Ciprian Muresan posztkonceptuális román művész egyéni kiállításával indítja a 2015-ös évet a Ludwig Múzeum. Egyik leghíresebb munkáját, Kommunizmus sosem volt címűt a múzeum már meg is vásárolta gyűjteménye számára. A Ludwig 2015-ös évindító sajtótájékoztatóján jártunk.
Dr. Fabényi Júlia a Ludwig igazgatója a múzeum könyvtárában tartott sajtótájékoztatót, melyben részletesen elmesélte, mit várhatunk idén a Lumútól. Elmondta, hogy a 2014-es év igazán sikeres év volt a múzeum történetében, számításaik szerint, közel 70.000 látogatót fogadtak. Nem bízzák a véletlenre a 2015-ös év sikerét sem, a Ludwig idén is elképesztően színes kiállításokkal igyekszik becsábítani minket a múzeumba.
Írásaink a Ludwig Múzeum tárlatairól 2014-ben:
Múzeumok éjszakája: a Beugrót újraélesztették a Ludwigban
Wonder Stagtől táncon át Hantai-ig – Jonah Boaker interjú
Szabadegyetemen a művészetek fenegyereke, a public art
Az évet Ciprian Mureșan: Egzisztenciátokat szerződés szavatolja című kiállítással kezdik. Mureșan Kelet-Európa rendszerváltás utáni művészgenerációjához tartozik. Posztkonceptuális gondolkodását szülőhazájának, Romániának történelme és politikája hatja át. Mureșan műveiben történelmi, társadalmi, valamint kulturális (képzőművészeti, irodalmi és filmes) referenciákat sajátít ki, amelyeket aztán új összefüggésekbe helyez. A kultúra terjedésének mechanizmusa érdekli: műveiben a közelmúlt emlékezetének és a valóságos tapasztalatnak ellentmondásos kapcsolatát, valamint a politikai-vallási hatalom és a civil társadalom viszonyát tanulmányozza.
Előszeretettel hivatkozik a modernitás történetének ikonikus darabjaira, miközben napjaink társadalmi megrázkódtatásaiból eredő kérdéseket tesz fel, mint például az utópiák bukása, az új technológiák hatása a vizuális kultúrára – animációs filmek fetisizálásán keresztül –, vagy épp a civil társadalom viszonya a hatalom különböző formáihoz. A történelmet, a vallást a populáris kultúrából merített egyszerű gesztusokkal és módszerekkel ragadja meg, miközben visszahelyezi jogaiba a személyes tapasztalat és kifejezés fontosságát. Mureșan exkluzív tárlatvezetést is tartott nekünk. Az alkotó kissé bátortalanul vezetett végig minket a munkáin, értelmezéseket, szerintem szándékosan, nem gyártott a videókból, installációkból, ceruzarajzokból álló műveiből, inkább az egyes darabok keletkezéséről, technikáiról mesélt.
Ha egy mini-anekdotában kéne jellemeznem Mureșan tárlatát, ezt mesélném: a kiállítótérbe érve az újságírók szeme egy bevásárlókocsin akadt meg, amely tele volt Kafka Amerika című regényének tucatnyi kiadásával; a múzeum egyik munkatársa rögtön felhívta a figyelmünket arra, hogy a bevásárlókocsi és a kötetek nem szóróanyagok, ne vegyünk el belőle, vagy ilyesmi.
Egzisztenciátokat szerződés szavatolja című tárlatot 2015. január 16 – 2015. március 22. között lehet megnézni a múzeumban.
A sorban a következő Jasmina Cibic szlovén képzőművész egyéni kiállítása, a Spielraum – The Nation Loves It. Jasmina Cibic legújabb munkája, a szlovén művész korábbi munkássága során felvetett konceptuális és formai kérdések egyfajta szintézise.
A kiállítás címe az európai politikai szatíra első művelői között számon tartott Karl Krausra utal, aki 1912-ben megjelent Spielraum c. esszéjében a dekoratív elemek túlburjánzását ostorozta a nyelvben és az építészetben egyaránt. Kraus gondolatait továbbfűzve, Cibic a dekorációnak a nyelvhasználaton és az épített környezeten belüli olyan célzatos alkalmazására reflektál, amely jellemző jelenség lényegében minden nemzeti (és több nemzetet átfogó) politikai rendszerben. Jasmina Cibic összművészeti alkotása a film, a performansz, a szobrászat és az installáció segítségével veszi szemügyre a közelmúlt történelmét, azt vizsgálva, hogyan válik a vizuális nyelv és a retorika az Állam látványos megjelenítésének eszközévé, s miképpen szolgál a művészet és az építészet a mindenkori politikai rendszer puha hatalmi stratégiáiként.
