnjön Andrew süllyesztőjében.
Engem az életrajzi és/vagy zenés filmekben az szokott zavarni, hogy a folyamatokat túlságosan leegyszerűsítve látjuk. A kedvencem például az, amikor a Falco-filmben (Falco – Az ördögbe is, még élünk!) Johann Hölzel az egyik pillanatban még a világsikerről ábrándozik, a következő jelenetben lefog két akkordot, majd 5 másodperc múlva azt látjuk, hogy Falcoként énekli egy teltházas Drahdiwaberl-koncerten a Ganz Wient. Azért ugye ez általában nem így megy.
A Whiplashben az az egyik legjobb, hogy az A pontból B pontba jutás nem egy montázs és nem egy fordulat, hanem a filmet teljesen átszövő küzdelem, ami nemcsak a zenészeknek lehet ismerős, hanem bárkinek, aki próbált már egy részterületen kitűnni az átlagból. A Whiplashben Andrew ellenpontja a tanár, Fletcher, akinek frusztrációját és módszereit sokáig nem érthetjük, míg a végén ő maga tisztázza: egész életében attól remegett, hogy egy alkalmas különleges tehetség az ő keze alatt lesz képtelen kibontakozni. A módszerei ettől persze még vitathatóak, ahogyan a stílusa is.
A zenekar tust húz
Amennyiben persze Fletcher nem lenne ekkora seggfej, nem lenne Whiplash sem. Nem véletlenül áradozik mindenki az eddig jobbára mellékszerepekből élő J. K. Simmons teljesítményéről: Fletcher szerepe úgy illik rá, mint egy mesterszabó által készített öltöny. Egymaga is simán elvinné a filmet, Miles Teller pedig méltó partnere a Whiplashben.
Sok jót el lehet tehát mondani a Whiplashről, még úgy is, hogy a befejezés a film egészéhez képest nem valami szellemes és eléggé modoros. Bár a jazzdobolás is eléggé modoros a maga módján. Most még jó kérdés, hogy fekszik-e úgy Chazelle filmje, vagy Simmons alakítása, hogy Oscart érjen; méltó kihívó mindenesetre akad. Már nem kell sokat aludni, hogy minden kiderüljön.
