+ Interjú

Wonder Stagtől táncon át Hantai-ig – Jonah Boaker interjú

jonah boaker

Harminckét éves amerikai koreográfus, akinek wikipédia szócikke van és imádja a magyar legendákat – ez már önmagában elég érdekes egy mikrofonos erőpróbára.

Harminckét éves amerikai koreográfus, akinek wikipédia szócikke van és imádja a magyar legendákat – ez már önmagában elég érdekes egy mikrofonos erőpróbára. A férfiú nem más, mint Jonah Boaker, aki annyira megszerette a Kárpátok honfoglalás előtti történeteit, hogy idén májusban a Ludwig Múzeum Hantai kiállításának kellős közepébe tervezett egy táncos előadást Más Mítoszok, azaz Other Myths címmel. Az amerikai származású művész tizenkét éve foglalkozik a múzeumban való előadóművészettel, digitális médiával és interdiszciplináris kollaborációkkal Amerikában és nemzetközi színtéren is. Ezt a produkcióját szintén egyfajta művészeti átjárásnak és nemzetközi fúziónak lehet felfogni, amely számos kérdést vet fel mitológia, performansz, előadóművészet, tradíciók és esztétikum kapcsán is. Szerencsénk volt, hogy mindezekről élőben is megkérdezhettük a fiatal amerikai koreográfust. 

Mikor kezdted el tervezni az előadást?

Tavaly augusztusban kezdett el foglalkoztatni az ötlet, majd februárban egyéni tanulmányokat folytattam az ügyben, de igazán intenzíven két héttel az előadás előtt ástam bele magam a próbákba, Budapesten. A Ludwig Múzeum szervezői nagylelkűen felajánlották, hogy két-három napot a múzeumban is próbálhassunk, hogy feltérképezzük az itteni múzeumi közeg lehetőségeit.

Hogyan kapcsolódik a darab Hantai Simon kiállításához?

A retrospektív kiállítás 1922-től 2008-ig mutatja be Simon Hantai műveit. Csak a műalkotásokat és semmi mást nem szerettem volna reflektorfénybe emelni: az volt a célom, hogy egy műalkotáson belüli műalkotást hozzak létre. A kiállítást és a múzeumot is mint meztelen előadóteret tekintem, ezért nem változtatok semmin, az előadásban nincsenek nem odavaló és művi technikai eszközök.

Hogyan ismerted meg Simon Hantait és munkáit?

Már régebben is ismertem a munkáit, különösen francia expatriotizmusa miatt nagyon közkedvelt Franciaországban. Sosem találkoztam Hantaival személyesen, de festményei és munkássága több generáció számára is meghatározóak, így számomra is. A Más Mítoszokban Hantai alkotásainak színei, a művész színhasználata volt meghatározó, nem maguk a festmények vagy egyéb, Hantaival kapcsolatos referenciák.

Milyen mítoszokat vettél alapul az előadáshoz?

Háromféle mitológiából merítettem a produkcióhoz: az első és legfontosabb a kárpáti mítoszok voltak, a másik a táncosok személyes mitológiája, azaz történetei, a harmadik pedig a múzeumban való táncolás koncepciójának mítosza – ahogy ez az aktus történelmileg változik és mégis ugyanúgy jelen van .

Egy pályázatra nevezhettek a produkcióban résztvevő táncosok.

Pataki Szabolcscsal 2009 óta dolgozom, nagyon szerencsések voltunk, mivel öt fantasztikusan tehetséges előadót sikerült találnunk. A csapatban végül egy magyar, egy osztrák, egy szlovén, egy horvát és egy brit előadó került be. Mindegyikük előzetesen leadta az önéletrajzát, majd mindenkivel személyesen elbeszélgettem a projektről – és önmagukról.

Zágrábban egy teljesen üres, csupasz múzeumban adjátok elő a darabot…

Igen, Hantai színei után a koncepciónk az, hogy megmutassuk a kiüresedést, az eltűnést, majd látni, mi marad így Hantai nélkül a produkcióból. Még lehet, hogy elvisszük Amerikába is darabot, valamint a balkáni táncosok otthonaiba is – ez engem nagyon érdekelne.

Milyen cimkét tennél az előadásra?

Nem hangzik el szöveg az előadás során és egy újfajta koreográfiát próbálunk ki, így ez a negyven perces darab nem hagyományos performansz se nem színművészet. Inkább nagyon vizuális és érzékekre ható előadásként jellemezném. Munkáim többségét múzeumokba helyezem, kísérletezve azzal, hogy a vizuális művészetek és a tánc hogyan kommunikál egymással, új hibrideket hozva létre ezzel. A darab nem absztrakt, nem is narratív; ez tánc egy kiállítótérben, ami újrakeretezi a táncot és a kiállítást is: mindkettőnek új perspektívát, reorientációt ad.

Milyen zenét használtál fel a darabhoz?