A Spielraum – The Nation Loves It projekt egy immerzív installációból, az installációhoz Simon Fisher Turner által komponált hangkörnyezetből, performanszokból, illetve két vetített filmből áll.
A kiállítás csúcspontja a tizenöt perces film installációja lesz. A film a kiállítótérben elrendezett plasztikai és dekoratív elemeket fejti ki, s a politikai retorika hatóeszközeként egyetlen szereplő kezébe adva hozza működésbe őket. Ez a szereplő ötvözi a világ összes közszereplőjét: az általa mondottakat tengernyi politikai beszédből kiollózva szerkesztette forgatókönyvvé Tim Etchells. Az eredeti nyilatkozatok olyan személyektől származnak, akik politikailag elkötelezték magukat a protokoll jellegű építészet mellett, s az építészetnek a nemzeti identitáshoz való kapcsolódása mellett törtek lándzsát a nemzetközi színtéren. A filmet egy külön erre a célra tervezett díszlet foglalja keretbe, amely látványelemként szolgál majd a film következő, a kiállítás ideje alatt leforgatandó fejezetéhez is. A kiállítás továbbá egy performansz-sorozat helyszínéül szolgál, mely során az előadók újraaktiválják a film látványtervében megjelenő díszleteket és elemeket. Ezáltal a kiállítótér maga is átalakuláson megy keresztül: a galéria, a filmdíszlet és a színház funkcióit egyesíti magában, ahogyan egyes elemei váltakoznak a díszlettől a plasztikán át a színpadig és vissza.
Cibic kiállítása 2015. január 30 – 2015. március 08. között látogatható.
A /////////fur////: no pain no game című kiállítás tavasszal érkezik a Lumúba. A /////////fur//// név mögött két médiaművész-médiakritikus, két számítógépes berendezés- és játéktervező, Volker Morawe és Tilman Reiff áll. Művészetük láttán egyesek szadizmust emlegetnek, mások a műfaj dadaistáiként tartják számon őket szemtelenül rendhagyó látásmódjuk miatt. Műveik provokálnak, lelkesedést és rangos nemzetközi elismeréseket váltanak ki. Elnyerték a Japán Médiaművészeti Díjat (2003), az Ars Electronica Fődíját (2002) és a ZKM Nemzetközi Médiaművészeti Díját (2003). A duó már világszerte számos kiállításon szerepelt, így a sanghaji MOCÁn, az Art Cologne-on, a San Franciscó-i Yerba Center for the Arts-ban, a New York-i MoMÁban és sok más helyen.
Morawe korábban űrelektronikusként és slágerproducerként dolgozott, Reiff interfész-tervezéssel foglalkozott. A kölni Médiaművészeti Főiskolán ismerkedtek meg, összeköltöztek, és ezzel számos olyan rendhagyó installáció alapjait rakták le, amelyek nem csupán játékra hívnak, de mindenekelőtt a mediális interakció mechanizmusaira kérdeznek rá. A múzeum a kiállításhoz konferencia-sorozatot is szervez. Szó lesz majd a játékelméletről, a káoszelméletről és a játékszenvedélyről is.
A Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum 2015 tavaszán átfogó, egyben hiánypótló kiállítást szervez a magyar származású, Oscar-díjas operatőr, Zsigmond Vilmos fotóművészeti munkásságából. A 2015. április 10-én nyíló, a Budapesti Tavaszi Fesztivál programsorozatába illeszkedő tárlat tíz héten át várja majd a látogatókat.
Zsigmond Vilmos, az Oscar-díjjal és több rangos nemzetközi filmes elismeréssel kitüntetett operatőr munkásságát olyan filmekből ismerjük, mint a Szarvasvadász, a Harmadik típusú találkozások vagy a Fekete Dália. Filmjeinek védjegye a világítás találékony használata, a fény művészi alkalmazása. Egyedülálló stílusának köszönhetően munkássága sokszínű: képei hol költőiek, hol realisták, részletezőek vagy grandiózusak.
A kiállítás gerincét eddig még soha be nem mutatott fotók alkotják. Zsigmond Vilmos az ötvenes évek elején, még Magyarországon kezdett el érdeklődni komolyabban a fotóművészet iránt. A mintegy 150 darabot számláló fotóanyag az 1940-es években indul, és napjainkig bezárólag több csoportban mutatja be Zsigmond Vilmos alkotói gondolkodásmódjának fő jellegzetességeit.
