+ Film

A Birdman bemutatja: a szuperhősök ideje lejárt

birdman

A Birdman című filmet 9 Oscar-díjra jelölték, tarolt a Golden Globe díjátadóján, a kritikusok pedig baromira örülnek, de mit csináljunk mi? Filmkritika.

Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje). Amerikai vígjáték, 119 perc, 2014. Rendezte Alejandro González Iñárritu.

Könnyen összefuthat a nyál az ember szájában, ha végigfut a Birdman stáblistáján: mindenki itt van Michael Keatontól Edward Nortonon át Emma Stone-ig, ráadásul egy olyan tehetséges rendezővel együtt, aki hajlamos a másképpen gondolkodásra. A film különös alcíméből sejthető, hogy itt nem egy képregény-adaptációról van szó, még akkor sem, ha a filmbeli dilemma kiindulópontja mégis a képregényfilmek világa. A filmet 9 Oscar-díjra jelölték, tarolt a Golden Globe-on, a kritikusok pedig baromira örülnek.

A mexikói Iñárritu (21 gramm, Babel) tehát visszatért Hollywoodba,

magához csapta az évek óta mellékszerepeken tengődő Michael Keatont és azt is a fejébe vette, hogy úgy csinál elég hosszú snitteket, hogy közben mindenki szaladgál, pörög és tör-zúz. Ez így leírva elég modorosan hangzik, de a Birdman tényleg tartogat meglepetéseket.

A Birdman kiindulópontja talán izgalmasabb, mint maga a cselekmény: főhősünk az egykoron hollywoodi sztárszínész Riggan (Michael Keaton), aki azóta, hogy visszautasította a sokadik képregény-adaptációt, másodvonalas ex-filmsztárrá sikkadt. Most éppen a Broadway egyik színházában készül élete első rendezésére, de a premier előtti napokban a problémák osztódni kezdenek, ráadásul Riggan elmeállapota is napról napra aggasztóbb lesz.

Riggan vívódik a mainstream filmsikerek és az általa nagyobb művészi értékűnek ítélt, de más szinten kevéssé kielégítő színházi világ között, és láthatóan egykori karrierromboló döntését sem igazán tudja hová tenni az életében. Főleg úgy, hogy az előbbi közeg már teljesen elengedte, miközben az utóbbi közeg egyáltalán nem fogadta be őt. Így Michael Keaton karaktere elég nagy kockázatot vállal, az ő nevével eladni kívánt előadással. Ráadásul beesik mellé a nála jóval fiatalabb és sokkal magabiztosabb Mike (Edward Norton), aki a színpadon egy pillanatig sem vívódik, nem úgy, mint az ágyban.

Bár nagyon sok problémát a színházi világon keresztül látunk,

a Birdman mégsem a színházcsinálás problémáiról szól, inkább a főszereplő karrierjének végóráiról és személyes tragédiájáról, amit mindenki másképpen lát, attól függően, hogyan akarja őt látni. A kritikus kárörvendően nevet és a pokol mélyére kívánja; színésztársa inkább elismeri, mint tiszteli; saját lánya az elbukott apát látja benne; a képregénybuzik viszont minden körülmények között rajonganak érte.

A színészek egytől egyig lubickolnak: bár az Oscar-jelölés általában nem abszolút értékmérő, mégsem véletlen a Birdman esetében, hogy a film 3 színészét is jelölték Oscar-díjra az itteni teljesítményük miatt (Edward Nortont harmadszorra, míg Michael Keatont és Emma Stone-t először). Emellett az egykori másnapos Zach Galifianakis és a különböző dózisokban előkerülő Naomi Watts is remekül és fesztelenül játszik.

Érdekes módon mégis eléggé benne lennék a pácban,

ha a filmet egy bizonyos célcsoportnak kellene ajánlanom. Az biztos, hogy a Birdman valami olyasmit és olyan módon pedzeget, ahogyan én szeretem, mégsem tudnám meghatározni pontosan, hogy kinek nem ajánlom a filmet. Talán a csodavárók koppanhatnak egy kicsit, de csodát sosem érdemes várni, még akkor sem, ha egy filmet baromi sok díjra jelölnek.

Ugyanakkor a Birdman hangos sikere nem érdemtelen: ez egy olyan film, amit pár év múlva is érdemes lesz az újranézni. Alejandro González Iñárritu nem okozott csalódást és reméljük, hogy ötleteire ezentúl is vevők lesznek odaát.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top