Sehonnai vasútállomáson sehonnai ócskapiac, a kurva válság a kurva Ceaușescunál már gyakoribb töltelékszó. A színen három rendszerváltás utáni figura: a pocakos alkoholista, a borzos alkoholista meg a láncdohányos köpcös. Ó, és a piros hordónyi sztrodzsegon. Voilá, szociál-aktuál színház?
Ha valaki kultúrdübörgésre vágyik a héten, érdemes a Jurányi Inkubátorház felé venni az irányt. Pénteken beindult a Kortárs Drámafesztivál, a színházi hajakat lobogtató lendület eltart egészen szombatig. Nem is tesztelhettük volna jobb ráérzéssel az esemény kortársfeszt-rátermettségét, mint hogy belenyúltunk két (általunk, általunk) kevéssé méltányolt előadásba. Jó fesztivál ismérve, hogy nagy a merítés. A közhely-gazdag Apátlanok után szombaton a marosvásárhelyi Yorick Stúdió Sztrodzsegonját is megnéztük – hasonlóan rendszerváltós a téma.
Történetünk ott indul, amikor a válság (de melyik?) eléri az ócskásokat is, a piacot felszámolják. Olyan kor ez, amit már az esőtől szétmállott antikváriumi kötetek sem élnek túl. S hogy az élces komikummal színpadra lépő karakterek mögött itt egy ilyen tragikus világ bújik meg, azt az egyébként ütős konfliktus még eltalálta: alig az ötödik percben a szomszéd a vonat elé veti magát. Ami hátramarad, az egy hordó ragasztó (sztrodzsegon). Ekkor határozza el a három főhős, hogy már pedig innen menekülni kell. Válságtúlélési stratégiájuk: kocsmát nyitunk.
A dráma mindent felkínált Sebestyén Aba Sztrodzsegonjának, hogy az lehessen, ami megérzésünk szerint lenni szeretett volna. Keserű és keserében komikus. Annyira mellkasszorítóan valóságos, hogy minden elsütött poén mögött ott zúgjon a vonat zakatolása, ami hóhérként tizedeli az ócskások körét. Az említett három piaci karakter mellé így szépen odakerült a felnövő generáció is, a hová lett a jövő? kérdésével. Egyik oldalról a már elveszett két szipus ifjú – a steinbecki George és Lennie párosa az első színre lépéssel lelőtte a végkifejletet. A kép kiteljesedéséhez szükség volt a még nem romlott kontrasztjára is: a telepes raklapok közül logopédusi végzettséggel kitörni vágyó lenge szoknyás szűz.
Mégis az az érzésünk támadt, hogy ez a történetbe kódolt nagy dózisú feszültség pont azért fulladt ki kínosan hamar – ha létrejött -, mert az előadás nem merte elengedni a kötelezően szociális-aktuális olvasat kezét. Nem adta át a helyet a karakterek személyes világának, nem hagyta rá a színészekre, hogy majd teremtenek ők válságot – és nem a kurva válság, meg a még kétszer rákontrázunk kurva válság.
Így az átlagintenzitással is alig-alig döcögő jelenetek közt érthetetlenül hirtelen csapott le a nézőre egy-egy hajától fogva ráncigáló (családon belüli erőszak) feldúlt pillanat – kirohanások, amik úgy éreztük, nézőtér szerte nem érték el a kívánt hatást. Motiválatlan és egyáltalán nem kidolgozott, sem a nézőben, sem a történet kibontásában nem felépített konfliktusok voltak ezek. Feszültség, amit csak-csak rá kell valahogy húzni a közönségre. Ugyanez a bizonytalanság ütközött ki a ritmus zavartságában: így sután és indokolatlanul váltottunk színről színre, közben egyre csak a minek? kérdése forgott a fejünkben. Hiszen a díszlet kilencven perc alatt egy cseppett sem változott. A színészek sem kaptak több játékteret, mint amennyi a történet tovább gördüléséhez feltétlenül szükséges, épp csak annyit. Így meg nem adott semmi pluszt az a sok villany le, villany fel. A feszültség hiányában ha szereplőink minden jelenetvégen komótosan ki-besétálnak a színpadon, az sem töri meg jobban az előadás ívét.
Olyan lett ez így, mintha előadást csak azért csináltak volna, hogy pontról pontra demonstrálhassa önnön programfüzetes kivonatát. Kirekesztettség van? Van. Családon belüli erőszak van? Az is. Alkoholizmus, kiskorú drogos, társadalom peremére sodródott, és onnan visszatalálni képtelen ember? Lám, megy ez…