Orosz és ex-szovjet művészet a Ludwig Múzeum gyűjteményében: A budapesti Ludwig Múzeumot alapító Peter és Irene Ludwig egyik legfontosabb törekvése az volt, hogy kulturális tevékenységükkel közvetítő szerepet töltsenek be az egykori Kelet és Nyugat között. A házaspár 1979-től kezdődően rendszeresen megfordult az egykori Szovjetunióban, ahol a poszt-sztálinista szovjet-orosz művészet fejlődését reprezentáló műveket kezdtek el következetesen és tudatosan gyűjteni. Ez a maga korában egyedülálló tevékenységet mutatja be a Ludwig Múzeum saját gyűjteményére alapozva, amelyben több tucat, ilyen összefüggésben még sohasem bemutatott ex-szovjet műalkotás található.
Az alkotások 2015. május 29 – 2015. szeptember 06. között nézegethetők a Lumúban.
A szentpétervári neo-akadémizmus a kilencvenes évek elején kapott szárnyra az orosz filozófus, képzőművész és teoretikus, Timur Novikov szellemi irányítása alatt. Míg a nyolcvanas években Novikov és „új művészei” az alternatív rock, a film és a színház területén tevékenykedtek, az 1989-ben megalapított „új képzőművészeti akadémia” a szépség fogalmát rehabilitálva a klasszicizmus és a historizmus esztétikai értékeihez, történeti formáihoz tért vissza, az érzékiség és a hedonizmus bűvöletében. Az önszerveződő művészeti akadémia hamarosan az orosz és a nemzetközi művészeti élet egyik fontos találkozóhelye, valamint az új, szabad szellemű Oroszország egyik szimbóluma lett.
A 2002-ben elhunyt Novikov szellemi örökségét hordozó mai neo-akadémisták friss műveikben tovább folytatják a művészi szép, a klasszicizmus fogalmának vizsgálatát, mely ártatlanságát elvesztve a huszadik században nemegyszer a totalitárius rendszerek szolgálatába állt. A jekatyerinburgi Ural Vision Galéria közreműködésével összeállított kiállítás teljes áttekintést ad az orosz képzőművészet ezen jelentős, ellentmondásoktól sem mentes irányzatáról.
A szentpétervári neo-akadémizmus 2015. július 10 – 2015. szeptember 13. között látogatható.
A Ludwig Múzeumok alapját képező, Peter és Irene Ludwig által létrehozott gyűjtemény talán legismertebb és leghíresebb eleme az az anyag, amely a pop art korszakát mutatja be. Egyedülálló ez a gyűjtemény abban, hogy megtalálhatók benne a pop art emblematikus művészeinek (Jasper Johns, Roy Lichtenstein, Claes Oldenburg, Robert Rauschenberg, Andy Warhol, Tom Wesselmann, stb.) ikonikus művei csakúgy, mint a kevésbé ismert alkotóké (Howard Kanowitz, Allan D’Arcangelo, stb.), valamint az amerikai vonulton kívül az irányzat európai képviselőinek (Peter Blakem Richard Hamilton, David Hockney, Martial Raysse, Mimmo Rotella) munkái is.
A pop art érdekessége abban rejlik – és ezt a kiállítás is nyilvánvalóvá teszi –, hogy a közönségtől meglehetősen nagy távolságot tartó absztrakció után egy olyan figuratív ábrázolást hozott be az akkori kortárs művészetbe, amely hétköznapi referenciái révén ismerős és látszólag könnyen értelmezhető volt a nézők számára. Ugyanakkor paradox módon épp a fogyasztói társadalom kritikáját is adják ezek a művek azzal, hogy a hétköznapi fogyasztás mechanizmusát ültetik át a művészetbe, felkínálva az alkotásokat a befogadói fogyasztásnak. Igaz ez azokra az ábrázolásokra is, amelyek már eleve kritikusan nyúlnak egy-egy témához, melyek közül kiemelkedik a (vietnámi) háború, vagy a tömegmédia.
A kiállítás a Ludwig múzeumok együttműködésében valósult meg és a budapesti bemutató megelőzően a kölni, majd a bécsi Ludwig Múzeumban került bemutatásra. Budapesten az anyag kiegészül a korszak magyar és kelet-európai alkotóinak műveivel.
Izgalmas év következik tehát a Ludwig Múzeum történetében. A kiállítások anyagai, a pontos dátumok megtalálhatók ezen a linken.
