+ Fotó

Az első parádékon egymással csókolózó nőket is megörökített – Bruno Bourel-interjú

Egy tavaszi napon az Andrássy úton sétált éppen Bruno Bourel, amikor megpillantott egy pincérnőt a járdaszélen napfürdőzni. Azonnal egy pad mögé guggolt, a nyakában lógó Leica fényképezőgépét a szeméhez emelte, és már kattintott is.

A „tiszta fekete” órája délután kettő körül kezdődik, és viszonylag rövid ideig tart – kezdi mondandóját a francia fotós Bruno Bourel, aki több, mint húsz éve él már Magyarországon. Ha egy festő a lehető legsötétebb feketét akarja használni, kikeresi az elefántcsont-feketét, és már alkot is. Fényképészként viszont ugyanezért a hatásért az ideális napszakot kell megtalálnom – állítja a magyarul is kiválóan beszélő fotográfus.

Egy tavaszi napon az Andrássy úton sétált éppen, amikor megpillantott egy pincérnőt a járdaszélen napfürdőzni. Azonnal egy pad mögé guggolt, a nyakában lógó Leica fényképezőgépét a szeméhez emelte, és már kattintott is. Az előhívott képen aztán látta, a lehető legtisztább fekete színt sikerült titokban megörökítenie. Titokban, hiszen gyakran oda sem néz, ha exponál, az évtizedek óta vele utazó fényképezőgépe pedig annyira halk, hogy a város morajlásában gyakorlatilag nem is hallani.

Ha valaki ránéz a filmes gépemre, meg sem fordul a fejében, hogy ezzel fényképezek, hiszen manapság mindenki óriási, zoom objektíves csodamasinákkal járkál. Ez nagy előny, mivel így észrevétlenül zárhatom be a pillanatot egy-egy képkockába

– mondja a fotóművész, és már visszakozik is a jelző hallatán, mondván, az élő művész fogalma számára értelmezhetetlen intézmény.

Egy művész kompromisszumok nélkül él, kizárólag az alkotásnak. Az utolsó ilyen ember számomra Bartók Béla, akit különösen tisztelek. Egy napot sem éltem zene nélkül, jómagam is zongorázok minden este

– meséli Bourel, aki mielőtt Budapestre költözött volna, zenét és filmrendezést tanult a Sorbonne-on, ám végül mégis a fényképezés mellett döntött.

bruno bourel

Egy Polaroid géppel kezdte, eleinte csak absztrakt fotókat készítve, egy New York-i galérista tanácsára viszont áttért a fekete-fehér filmes gépek legjobbikára, a Leicára, amely azóta is ott lapul a zsebében, utazzon akár villamoson, sétáljon a Rakparton vagy álldogáljon a Jégbüfé előtt, ahová húsz éve visszajár fényképezni. Az Erzsébet híd lábánál található legendás bisztróban exponált fotóiból egyébként közös könyvet is készített Parti Nagy Lajossal, Fényrajzok címmel, ami már négy kiadást is megélt, magyarul, franciául, németül és angolul is. Az elsőt részben még a Magvető finanszírozta, a továbbiakat viszont már francia befektetők és Bourel saját vállalkozása.

Elkészült a legújabb könyvem is az „Ilyen a szerelem” anyagából, de nem tudom kiadni, eltűntek ugyanis a francia befektetők Magyarországról. Úgy tűnik végleg

– mondja, majd hozzáteszi, jó néhány évvel ezelőtt még minden nyugodtabban zajlott ebben az országban, nem kellett félni például egy melegfelvonuláson, manapság viszont minden hasonló rendezvényt átitat a szorongás.

Az első parádék idején például több egymással csókolózó nőt is megörökített, a rendezvények pedig annyira fesztelenül zajlottak, mint bárhol másutt a világon, Londonban, Párizsban vagy akár Berlinben. Nem lehetetlenítették el az alapvető emberi szabadságjogok gyakorlását bizonyos politikai pártok emberei, és furcsa módon, mintha a társadalom is toleránsabban állt volna a meleg kérdéshez.

bruno bourel

’89. májusában, amikor először került ide ösztöndíjjal, rögtön megérezte azt a bizonyos felszabadult vibrálást a levegőben, noha ő maga a „hanyatló nyugat ópiumát” szívta Párizsban, persze nem szó szerint. Az első hat hetes kiruccanást rá egy évre, az itthoni Francia Intézet meghívása követte, kiállítást rendeztek a New Yorkban készített polaroid képeiből. Véglegesen azonban csak 1993-ban telepedett le, és nem tervezi a továbbköltözést.

A gyerekeimen kívül ez a bizonyos fény köt ide, amit csakis itt, Magyarországon láthatunk. Nincs még egy ilyen hely a világon, ahol pont így süt a nap. Habár Berlin valóságos kultúrparadicsom, mégis szürke, nem beszélve Londonról vagy Párizsról, ahol a töménytelen szmog miatt, alig látni a fényt

– állítja Bourel, aki a kilencvenes évek elején azzal az ötlettel kereste fel a régi Ludwig Múzeumot, hogy forgalmazzák képeslapként egy-egy fotóját.

bruno bourel

Fotó: Bruno Bourel

A kezdetek kezdetén csak kétféle fényképet adott át sokszorosításra, ám annyira hamar elkapkodták, hogy rögtön kértek újabbakat. Ma 44 féle képeslapja kapható – köztük általa nagyra tartott mesterek legendás képei is – az Írók Boltjától kezdve a Zsidó Múzeumon át több intézményben, mostanra pedig 300 ezer példányon sikerült túladnia, igaz ez csak visszamenőleg tűnik ilyen olajozottan működő gépezetnek:

Eleinte számos kudarc ért, nem könnyű ám franciaként eladni magam egy magyar múzeumnak. Sok helyütt elutasítottak, mondván, nincs keletje a fekete-fehér képeknek, franciaként pedig próbálkozzam inkább külföldön, de nem adtam fel. Egy dolog mozgat ugyanis a mai napig: eltenni egy darabka időtlenséget az utánunk jövőknek

– mondja Bruno Bourel, majd gondosan összeválogatott képeslapjaival a kezében elindul, hogy kitegyen néhányat a kiállítóterem belső párkányára.

1 hozzászólás

1 hozzászólás

  1. Calixte szerint:

    What a beautiful work. Been following him for years and still astonished by his ability to catch everyday moments of life with such intensity!

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top