+ Film

A Téli álom lassú film, van benne idő belebújni a papucsba

A sáros bakancs és a női papucs, az elég megalázó? - filmkritika - Téli álom

Három órás pszichotúrába keveredtünk, ami sárban fetreng és ragad, mint a méz. A télbe begubózott faluból szabadulni lehetetlen: megnéztük a Cannes-ban körberajongott Téli álom című filmet.

Három órás pszichotúrába keveredtünk. Sárban fetrengés, ragad a föld, mint a méz. A télbe begubózott faluból szabadulni lehetetlen. Ez az első benyomásunk a Cannes-ban körberajongott Téli álom című filmről.

Nuri Bilge Ceylan filmjével  a  hatvanhetedik cannes-i filmfesztiválon nem csak bezsebelte a rendezői Arany Pálmát, de előtte még olyan díjakkal is kacsingatott, mint legjobb film és legjobb forgatókönyv. Több mint harminc éve, 1982-ben volt az utolsó alkalom, hogy török film vitte el a rangos díjat,  akkor a Yilmaz Güney és Serif Gören rendezte  Az út (Yol). Némi várakozás ilyenkor elkerülhetetlen.

Pszichotúra Kappadókiában

Nuri filmjében adott egy török falu. Az az isten háta mögött típusú, ahol az unalomtól a szemedbe porzik a földes út. Itt próbál főszereplőnk, az ex-színész, Aydin a község nagyurának szerepében rendet tenni meg igazságot osztani. Ez adná a cselekmény vezérfonalát. Bérbe adott házait a legszegényebb családok lakják, ő maga pedig jól menő szállodát vezet. Innen meg jönne a feszkó.

A társadalmi különbségekből eredő konfliktust megszoroztam azzal, hogy egy a mínuszhúszban a világtól elzárt faluban játszódik a történet. Végeredményként így valamiféle feszültségektől szikrázó súlyos csendre készültem.  Kifordulásokra önmagunkból, szóval arra a típusú pszichotúrára, amikor az összezártság felszínre hozza az őszinteséget, mert 1) őrjítő a télbe zárt semmittevés és amúgy 2) sincs hová futni egymás elől. Ilyesmikre számítottam és nem így lett.

Naturalizmus és nem

Az első két órában (nem felejtve: ez három órás filmnél még csak kétharmad, tehát éppen kezdünk belemelegedni) lelki zaklatottságomat csak az okozta, hogy sehogy nem tudtam megfejteni a film címét. Az első taggal nem volt gond: süvített a tél. Kerestem aztán még az álom csipkés sejtelmességét, a megragadhatatlanságot meg az elillanást, de nem találtam. A képeket inkább a sárban kínlódva csúszka és a bűnben tapicskolás itatta át. Minden, amit a vásznon láttunk, ugyan nem arcelfordító naturalizmussal, de naturalista volt: a házfalak színéből áradt a szegénység. Képletesen és konkrétan is, hempergett a falu a mocsokban.

A pénz, vagy Allah, vagy egyik sem az úr

Szóval arcomba tolták a szegénységet. Közben felhangzott néha egy rövid klasszikus zenei intermezzo, de semmi egyéb finomkodás. (Nem úgy, mint a film előzetese, amit végigkísér a zongora.) Álomnak meg pláne nyoma se, mégsem mondanám, hogy kegyetlen volt Ceylan filmje. Érdekes, inkább a kegyelem volt itt az ügy.

A látszólagos fókusz az egyházi meg a világi urak duálharcán, a felszínen mintha társadalmi meg ideológiai libikókázna a film. Egy pár száz lelkes falu, ahol az érzések mozgatórugója, hogy a szegényebb beles az ablakon a gazdagabb konyhájába. Látja a meleget, látja a terített asztalt és felteszi a kérdést: ki oszthat kegyelmet?

Olyan problémákat feszegetett tehát a film, ami nyersebb képi megoldással és enyhébb mézes mázzal feltehetően menthetetlenül elcsúszott volna a szociális meg egyéni ítélethozás firtatásába.

Sáros bakancs, női papucs és zokni

Aztán eltelt két óra és már az is tiszta volt, hogy bármennyi is legyen a sár, meg a szegénység, a Téli álom túl őszinte a kegyetlenkedéshez. Nem akarok csalni, az a helyzet, hogy ez már a film elejétől is így volt. Csak kell két óra, mire a fafejű néző belenyugszik a dologba, az elfogadás jeléül hátradől és ráhagyja a filmre, hogy legyen az, ami lenni akar. Jól látta Nuri, hogy kell három óra a Téli álomnak…

Mert meleg színekben úszott ez a kappadókiai tél. Hiába kint a mínuszhúsz, mindenütt ropog a kandalló melege, forró teát és émelyítően sötét alkoholt kortyolgatnak a barna falak közt. Közben elmélázó, magas röptű dialógok terpeszkednek szét a filmben, amikbe beleférnek a mély csendek is. Én nem így képzelném a telet a sztyeppén.

Végül meg visszatérnék a címre. Érdemes bekapcsolni, hogy az eredeti verzió winter sleep, tehát téli alvás.

Nuri filmjének ugyanis az a zsenialitása, hogy pont az a zsibbasztó tompaság uralja, mint amikor felhúzod a lábad a kanapén, magadra a pokrócot, és a plafont meg a falrepedését bámulva várod a tél végét. Feldobott konfliktusok – kővel be az ablakot és ököllel az asztalra – ilyenkor is vannak. De a feszültség nem mindig fut ki valahová, nem mindig növi magát sors-határozó drámai végkifejletté. Ahogy a valóságban is: a konfliktust általában nem kiteljesítjük, hanem továbbcipeljük, ugye.

Egyszerű és őszinte volt Nuri filmje. Ez lehet másnak unalom, nem vitatom. A lényeg, hogy volt egy jelenet, amikor az imám a küszöbön hagyja a sáros bakancsát és belép a nagyúr szobájába. A gazdag Aydin látva a zokniban a hideg padlón toporgó imám-t, felajánl egy papucsot, női papucsot, mert nincs más a háznál. Már ment a stáblista és én még mindig azon gondolkodtam, vajon van-e őszintébb formája az alázatnak, mint belebújni abba a papucsba?

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top