Az előadás zenéjét a Soundwalk Collective biztosítja. Ez egy nagyon különleges, nomád banda, akik úgymond földrajzilag alkotják a dalaikat: egy utat járnak be és ebben a paraméterben szerzik a zenéiket.  Az előadás alatti dalok a Fekete tenger környékéről valók, valamint a Kárpát medencéből és a krími öbölből.

Hogy ismerkedtél meg a Kárpát medence mítoszaival? 

Kíváncsiságból. Habár a huszadik század elején a legtöbb tánc mítoszokon alapult, később a zeneszerzők és koreográfusok mégis félretették őket,  mert túl tradícionálisnak ítélték. Nem hiszem, hogy a tánc valaha nézett-e volna mélyebben a Kárpátok mítoszai felé. Maguk a többynire balkáni szülőhazájú előadók is mondogatták, hogy vajon miért nem tanultak erről régen az iskolában? Nagyon érdekes számomra az előadók szülőhelyéhez kapcsolódó történetekkel dolgozni. A darab során a mítoszok infrastruktúráját használom fel és megismerem az előadókat, akikkel mind a mítoszokban, mind saját történeteikben rettentő mélyre ástunk. Így nem egy üres lapról indulunk, hanem több történetet kombinálunk össze.

Vannak kedvenc történeteid?

Rengeteg: a turulmadár legendája, Emese, Hunor és Magyar története, a Csodaszarvas és nagyon megfogtak az erdőkben játszódó cselekmények. Emellett sok mítoszt maguk az előadók tanítottak nekem. Nagyon gazdag palettával dolgoztunk, ami kiváló iránytűje volt a munkának: nem volt szó amerikai absztrakcióról vagy francia hagyományról, hanem csakis a kárpátok mítoszairól.

Mi fogott meg a balkáni mitológiában?

Különösképpen a férfi-férfi és nő-férfi kapcsolatokat vizsgáltam – nő-nő történetek nincsenek igazán ezekben a mítoszokban. Általában egy nagyon erős és eredeti, egyedülálló női föszereplőt ismerhetünk meg – ebben az előadásban a női szólótánc nagyon erős és a férfi párosok is, ezek pedig mind a mítoszokból jönnek. A történetek elindulási alapul szolgáltak, a projekt inkább esztétikai: hogyan prezentáljuk ezt a közönségnek. Úgy láttam, hogy a magyarok nem nagyon ismerik a saját történeteiket, így valószínűleg nyugatabbra, például Franciaországban vagy az Egyesült Államokban biztos, hogy szinte teljesen ismeretlenek. Érdekelnek engem ezek a vakfoltok és szeretném őket én kitölteni. Szerintem ez művészettel lehetséges.

Szerinted ezek a mítoszok a magyarok gyökerei? Ezer éve katolikus ország vagyunk, ezek a legendák mind régebbre mutatnak vissza – valamint azóta a határok is erősen megváltoztak.

Pont ezért dolgoztunk sokat, hogy ne törzsekkel, csoportokkal, országokal, vagy épp etnikummal dolgozzunk, hanem színtisztán ebből a kárpáti régióból gyökerezzen. Ha felrántjuk a leplet ilyen történetekről, az már önmagában elég művészi cselekvés. Én transznacionálisan dolgozom, ami szerintem fontos a határok megnyitásához.

Van moralitása ezeknek a történeteknek – és a produkciónak?

(I’m very-very glad to talk with you, we are getting there! – mondja lelkesen.) Szerintem rengeteg erkölcsi, etikai és morális kérdést vet fel maga a múzeumban való táncolás. Ez önmagában dilemma. És mi van, ha ehhez még mítoszkat használunk fel, melyek szintén morális kérdéseket járnak körül. Azonban a fizikalitás talaján szeretném hagyni a produkciót: nem a mítoszokkal narrálni, hanem a múzeummal, mint fizikai hajtómű. Így ez egy esztétikus történet, ami összemosódik a meztelen múzeumban való előadással, amely a Ludwig után egyszerűen eltűnik és megszűnik – ez a célja és esztétikája ennek az előadásnak.

Ebben az összefüggésben hogy állsz ennek az alkotásnak a rögzítésével?

Ebből az előadásból készült egy archív másolat, amivel majd össze lehet hasonlítani a budapesti és a zágrábi előadást, majd konfrontáltatni egymással. De ennél sokkal fontosabb, hogy szeretnénk definiálni az üres múzeum koncepcióját és a Hantai festményeinek terébe helyezett munkát. Ahogy egy mítoszt sem lehet felvenni, úgy ha ez a projekt egyetlen előadás után eltűnik, köddé válik, akkor talán ez is mítosszá, legendává válhat.

Amerikában szerinted értenék a darabot?

Ez a projekt így is úgy is egyfajta kockáztatás, amit teljes szívemből szeretek. Az egyetlen aggodalmam inkább, hogy Amerikában a múzeumokban táncolás mostanában elég trendi lett, ezért is vagyok itt Európa szívében – mert nem trendet követek, hanem ezt csinálom.

Habár az előadást csak egyszer mutatták meg a Ludwig múzeumban, a Hantai tárlat még mindig megtekinthető.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top