Kiutaztunk Amerikába, hogy megnézzük Az interjú című filmet

Nagy port kavart Az interjú című film, végül tavaly év végén mégis bemutatták az Egyesült Államokban. Elmondjuk, hogy milyennek láttuk.

Általánosan elfogadott az a vélemény, hogy a kutya sem lett volna kíváncsi Az interjú című filmre, ha nincs ez a nagy cirkusz körülötte. De így, hogy az állítólag Észak-Koreából érkező hackertámadás után kis híján bemutatásra sem került a film, rögtön érdekes lett mindenki számára és az év végének legjobban várt vígjátékává lépett elő. A Sony szinte az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy a filmet mégis bemutatják, ráadásul a mozipremierrel egy időben az interneten is elérhetővé teszik Seth Rogen és Evan Goldberg vígjátékát.

Nem volt hát mit tenni, felpattantunk egy Amerikába tartó repcsire, hogy jegyet váltsunk Az interjúra. A Rogen-Goldberg rendezőpáros 2012-es debütálása után másodszorra dolgozott együtt és a témaválasztáson felül nem sokat kockáztattak: Az interjú pontosan ugyanolyan vígjáték, mint amit minden évben tucatjával talicskáznak ki Hollywoodból.

A történet kicsit sem bonyolultabb annál,

amit az előzetesből sejteni lehetett. Adott két fazon egy megkérdőjelezhető színvonalú tévéműsorból: egy kellően bunkó és tenyérbemászó műsorvezető (James Franco) és a nála valamivel agyasabb producer (Seth Rogen), akik életük nagy lehetőségeként megcsípik a lehetőséget, hogy Észak-Koreában Kim Dzsongunnal készíthessenek egy interjút. Azonban a srácokat a CIA is felkeresi, azzal a megbízással, hogy a találkozásuk során tegyék el láb alól a diktátort. Micsoda csavar!

interjú

Persze nem minden vígjátékot a szövevényes története miatt szeretünk. Az interjúnak még úgy is vannak jó pillanatai, hogy nincs egy olyan jelenet, amit már ne láttunk volna másutt, de a katalógusból rendelhető vígjáték-karakterek viszont sokat rontanak a helyzeten, az észak-koreai karakterekkel meg nem igazán tudtak mit kezdeni a filmkészítők: akad néhány szövetséges, de mindenki más egyenruhás-géppuskás mameluk.

Így érünk el a legkényesebb pontig,

Kim Dzsongun és Észak-Korea ábrázolásáig. Észak-Koreából nem látunk túl sokat: én egy kezemen megszámoltam, hogy hány külső helyszínre emlékszem a filmből, a készítők még egy tisztességes városnézős montázst sem tettek Az interjúba, pedig ott aztán lehetett volna eregetni a poénokat. Kim Dzsongunból pedig egyszerre akartak mindent csinálni: laza csávót, apja árnyékában élő fiút, kegyetlen diktátort és még ki tudja, mi mindent. A nagy kavalkádból azonban katyvasz lett a végén: a filmbeli Kim Dzsongun alig ellenszenves, de nem is igazán szerethető.

Nem az a baj, hogy

a filmkészítők szándéka egyértelmű, hanem az, hogy a sztereotípiák miatt ez a film ugyanolyan propaganda, mint egy Amerika-ellenes szórólap. A vígjátéki körítés pedig épp eléggé unalmas ahhoz, hogy eszembe se jusson a film erényeit védeni. Persze hiú ábrándokat kerget az, aki a vígjáték műfajának megváltását Hollywoodtól reméli, de mégis hiszem, hogy egy ilyen politikai súllyal rendelkező film esetében túl lehetett volna nőni a Ben Stiller-Jim Carrey-tengelyen.

Állítólag Észak-Koreában az emberek nagyon kíváncsiak Az interjúra, de ezt a filmet leginkább tinédzsereknek ajánlanám. Tíz évvel ezelőtt bizonyára én is sokkal jobban értékeltem volna Seth Rogenék filmjét – ezen morfondíroztam a stáblista közben, de aztán inkább vettem a kabátom, mert siettem vissza a budapesti repülőhöz.

Megosztás: